Mások élete

Kívülről nézve mások élete érdekesebbnek, izgalmasabbnak, esetleg kényelmesebbnek, nyugodtabbnak vagy boldogabbnak látszik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra – cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismerjük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz.

A mások élete című német filmben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi-ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő vallomást tegyenek (a több napos ébrentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársaság belső ellenségeit.

Wiesler, akit soha senki sem szólít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy átlagos panelház átlagos lakásában. A lépcsőházban, ahol lakik, mindenki tudja, hogy a Stasinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátságuk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcsolata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még néhány évig büszkén választja ketté a várost.

Egy sikeres szocialista drámaíró, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányítja messzelátóját. Dreyman túl tökéletes, biztos van takargatnivalója, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetleges elutasítástól, érzelmektől és kudarctól tartania.

Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett kamerák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, átlagos embernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyetlenséget áraszt maga körül.

Rajta kívül a kultuszminiszternek is tetszik Sieland, ami komplikálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalmazás útján meg is kapja Sieland testét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hiszen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbb jelentben a miniszter szánalmas fehér alsóneműje villan bele a kamerába, némi elégtételt kínálva a nézőnek, aki szívesen látná megalázó helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolítani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függhet attól, találnak-e valami szocializmuselleneset Dreymannál.

A film igazából a gonosz banalitásáról szól, és arról, milyen könynyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Választ arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsolódott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wieslert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin átlátnak? Wiesler egy érzékelten robotból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragédia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk.

Talán nem véletlen, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szocialista társadalom, a kommunizmus felé vezető út, amely ideáljait az elvtársak diktatúrává ferdítették, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne.

Sieland, a gyönyörű és tehetséges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyetlen igazi szerelme és a művészete között válaszszon, tragikus szereplő. Ő az áldozat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájának. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kívül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt.

A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerelmével, mindkét párhuzamos világban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije.

A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalálják helyüket az új társadalmi rendszerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibátlan filmben, nemcsak Németországban, mifelénk is...