Menekülés a süllyedő hajóról – kommunista stratégiák

ÖSSZEFOGLALÓ

A mozgalmas 1989. november végi, december eleji napokban a kommunista nómenklatúra tagjai különböző módokon reagáltak az eseményekre. Nem mindenki tudta felmérni, hogy mennyire súlyos a helyzet, voltak, akik azt hitték, hogy az elégedetlenkedők lecsendesíthetők, esetleg kisebb változásokkal leszerelhető a forradalom.

Tisztogatások

a kommunista pártban

A keményvonalas vezetés, melynek több prominens tagja már a 70. életéve környékén járt, nem változtatott szinte semmin sem. Miloš Jakeš pár nappal november 17-e után tévébeszédében elítélte a rendszer felforgatóit, s azt hitte, kezelhető a helyzet. Pár nappal később már le is váltották a főtitkári posztról. Jakešt december 5-én már ki is zárták a pártból, ez a radikális lépés mutatja a legjobban, hogy a stratégiaváltás hívei kerültek többségbe a párt szűk vezetésében. Jakeš sorsára jutott az akkor negyvenes éveiben járó, ám szintén a keményvonalasak közé tartozó prágai városi párttitkár, Miroslav Štěpán, akit két nappal később zártak ki. Štěpán ellen később, a tüntetőkkel szembeni brutális fellépés miatt eljárást is kezdeményeztek.

Más, ám nem sokkal sikeresebb pályát futott be Ladislav Adamec. Ő 1988-tól volt a csehszlovák kormány vezetője, a bársonyos forradalom alatt, saját kezdeményezésből többször tárgyalt az ellenzék vezetőivel. Adamec abban bízott, hogy konstruktív hozzáállásának köszönhetően a változás egyik nyertese lehet. Ám rosszul mérte fel a helyzetet, egyrészt a nép számára már elfogadhatatlan volt a kommunista vezetés, másrészt mivel a hatalom egyik ismert arca volt, nem tudott olyan mértékben köpönyeget váltani, mint a fiatalabb, a közvélemény számára jórészt ismeretlen technokraták. Karrierje viszont így sem ért véget 1989-ben. Év végén a KSČ elnökévé választották (a főtitkár helyett ez lett az új vezető funkció), ám pozícióját csak egy évig tudta megtartani. 1990-ben képviselői mandátumot szerzett, az ország széteséséig volt a szövetségi parlament tagja.

A politikai túlélők

A váltás győztesei közé azok tartoztak, akik jól értékelték a helyzetet és tárgyalókészek voltak, valamint a korábbi években nem diszkvalifikálták még magukat teljesen (vagy azért, mert csak regionális szinten tevékenykedtek, vagy mert fiatal korul miatt nem voltak ismertek). Ilyen volt pl. Rudolf Schuster, akit november 30-án a szlovák parlament elnökévé választottak a dogmatikus Viliam Šalgovič helyett. Schuster egészen 1990 nyaráig házelnök maradt, ezután pedig az ország széteséséig Csehszlovákia kanadai nagykövete volt. Pályája csúcsát viszont csak később érte el, amikor 1999-ben a posztmečiarista időkben szlovák államfőnek választották. A váltás másik nagy hazai nyertese volt Milan Čič, aki 1988-tól igazságügyi miniszter volt. Ügyes lavírozásának köszönhetően 1989. december 12-én feljebb bukott, az első, nem kommunista többségű szlovák kormány feje lett. Később 7 évig a szlovák Alkotmánybíróság első elnöke volt.

A váltás nyertesei közé tartozik Marián Čalfa is. A tőketerebesi származású Čalfa egyetemi tanulmányai óta Prágában élt, technokrata kommunistaként már a 80-as években egyre feljebb jutott a kormányzati ranglétrán. Annak ellenére, hogy 1988-tól a csehszlovák kormány tagja volt (törvény-előkészítésért felelős miniszterként), a közvélemény számára kevésbé volt ismert. A forradalom napjaiban azon kevesek közé tartozott, akik az ellenzékkel tárgyaltak, így december elején kézenfekvő volt Havelék számára, hogy az első, nem kommunista többségű kormány élére őt jelöljék. Čalfa az 1990-es első választásokig a kabinet feje maradt, sőt, a rendszerváltó mozgalmak választási listavezetője lett, s 1992-ig hatalmon maradt. Ezután távozott a politikából, sikeres ügyvédként és vállalkozóként él Prágában. (MSz)