Megfigyeltből ügynökjelölt, majd megbízhatatlan lett

Nem vágyik bosszúraAz ŠtB-ről azonnal az ügynök szó jut sokak eszébe. Ön is szerepel a kommunista titkosrendőrség nyilvántartásában.

Nem voltam ügynök. Nevem két formában jelenik meg ugyanabban a dossziéban: megfigyelt személy és a titkosszolgálat jelöltje. Amikor rólam dossziét nyitottak, akkor megfigyelt személyként kezeltek két évig, utána pedig átsoroltak úgynevezett KTS-nek, azaz ügynökjelölt lettem. Amikor megfigyelt személyként regisztráltak, a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság egyik alapító tagjaként kerültem a titkosrendőrség látókörébe, megfigyelésemet a Duray Miklóssal összefüggő nyomozáshoz kapcsolták, ami kiderül az aktámból is, melyet az Új Szó szerkesztőségének a rendelkezésére bocsátottam. Dossziémat a Nemzeti Emlékezet Hivatalának honlapján is hozzáférhetővé teszem. A jogvédő bizottság 1978-ban kezdte el tevékenységét, aktámat jóval később, 1981-ben nyitották meg. Ez Duray Miklós készülő perével függött öszsze. A megfigyelésemről nem 1978 óta, hanem már korábban tudtam, ugyanis ennek a története még a hatvanas évekig, az ifjúsági szövetségben kifejtett munkámig nyúlik vissza. Az eddig ismert és nyilvánosságra hozott adatok alapján azonban önálló dossziét csak a Durayval együtt működtetett jogvédő testület kapcsán hoztak létre. Két évvel később pedig – ez Duray Miklós letartóztatásával kapcsolatos – átminősítettek ügynökjelöltté, nyilván azzal a szándékkal, hogy Durayról és környezetéről, a szlovákiai magyar értelmiségről szerezzenek be rajtam keresztül adatokat.

Aktája szerint ön is részt vett a „Duray-objektum” által végzett ellenséges tevékenységben. Ha ellenségnek tartották, akkor megfigyelt személyből miért akarták ügynökké előléptetni?

Felfoghatatlan számomra. Nem tudok hozzászólni, mert arról, hogy olyan megfigyelt személy, majd ügynökjelölt voltam, akiről külön aktát vezettek, nem tudtam. A részletekről a múlt héten szereztem tudomást, amikor kézhez kaptam a dossziémat. Egyik kategória sem tartozott a tudatosan együttműködők közé, vagyis csak kiszemeltek maguknak, s a tudtomon kívül minősítettek. Nem kérték a beleegyezésemet ahhoz, hogy rólam iratot nyissanak, nyilvántarthassanak, átminősíthessenek.

Nem is sejtette, hogy érdeklődnek ön iránt?

Nemcsak sejtettem, hanem biztos is voltam benne, hogy figyelnek. A titkosrendőrség elég ügyetlenül dolgozott, nem lehetett nem észrevenni az érdeklődésüket. Szinte kezdettől fogva tudtam, hogy az alsódűlői lakásszomszédomat megbízták, figyelje a tevékenységemet. A házban másoknak is feladatul adták, hogy jelentsék, kik látogatnak meg, kikkel találkoztam. Onnan tudtam a megfigyelésről, hogy a kihallgatások során visszakérdeztek: ez és ez ekkor és ekkor mit keresett nálam, miről beszélgettünk, mi volt a látogatás célja.

Honnan tudta, hogy a sok lakó közül ki volt a besúgó?

Az egyik szomszédról köztudott volt, hogy ügynök lehet, még a csúfneve is FBI volt. Mindig otthon tartózkodott, mindenről tudott, látta, ki, mikor érkezett, mikor ment el. A szemközti szomszédom pedig egy özvegyasszony volt, akinek a veje a titkosrendőrségnél dolgozott, és automatikusan felmerült, hogy ő is jelentgetett. Később, 1989 után ez az asszony maga vallotta be, hogy besúgó volt, ám állította, soha semmi rosszat nem mondott rólam, csak annyit közölt, hogy ki, mikor jött és ment.

Milyen gyakran vitték kihallgatásra?

Talán ötször voltam, de az ŠtB nyomozótisztjei vagy a megfelelő osztály vezetői, például Štefan Danáš őrnagy a munkahelyemen is megkeresett többször, esetleg a városba hívott találkozóra, hogy ne legyen feltűnő a találkozásunk. De a megfigyelésnek durvább eszközei is voltak. Például hosszú hónapokon keresztül egy szürke Volga parkolt rendszeresen a házzal szemben, ahol laktam, sőt még az éjszakai órákban is ott volt, s ültek a kocsiban. Ezenkívül lehallgatták a telefonomat. Ezt is onnan tudom, hogy a kihallgatáson visszakérdeztek olyasmire, amiről tudtam, hogy telefonon beszéltem valakivel.

Hogyan zajlott a kihallgatás? Durvák voltak? Alkalmaztak erőszakot?

Velem szemben nem. Mindig azzal kezdték, hogy aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot arról, hogy az ott elhangzottak államtitoknak minősülnek, ezért hallgatni fogok róla, sőt még arról is, hogy kihallgattak. Ez egy standard nyilatkozat volt, ezt mindenkivel aláíratták. Ezután keresztkérdések következtek az egyes eseményekről, személyekről. Elég sok információ birtokában voltak. Engem mindig a szlovákiai magyar iskolák védelmi csoportjának a tevékenységéről, valamint a jogvédő bizottság működéséről, tagjairól, dokumentumairól és arról faggattak, hogyan szerezzük be adatainkat.

Erre mit szokott válaszolni?

Amikor Duray Miklóssal és Püspöki Nagy Péterrel 1978-ban létrehoztuk a testületet, megegyeztünk: a továbbiakban bármi is történik, titoktartásra kötelezzük magunkat. Azaz, nem árulunk el semmit a bizottság létéről, tagjairól, tevékenységéről, egymásról és magunkról sem. Végig ehhez tartottam magam, mindig mindent tagadtam.

Ha soha senki, semmilyen körülmény között nem szólta el magát, akkor honnan tudtak a bizottságról?

A kihallgatásokban akkor állt be minőségi változás, amikor Duray Miklóst a munkahelyén letartóztatták, és megtalálták nála a bizottság dokumentumait, illetve olyan anyagokat, melyekből sok minden kiderült. A házkutatás során is további eszközöket foglaltak le, például egy házi készítésű sokszorosítót, írógépet, melyen a dokumentumok egy része készült. Duray akkor magára vállalta a bizottság működését, és azt állította: egyszemélyes volt a testület. Perében terhelt tanú, sőt az egyik koronatanú voltam, s akkor is azt kívánták bizonyítani, hogy tagja voltam a bizottságnak. Ha ez bebizonyosodik, terhelő körülmény lett volna a vádlott számára is. Ugyanis, ha egyszemélyes bizottságként működött, enyhébb elbírálást jelentett, mintha kiderült volna, hogy szervezett illegális tevékenység egyik tagja.

Ha önt is ellenségnek tartották, miért akartak önből is ügynököt csinálni?

Nem tudom. Tény, hogy megfigyelt személyként és ügynökjelöltként tőlem sem írásban, sem szóban nem kaptak olyan információkat, melyek alapján igazolható lett volna az ő elképzelésük, hogy belőlem ügynököt képeznek. Egyébként maguk is rájöttek, alaposan tévedtek, amikor engem ügynökjelöltté léptettek elő, mert nem váltottam valóra a hozzám főzött reményeket. Ennek megfelelően 1987-ben írtak egy zárójelentést – ezt is az aktámból tudtam meg –, hogy megbízhatatlan személy voltam, aki nem működött együtt a rendőrséggel, a tőlem kapott adatokat nem tudták hasznosítani, ezért a dossziémat megszüntették.

Ján Lenárt százados szó szerint azt írta, hogy a Szakáll fedőnevű ügynökjelölt – azaz ön – komolytalan együttműködő. Talán viccelődött velük?

Hazudtam nekik. Viccelődni nem volt kedvem, hiszen azokat az éveket úgy éltem meg, hogy tevékenységemmel folyamatosan egzisztenciálisan fenyegettem a társaimat, a családomat, de magamat is. Egyfajta állandó szorongásban éltünk.

Meg is fenyegették?

A feleségemmel és magammal kapcsolatban kilátásba helyeztek bizonyos fenyegetéseket, hogy elveszítjük az állásunkat. A nyolcvanas évek elején volt egy epeműtétem Pozsonyban, s a műtét után második nap megjelent a titkosrendőrség a kórházban, a betegszobában. Még az intenzív osztályon feküdtem, s két tiszt ki akart hallgatni. Még az ágyról sem tudtam leszállni, a szobaorvos elküldte őket. Másnap is, harmadnap is megjelentek, és azt kérték az osztályvezető orvostól, hogy vagy a kórházban hallgathassanak ki, vagy azonnal bocsássanak el. Elérték, hogy az ŠtB nyomására hazaküldtek. Aznap reggel, amikor elbocsátottak, azonnal a rendőrségre akartak vinni kihallgatásra, de sikerült elkerülnöm őket, az egyik barátom hazavitt autóval. De délután megjelentek nálam, s nem érdekelte őket az állapotom, kihallgattak. Szerencsére velem kapcsolatban olyan durva esetek, amilyenekről más forrásból vagy manapság Kubával kapcsolatban tudunk, nem történtek. Nem kínoztak, nem éheztettek, nem zártak be, csak bizonyos lelki nyomásnak és zsarolásnak voltam kitéve, ami nehezen bár, de elviselhető volt. Ha viszont az elmúlt negyven évről beszélünk, akkor biztos vagyok benne: voltak durva esetek, amikor a letartóztatott személyek kihallgatása tragikusan végződött. A feltárt dokumentumokból az is kiderült, hogy sokan meghaltak azok közül, akik megpróbáltak elszökni az országból. A határon agyonlőtték őket.

Nem akar feljelentést tenni azok ellen, akik megfigyelték, a jelentéseket írták?

Nem. 1989 után sem éreztem ilyen késztetést, most sem vágyom bosszúra.

Mi a véleménye azokról, akik megtörtek, nem bírták elviselni a nyomást, s inkább aláírták az együttműködési nyilatkozatot?

Akik nem élték át belülről a titkosrendőrség zaklatását, nincs erkölcsi joguk ítélkezni azok fölött, akik nem bírták ki a nyomást. Minden eset más, mindegyiknek van lelki, családi, közösségi, testi, egészségi összetevője, és az ember nem tudja igazán megítélni, hogy a másik mi alapján engedett az ŠtB nyomásának. Nem lehet az összes ügynököt egy kalap alá venni. Minden esetet külön kell mérlegelni, s akinek a lelkiismerete tiszta, a nyilvánosság elé állva tisztázhatja magát, vallomást tehet, tartótisztjét beperelheti. Van értelme az akták közzétételének, épp ideje volt lerántani a fátylat a múltról.