Meg nem egyezési beszélő (v)iszony

A dunaszerdahelyi magyar gimnáziumban tett érettségije után Pozsonyban magyar-történelem szakon szerez egyetemi oklevelet, majd a kilencvenes évek derekán a Közép-Európa Egyetem Politikatudományi Tanszékén is diplomázik. Közvetlenül ezután a New York-i New School of Social Research ösztöndíjasa, filozófiából pedig 2004-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen doktorál. Az 54 éves Öllös László politológussal, egyetemi docenssel beszélgetek.

Nyakunkon az idő előtti parlamenti választások. És mert közös választási koalíció nuku, mind a Híd, mind az MKP háza táján nyilván dolgoznak már a harapós, ám könnyen emészthető replikákon, amivel kölcsönösen kidumálják az összebeszélés helyetti szétbeszélést. Önt meglepte a dolgok ilyetén alakulása?

Az nem lepett meg. Viszont az meglepett, hogy érdemben tárgyalások sem folytak, így lényegében esélye sem volt egy választási koalíció megkötésének. Annak gondolata egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé.

Az MKP és a Híd a 2010-es választásokon is szólózott. Úgy tűnik, hazai magyar viszonylatban a választási koalíció mostanában olyasmi, akár a szépasszony madara...

A tavalyi meg nem egyezést azért egy hosszabb visszaszólalgatási folyamat előzte meg. Akkor már az esztendő elején voltak az embernek olyan információi, hogy a megbeszélések dacára itt semmiféle választási koalíció nem lesz. Aki aprólékosan nyomon követte az akkori lépések táncrendjét, az látta: számtalan kommunikációs manőver zajlott, hogy ne köttessék meg egy ilyen megállapodás, viszont a felelősség annak hiányáért a másik félre háruljon. Ezzel nem azt állítom, hogy a tavalyi júniusi választások előtt nem akadtak olyan politikusok, akik nem törekedtek egy ilyen koalíció létrejöttére, de mindkét társaságban voltak, akik ezt egyszerűen nem akarták. Ami ellenben ebben a mostani, új választásokat megelőző helyzetben meglepett, hogy a Híd egyetlenegy nyisszentéssel eleve megakadályozta még csak a koalíciós megbeszélések lehetőségét is.

Miről lehetett volna, kellett volna tanácskozni?

Egy közös programról. Úgy látszik, az elmúlt másfél év után ez kellemetlennek tűnt; ezért hát nem is kívánták, hogy nyilvánosan vagy akár csak félhivatalosan is ilyen megbeszéléseket folytassanak egymással. Bár ha tárgyalóasztalhoz ülnek, az sem jelentette volna azt, hogy megszületik a választási koalíció. De legalább esély lett volna rá.

A tárgyalások sanszának hirtelen megbuktatásával Bugár Béla nem követte el ugyanazt a hibát, mint tavaly még a Csáky Pál vezette MKP a folytonos gyalázkodással?

Tavaly tényleg zsibogtak olyanok, akik keményen, sőt minden fantáziát fölülmúlóan becsméreltek másokat. Mégis azt hiszem, nem ez a meghatározó, hiszen mindig s minden politikai táborban akadnak olyanok, akik ha nem mocskolódnának, akkor kiderülne, hogy nem tudván mást mondani, irányukban ez tartja fenn az érdeklődést. Az egyes pártokon belül viszont a fontos döntéseket meghozó csoport vagy csoportok a meghatározóak. Visszakanyarodva a jelen történéseihez, a Híd másfél-két éve még nem tehette meg, hogy le sem ül egyezkedni; akkoriban még nem lehetett azt kijelenteni, hogy érdemben nem is beszélek választási koalícióról. Persze, azért ne szépítsük a gyereket, az MKP-ban is vannak, lettek volna az efféle koalíciót nem óhajtók. Noha bizonyára találni olyanokat is, akik értelmes egyezség esetén belementek volna.

Ha már a távolodó közelmúlt jött szóba, a parlamentből kiszorult MKP-nak miként sikerült kihasználnia a 2010 júniusa óta elszaladt időt?

Felemásan. A vereséget követően megvolt a jó esélye annak, hogy a pártban radikális vezetésváltás, egy nagyfokú fiatalítás történjen. Ezen nem pusztán korosztályváltást értek, hanem az olyan emberek felemelkedését, akik éjt nappallá téve jönnek az új ötletekkel, a közvélemény szemében jól láthatóan viszik előre szervezetüket. Na, ez sikeredett felemásra. Ez így, egy parlamenten kívül rekedt párt esetében, nagy luxus volt. Az MKP-ban maximális megértéssel mindenkinek illett volna belátnia, ha ő netán ki is kerül a szűk vezetésből – ezzel pártja visszakapaszkodásának esélyeit segíti. Finoman szólva is ez sikeredett csak 50 százalékosra. Mindeközben az MKP, vezetőinek aktivitásait figyelve, egy utazó párttá lett.

És a kormányzati szerepkörbe csöppent Híd helytállása?

Alapszlogenjük az volt, hogy meghozzák a magyar–szlovák megértés korát. Bárki láthatja, 2010 júniusától ez nem jött be. Sőt! Fico lehetőséget kapott a visszatérésre.

A Radičová-kormány közvetlen bukását azért nem a Híd idézte elő!
Ez sem olyan egyszerű. Minden vásár kettőn áll. Szerintem a kormány gyors bukásáért az SaS éppúgy felelős, mint a másik három kormánypárt. A szlovákiai magyarokkal kapcsolatban pedig nincs olyan alapérték, amely a Fico-érát követően számottevően változott volna. A kölcsönös közeledésben, a jó szándékban gyakorlatilag még a második Dzurinda-kormány időszakában kialakultakhoz sem sikerült visszatérnünk.

Tanár úr, maradva a 2010-es választások előtti heteknél-hónapoknál; az MKP és a Híd milyen mentális állapotba hozták a szlovákiai magyar közösséget avval az utolsó, jobbára mérgezett végű nyílvesszőig küzdő választási kampánnyal? És most, egy újabb, valószínűleg újra éles hangnemű kampányidőköz után hogyan fog visszatalálni a hazai magyar választó a normális együttélés köznapi formáihoz? Hogy a szlovákiai magyarok ne azt keressék egymás tekintetében és szavaiban, vajon az illető jelképes kokárdával a nagybetűs Hűség pártjára, vagy „csak” az együttműködést, a magyar–szlovák békés kölcsönösséget hirdető pártra szavazott-e?

Közösségünk, annak mentális hogylétét tekintve, sejtésem szerint már most sincs kedvező állapotban. A tavalyi vokscsatában mind a Híd, mind az MKP ideges volt, így a kampány szintén zorddá kerekedett. Mert alapvetően nem az a baj, ha egy kampány kemény s kellőképpen nyílt, elvégre a politikai pluralizmus sajátja, hogy a választókért küzdő felek különböző dolgokat vetnek egymás szemére. Mi így tudjuk meg, hogy mi is van, mi is történik a színfalak mögött. Ám ez csupán addig a határig akceptálható, amíg a versenyben álló pártok s vezetőik nem mocskolódnak, nem használnak alpári kifejezéseket. Illetve nem indul be a választót könnyen manipuláló politikai kommunikáció, amikor is a politikus csak azt képes mondani, amit – a választópolgárok fejét elcsavarandó – a kampányszakértők a szájába adnak... Ezért most inkább egyetlen dolgot ajánlatos tudatosítani: 2012 márciusáig történjék, ami történik, a szlovákiai magyarságnak a mindenkori szlovák parlamentben erős képviseletre van szüksége. Egyrészt azért, mert ha nem tudja önmagát és a megmaradásához szükséges alapértékeket képviseltetni – függetlenül attól, hogy azok épp reálisak-e vagy nem –, illetve képtelen mindemögé parlamenti szinten megfelelő erőt állítani, akkor saját politikai koporsójába is veri a szöget. Másrészt pedig az ország demokratizálódását sem segíti, hiszen az odavezető út a mi egyenjogúságunkon át is vezet.

Eszerint közösségünk letisztulatlan belső viszonyainak kuszaságára való tekintet nélkül, aki csak teheti, majd menjen el választani?

Okvetlenül. Ráadásul van a választópolgár kezében egy kiváló eszköz: a preferenciaszavazat! Ezzel a karikázással a választási listán képviselővé tehetjük a száma szerinti utolsó jelöltet is! Sőt! Preferenciaszavazat híján manapság már alig-alig tud valaki képviselővé válni. Ezt azért lényeges szem előtt tartani, mert nemcsak a törvényhozási képviselet puszta ténye fontos, hanem az is, hogy a megválasztott képviselők az alapértékeinket képviseljék.

Az MKP vezetői szerint pártjuk azért lehet vonzó, mert ez a párt a mai magyar kormány jelenlegi stratégiai partnere. Jó ez a megközelítés?

Noha fontos, de nem elégséges megközelítés. Lássunk tisztán: a mindenkori magyar kormány és a mindenkori magyar ellenzék, a mindenkori magyar vezetés nélkül nincs esélyünk arra, hogy sikert érjünk el. De ez utóbbihoz, elengedhetetlenül lényeges elemként, mi szintén kellünk, hiszen elsősorban a belső, részben azonban a külső eszközök gyengesége miatt válságban van a kisebbségi politika. Épp ezt tudatosítva gondoljuk úgy számos barátommal, hogy ezen a téren a 21. század olyan új eszközöket kínál, amelyek révén újféle kezdeményezésekkel s módszerekkel állhatunk elő. Olyan instrumentumokkal, melyekkel történelmünk során még sohasem. A civil szektor felelőssége felmutatni, hogy igenis, vannak itt újszerű megközelítések, esélyek, van új remény. De a részletekről hadd ne most szóljak, mert félő, hogy kampányszlogenekké silányulhatnának.

Említek két nevet. Az egyik: Berényi József. A kampányban szerepet játszhat, hogy mindmáig, idestova tehát egy esztendeje nem fedte fel, megkapta-e a magyar állampolgárságot?

Másért talán lehet őt hibáztatni, ezért viszont, szerintem, nem. Mert elég egyetlen pillantást vetni a jelen szlovák helyzetre. A külhoni szlovákok zömének van szlovák állampolgársága is, s ők választani is fognak. Eközben aki itt a magyar állampolgárságot szeretné felvenni, azt azzal fenyegetik, hogy megfosztják a szlováktól. Így hát értelmes ember, ha felveszi is, nem mondja meg, hogy van-e vagy nincs. Közép-Európában élünk, ilyen kérdésekben megfontoltan s amennyire lehet, ravaszul kell viselkedni.

A másik név: Bugár Béla. Ő 2010-ben rengeteg preferenciaszavazatot kapott. Ez most is egy viszonylag biztos befutási pozíciót jelenthet?

Bugár Béla egy politikusi márkanév, egy egyértelműen karizmatikus húzóemberé. Bár ennek megvannak a hátrányai is: ha leemeljük őt a pártja éléről, kit választana az egyszerű polgár...

Elvárható a Hídtól, hogy a kisebbségek érdekeit védelmező pártként a szlovák választók tetemesebb rétegét szólítsa meg?

Hát ez már a 2010-es választások előtt sem sikerült igazán, hiszen országos viszonylatban hozzávetőlegesen két százalék szlovák szavazatot kaptak; noha az OKS jelöltjei épp a Híd listáján kerültek a parlamentbe. Nem kevésbé része a valónak, hogy a szlovák konzervatív demokraták az elmúlt másfél évben a Híd mellett sem igazi életlehetőséget, sem anyagiakat, sem kormányzati pozíciót nem kaptak, ráadásul egy teljes esztendeig kellett hadakozniuk, hogy legalább a koalíciós tanácson jelen lehessenek. Őszintén szólva, lekezelés helyett én megerősítettem volna őket. Hiszen éppen ők azok a szlovákok, akik bizonyos helyzetekben nagyon karakánul kiállnak a magyar ügyekért is.

És az MKP? Emészthetőbb lenne a szlovákság számára, ha hangsúlyosan regionális erőként, egyben a mérséklődés útjára lépve feladná a nemzeti gardróbból előcibált etnikai politizálás látványos külsőségeit?

A kérdés helyénvaló, bár én másként fogalmaznék. Hogy egy egészen más érvelési stílus, más közelítésmód, jócskán más hangnem volna kívánatos a párt törekvéseinek nagyobb fogadókészsége érdekében. De realista módon azt szintén látni kell, hogy a szlovákság körében ez nem valósulhat meg egyik pillanatról a másikra. Ez jó esetben is egy huzamosabb kulturális folyamat, miközben ezeket a dolgokat erős bel- és külföldi nyomatékkal politikailag is képviselni kell; egyúttal nem megfeledkezve a szélsőségeket kerülő együttműködési potenciálról sem. Mindezt érzékeny egyensúllyal tanácsos tenni, egyidejűleg beleszőve a 21. század kínálta újszerű lehetőségeket.

Nem hiba manapság is még a siker reményében a szlovákiai magyarok kincstári lojalitásában bízni?

Lehet, hogy hiba, ezt majd eldöntik a választások. Egyvalami azonban biztos: az ország tényleges demokratizálásához az út rajtunk keresztül vezet. Az sosem fog igazi demokráciát eredményezni, hogy Szlovákia lakosságának és a politikai vezetésnek számottevő része úgy gondolja: ez az ország csak a polgárok egyik csoportjának állama, a többiek másodrendűek.

Kifáradt, meggyötört, megcsömörlött a hazai magyar politikai élet?

Részben igen. Ezért is itt van hát az ideje annak, hogy legalább néhány angolul is jól beszélő, ambiciózus, rátermett, széles irányú képzettséggel bíró – és sem csak a nemzeti, sem a pusztán érdekorientált vállalkozói gardróbból merítő – fiatal bekerüljön a parlamentbe.