Megannyi nyugis hely?

CSEHY ZOLTÁN

A kereken 90 éve, 1918. augusztus 25-én született Leonard Bernstein az amerikaiak számára maga volt a megtestesült zene. Egyéniségének tudós közvetlensége és optimista rajongással ötvöződő nyitottsága sok önhibáján kívül tudatlannal, ódzkodóval és makacsul ellenszegülővel kedveltette meg a klasszikus muzsikát. Elég csak a Hangversenyek fiataloknak című tv-előadássorozatra gondolni (magyarul 1974-ben jelent meg könyv alakban a Bernstein-monográfiájáról is elhíresült Juhász Előd fordításában).

Bernstein zenéje és ízlése radikálisan eklektikus természetű: a Broadway világa éppúgy megcsillan benne, mint a legszigorúbb klasszicizmus. Kimagasló karmesternek számított: 1943-ban Bruno Walter helyett beugrott és frenetikus sikert aratott a New York-i Filharmonikusok élén. Zongoraművészként szintén jelentős elismerésekben volt része. Zeneszerzői karrierjének legsikeresebb megnyilvánulásai színpadi művei lettek, kivált a modern Rómeo és Júliaként is értelmezhető West Side Story című musical, mely nemcsak Bernstein nevét írta be a műfajtörténetbe, hanem a műfaj mind ez ideig legfényesebben ragyogó csillagává vált. Noha a mű a populáris regiszterbe sorolandó, zenei megoldásainak hajlékonysága (a dzsessz és táncnyelv integrálódik a végső soron Puccini és főként Weill technikáin alapuló vokális-dramaturgiai tradícióba) és összetettsége vetekszik számos operáéval. Zenekari művei közül szubjektív önkénnyel emelném ki a Második szimfóniát, mely szintén narratív kompozíció: W. H. Auden A szorongás kora című elbeszélő költeményén alapszik: egy nő és három férfi történetét meséli el a zene eszközeivel, a zongoraverseny és egy variációkban gazdag téma, valamint a parodizált tizenkétfokúság keretein belül. Apropó, zenei humor: Haydnről írja maga Bernstein: „A legtöbb ember nem nevet hangosan a zenei tréfákon. Ez éppen a zenei humor egyik sajátossága: csak belül nevetünk. Másképpen meg sem hallgatnánk egy Haydn-szimfóniát – a kacagás elnyomná a zenét.” Bernstein klasszikus művészetének, kivált (sajnos nálunk kevésbé ismert) operáinak egyik legelemibb vonása éppen a belső nevetésre ingerlés tökélyre fejlesztése.

Vegyük csak az A Quiet Place (Egy nyugis hely) című alkotást. A szappanoperásított vagy épphogy szappanoperásodó élet első megjelenítője: a nyitóképben járókelők kommentálnak egy iszonyú autóbalesetet, melyben egy asszony, Dinah (Wendy White) az életét vesztette. A temetésen találkozik a család: Sam (az öreg Samet Chester Ludwig, a fiatalt Edward Crafts énekli), Dinah férje a gyerekeikkel (Dede és Junior) vitázik, kiderül, már nem sok minden köti őket össze a közös traumán kívül. Megjelenik Francois (Peter Kazaras) is, Dede (Beverly Morgan) francia-kanadai férje és Junior egykori szeretője. A homoszexuális Junior (John Brandstetter), a szeretet nélküli házasság egyik áldozata mentális problémákkal küszködik: bizarr sztriptízjelenetet produkál apja kigúnyolására. Dede mellesleg egykor Juniorral vérfertőző szexuális kapcsolatot is létesített. Látható, a szappanoperákra jellemző túlhajtottság kiaknázására vonatkoztatható zenei lehetőségek száma már a puszta dramaturgiai váz alapján is szinte végtelen. Bernstein mindvégig lebegteti a történés komolyan vehetőségét és bombasztikus média-karakterét.

Bernstein műve ugyanakkor önéletrajzi karakterű, állítólag saját szülei viszonyát jelenítette meg, ám a tipizálás oly mértékben sikerült, hogy a mű azóta is az amerikai középosztálybeli családok lélektanának lenyomataként is funkcionál. Az elveszett harmónia, illetve a látszólagos harmónia mögött meghúzódó érzelmi bizonytalanságok, tudatos vagy öntudatlan ellenreakciók bemutatásának kiváló módja a zenei humor és irónia ezer árnyalatának felvonultatása. Bernstein művének nemcsak a szociográfiai háttere tipikusan amerikai, hanem a nyelvezete is: ez az idő tájt újdonságszámba ment. Az opera magva a Zűr Tahitin (Trouble in Tahiti) című korábbi Bernstein-egyfelvonásos, melyet Bernstein új műve bekebelezett: a többi rész gyakorlatilag annak részint kommentár jellegű elmélyítése, kiegészítése. Az ironikus zenés film, melyet a szereplők megnéznek, gyakorlatilag a Bernstein által is gerjesztett musicalkultusz önreflexív paródiája kíván lenni: az emberi kapcsolatok végletes leegyszerűsítése nem emelkedhet ugyan művészetté, de a középosztály számára képes az álmok, az álmodozás lehetőségét biztosítani, és csodák csodája, krízishelyzetben még szinte katarzist is előidézhet. A pótcselekvés (mozizás, pszichológusi kezelések stb.) és a kimondatlanság elodázza a valósággal való szembenézést, ugyanakkor az egykori harmónia álomvilágát életben tartja. A kérdés tehát az: érdemes-e megbolygatni ezt az álomvilágot, s ha megbolygatjuk, megfoszt-e minket mindez múltunk egykori harmonikus periódusától, mely nem is biztos, hogy ugyanúgy vagy hogy egyáltalán létezett? A családi viszályok hátterének érzékeltetése során Bernstein számos merész megoldással él: Junior alakjában megteremti az operaszínpadon a pszichikai gondokkal küszködő homoszexuálist (talán csak Michael Tippett volt erre képes Útvesztő című operájában), a kanadai Francois megnyilatkozó biszexualitása a kerti záró jelenetben az igazság általános felvállalásának gesztusaként is érzékelhető: e gesztusban különféle zenei regiszterek olvadnak össze. Dinah fennmaradt, a mű folyamán olvasott és kommentált naplója, óhajai, üzenete mindenképpen a harmonikus egység vágyára való törekvést sugalmazza, legyen az bármennyire irracionális is. Bernstein zenéjének sajátos vonása az amerikai nagyvárosi lét zenei effektusainak kiaknázása, a jazz és az afro-amerikai és a zsidó karakterű zene kumulatív felhasználása. Az opera legjobb felvétele 1986-ban készült a Deutsche Grammophon gondozásában. Az ORTF Filharmonikusokat maga Leonard Bernstein vezényli.

A Candide végleges operaváltozata 1989. december 13-án került színre Londonban, a Barbican Centre-ben. Első, még musicalváltozatát 1956. december elsején mutatták be New Yorkban, a másodikat (operettes változat) 1973-ban ugyanott. Az eredeti szövegkönyvet Lillian Hellman írta Voltaire Candide című regénye után, ezt 1973-ban Hugh Wheeler dolgozta át, a verseket Richard Wilbur költötte. A nyitány után Thunder-ten-Tronckh báró kastélyában találjuk magunkat Vesztfáliában: itt nevelkedik a jámbor Candide (Jerry Hadley) a bölcs Pangloss (Adolph Green) mester irányítása alatt. Pangloss tanításának lényege, hogy jelen világ a létező világok legjobbika, a tökéletes világ legtökéletesebb szeglete pedig az a hely, ahol ők élnek, s a világ egyik legtökéletesebb lénye a báró lánya, Kunigunda (June Anderson!!!), akibe a jóképű Candide szerelmes lesz. Pangloss doktor tanait a szegény családból származó unokatestvérhez hasonlóan elfogadja a báró lánya és fia (Maximilián – Kurt Ollmann) és a báróné szobalánya, Paquette (Della Jones) is. Thunder-ten-Tronckh báró tudomására jut Candide és Kunigunda szerelme, a báró szétválasztatja a tökéletes világ tökéletes szexualitását kóstolgató szerelmeseket, Candide-nak, a megrögzött optimistának mennie kell. Kalandos, csak oldalakon át elmesélhető, műfajokon és korokon átívelő zenei utazás veszi kezdetét.

Bernstein műve Voltaire 1759-ben publikált szatirikus regényének méltó adaptációja, mely nem nélkülözi az aktuálpolitikai paródiát sem (az 1950-es évek Amerikáját ábrázolta szatirikus szemüvegen át). A determinista optimizmus megcsúfolása a humor fergeteges sokféleségén keresztül történik. A zene szinte a zenetörténet minden jelentősebb korszakának gesztusrendszeréből merít: a nyitányban Berlioz technikái lappanganak, elő-előbukkannak olyan klasszikus megoldások, mint a barokk ellenponttechnika, a korál vagy a kánon tradíciója, megcsillan a bel canto öröksége és az extravagáns koloratúrszoprán áriák világa, de a latin-amerikai és egyéb táncritmusoknak (valcer, tangó) is jut tér. Bernstein olykor radikális idézéstechnikákhoz folyamodik: Verdi Requiemje vagy Gounod Faustjának ékszeráriája mindenképp visszacseng a hallgató fülében. A zene könnyed, rövid, könnyen megjegyezhető, dallamos zenei frázisokból építkezik, a legközelebb talán Offenbach dallaminvenciója, pikareszk humorra való hajlama és dramaturgiája áll hozzá. Joggal nevezte tehát művét maga a zeneszerző az európai zenekultúrának és zenetörténetnek címzett Valentin-napi üdvözletnek. Egy olasz kritikusa egyenesen zenei pirotechnikáról beszél. Feledhetetlen pl. Kuniginda „Glitter and Be Gay” kezdetű bravúráriája az első felvonásból, a „Life is absolute perfection” kezdetű kvartett az első felvonásból, vagy a „Make Our Garden Grow” kezdetű finálé. A ragyogó nyitány önállóan is gyakori szereplője az amerikai koncertszínpadoknak. Kiemelendő még a Nicolai Gedda hangján megszólaló kormányzó-, Ragotski- és Vanderdendur-alakítás.

Tény azonban, hogy Bernstein zenéjének radikális eklektikája olykor kizökkenti a hallgatót a már-már belakottnak hitt zenei univerzumból, de a sziporkázó tűzijátékstílus alapvető pozitívumokat is eredményez a komikum bonyolítása és fokozása során, noha az előbbi szappanopera-opera paradox mélységét (és a belső nevetések intenzitását) ez a darab ezzel együtt sem éri el.

(Leonard Bernstein: Candide, final revised version, 1989, Deutsche Grammophon, 1991, 2CD; Leonard Bernstein: A Quiet Place, Deutsche Grammophon, 1987, 2CD)