Márton napi libator

Libát enni Márton nap környékén kötelező. Elsősorban azért, mert a ludak addigra híznak meg akkorára, hogy érdemes legyen levágni őket, no meg az is igaz, hogy ilyen hidegben már körülményes a tartásuk, gondozásuk. Jómagam a gágogó jószágot immár harmadik éve Komáromból veszem, az eladó ? egy kedves, idős néni ? mindig precízen megkopasztja, szépen előkészíti a pecsenyének valót. Nagynéném meséli, az édesanyja arra biztatta őket gyermekkorukban libapucolás közben, hogy nevessenek, mert akkor nagyobb lesz a lúd mája. Persze a mája inkább a töméstől lett egyre nagyobb, emlékszem nagymamám tölcsért rakott a liba szájába úgy töltötte bele a kukoricát, aztán szegény liba nyakát marokra fogva tuszkolta le a kukoricaszemeket a jószág gyomra irányába. Zsírral is elkeverte a kukoricát, hogy jobban csússzon. Úgy tartják, hogy buták a libák, mert ha esik az eső, az égnek feltartott csőrrel várják a zivatar végét, nem menekülnek fedett helyre. De miért is mentek volna el, hiszen imádják a vizet! Azt is a nagynénémtől tudom, hogy gyerekkorukban tavasz táján reggelente a liba fenekébe kellett bedugni az ujjukat, megtudva, van-e már tojása a libának. Erre az urológiai jellegű vizsgálatra azért volt szükség, mert a libák hajlamosak voltak bokor alá, mindenféle rejtekhelyekre tojni a tojásaikat. A kis libapásztorlány nem túl gusztusos elfoglaltságát precízen végezte – nagy gágogás, sziszegés és rúgkapálás árán. Ha megérezte a tojás kemény héját, a ludat ráültette a fonott kosárból és szalmából készült fészekbe. Mikor a szomszédasszony meglátta, hogy nagynéném gyakorlott mozdulatokkal buktatja fel a libákat és dugja fel a fenekükbe az ujjacskáját, sorban megvizsgálva őket, megszidta a „kegyetlenkedő” kis libapásztorlányt: Mucikám, legalább a gúnárt ne molesztáld!

A libamama általában 8-10 tojást tojt és ezekre gondosan ügyelt, melengette, forgatta őket. Naponta csak egyszer hagyta el a fészket enni, inni, megtornáztatni elgémberedett lábait. Nagymamám minden tojásra dátumot írt, mikor és „kitől” származik, és többször megfürösztötte langyos vízben, hogy puhuljon a tojáshéj. A Mátyás napon tojt tojásokat kivették a fészekből, azt tartották, ebből a tojásból hibás kisliba kelne ki. Nagy volt az öröm, amikor kikeltek a gyönyörű szép sárgapelyhes kislibák, lúdanyó büszkén közlekedett a kis csapat élén. Nyáron a lányok feladata volt a libalegeltetés. A fókát kihajtották valamilyen közeli patak, vagy tavacska mellé, ahol az állatok jól belakhattak a dús fűből, és kedvükre úszkálhattak a vízben. Ilyenkor, Mátyás nap tájékán már az egész család várja nálunk, mikor lesz a libator. Az ételeket édesanyám készíti el, majd egy közös ebéden üljük meg a tort, ahol libából készült húsleves, libasült, ludaskása és töltött libanyak is kerül az asztalra. Persze mindebből még másnapra, harmadnapra is marad, a gyönyörű nagy mája, a tengernyi zsírja pedig nem éppen kímélő, de nagyon finom csemege, s még hetekig eláll.

Ha a megsült liba csontja fehér, és hosszú, kemény és havas lesz a tél. Ha rövid és barna, akkor enyhe és csapadékmentes téli napokra számíthatunk. Régi mondás az is, hogy aki Márton napkor jóllakik, az egész évben nem éhezik. Úgyhogy nincs más választása a kedves olvasónak: akár otthon, akár egy étteremben, de meg kell ülni a Márton napi libatort mindenkinek!

(Külön szeretném megköszönni nagynénémnek, Leitgéb Ferencnének, hogy lejegyezte egykori libatörténeteit, így ezeket felhasználhattam ebben az írásban.)