Mária Jurčovičová

– 1952 októberében, mikor hazaértem az iskolából, a nővérem azt mondta, holnap nem kell iskolába mennem, mivel szünet lesz. A mi „osztályidegen” szóhasználatunkban ez a kitelepítést jelentette, amit én akkor gyermekfejjel nem teljesen értettem. Később tudatosult bennem, hogy ez a kényszerszünet 15 évig fog tartani. Alsókubini lakásunkat anyámmal, nővéremmel és anyai nagyszüleimmel hagytuk el, apám nem jöhetett velünk. Ő politikai fogoly volt, és a jáchymovi uránbányában töltötte büntetését. Még 1947-ben ítélték el, pere az első koncepciós perek közé tartozott.

Jasenovába, Martin Kukučín szülőfalujába telepítettek bennünket. Kényszerlakhelyünkül egy minden komfort nélküli fakalyibát jelöltek ki az erdő szélén. Előtte béresek laktak itt, nem volt bevezetve sem a víz, sem az áram. Padlója fából volt, a kemence nem szelelt. Ma egy civilizáció elől menekülő ember lehet, hogy kedélyes hétvégi háznak nevezné nyomorúságos kunyhónkat, ám városi lakásunk után ide költözni sokkoló volt; közeledett a hideg árvai tél is, tűzifánk persze nem volt.

Abban az időben erőteljesen folyt a szövetkezetesítés, s emiatt a helybeliek nagyon bizalmatlanok voltak velünk: azt hitték, azért telepítettek oda bennünket, hogy a szövetkezetesítés mellett agitáljunk. Egy idő után aztán megértették, miért is kerültünk oda, attól fogva sokkal barátságosabban bántak velünk. Kunyhónk küszöbe előtt gyakran találtunk élelmiszert, így próbáltak rajtunk segíteni. Természetesen az ŠtB helyi ügynökei rajtunk tartották a szemüket, rendszeresen jelentettek rólunk. A faluban csak kisiskola volt, a felső tagozatot Alsókubinban végeztem el. Szokás volt, hogy a fenyőünnepen – így nevezték a karácsonyt – kitüntették az iskola legjobb diákjait. Én, bár mindig tiszta egyes tanuló voltam, sosem kaptam semmit. A tanító elvtársnő mondta, hogy nem érdemlem meg.

Anyám, mivel politikailag megbízhatatlan személy felesége volt, nem kapott munkát. Egyedüli jövedelmünk magánóráiból származott. Az ötvenes években idegen nyelvet tanulni lázadással ért fel. A mai napig hálás vagyok azoknak, akik anyámhoz járatták a gyerekeiket, ez egyfajta támogató gesztus volt részükről. Apám szabadulása után anyagi helyzetünk kicsit jobb lett. Az uránbánya súlyos nyomokat hagyott egészségén. Bár apám a Károly Egyetemen szerzett közgazdász diplomát, csak az erdészeti vállalatnál tudott elhelyezkedni.

Ilyen kádervéleménnyel természetesen nem nyerhettem felvételt sem gimnáziumba, sem szakközépiskolába. Egyedül szaktanintézetekbe kerülhettem volna be. A pártjavaslat szerint kőművesnek kellett volna tanulnom. Csak néhány bátor ember segítőkészségén múlott, hogy mégis elvégezhettem a szakközépiskolát. Főiskoláról természetesen nem is álmodhattam, így munkásként helyezkedtem el, hogy munkáskáderként könnyebben bejussak majdan valamelyik felsőoktatási intézménybe. Természetesen csak levelező tagozaton. A felvételinél az orrom alá dörgölték: ilyen kádervéleménnyel hálásnak kell lennem a szocialista hazának és a kommunista pártnak, hogy egyáltalán lehetővé teszik számomra a főiskolai tanulmányokat. Jóval később aztán doktori fokozatot is sikerült szereznem. (koc)