Március idusa: Petőfi ünnepe

Sorolhatnám a történelmi tényeket, a szemtanúk, a résztvevők, a sorsdöntő eseményekből legendát szövők után: Nyáry Albert, Vajda János, Móricz, Krúdy, Faludy György olvasatai nyomán. Ugyanarról a történelmi eseményről mindegyikőjük más és más megközelítésben ír. Nyáry a leghitelesebb, ő tényszerűen tudósít a forradalom napjáról, Vajda naplószerűen, katonaként számol be a tábori életről, Krúdy, irodalmunk bohém ködlovagja a Mit kíván a magyar nemzet? című elbeszélésében vezeti végig olvasóját a pesti helyszíneken. Tőle tudjuk meg, hogy Jókai lekéste a Pilvax-béli reggeli találkozót. Ekképp ír a késés okáról: „A regényíró bizonyosan kedvenc regényalakjaival álmodott, és álom közben elfelejtette, hogy tulajdonképpen forradalmat hirdetnek a mai napra Pesten.”

Jól tudjuk azonban, hogy Jókai Petőfi mellett egyik kulcsszereplője volt a forradalomnak. Móricz, a falusi világ ismerője, a csökönyös parasztember szemszögéből láttatja a márciusi megmozdulást. A csata napja című elbeszélésben egy Stuhl nevű lévai molnárt is szerepeltet, akinek Görgey parancsára hidat kellett állítania a Garamon, ellenkező esetben a bitófán végezte volna. Meg is lett a híd.

Faludy György londoni emigrációjában az 1956-os eseményekkel hozza párhuzamba a negyvennyolcas forradalmat. Az Irodalmi Újság 1958. március 15-i számában ezt írja: „Külön jellegzetessége és varázsa 48-unknak az a történelemben páratlanul álló jelenség, hogy az ország egyetlen vezető politikusa sem vett részt a forradalomban, mert Pozsonyban üléseztek a diétán, azaz sem a kanóc, sem a fék szerepét el nem játszhatták, nem szónokolhattak kedvükre, és a köztük lévő nem lebecsülendő ellentéteket sem teregették ország-világ elé, hogy aztán elvi, avagy hatalmi monomániáikkal megnyergeljék a forradalmat.”

És valljuk be, 1860 óta – ettől az évtől kezdve nemzeti ünnep március 15-e –, azaz az elmúlt 145 év során sokan a maguk egyéni érdekeiktől hajtva és fűtve agyonmagasztalták, frázisokba fojtották, kisajátították vagy egyszerűen csak ifjúsági ünneppé degradálták ezt a napot. Gondoljunk csak arra, hogy nemzeti függetlenségünk kivívását gyakran olyan politikusoknak kellett ünnepelniük, akik ezt a függetlenséget feladták. Faludy György írja: „A parlamentizmus dicsőségéről annak a Tisza Kálmánnak kellett szónokolnia, aki a Sándor utcai képviselőházban könyökével szokta letörölni a fekete tábláról az interpellációra feliratkozott honatyák nevét; a demokráciáról az a Tisza István beszélt, aki, mikor egy bihari állomáson lekéste az expresszt, visszahozatta a vonatot Debrecenből; az egyenlőség eszméje előtt annak a Lónyai Menyhértnek kellett hajbókolnia, aki a legmocskosabb vasútpanamákon és katasztercsalásokon kereste magát degeszre; a sajtószabadságért annak a Révai Józsefnek kellett lelkesednie, akit egyik cikkéért – időközben ugyanis megváltozott a pártvonal – Puskin szovjet nagykövet saját kezűleg pofozott kékre-zöldre; a jogrendet annak a Gömbös Gyulának kellett dicsőítenie, aki Erzberger katolikuspárti német kancellár gyilkosait rejtegette nagytétényi villájában és az emberi méltóságra annak a Rákosi Mátyásnak kellett poharat emelnie, aki valahányszor hazarepült moszkvai gazdáihoz, átizzadta inggallérját teknősbékanyakán, arra gondolva, hogy ugyanez a repülőgép egy hét múlva urnában, hamvasztva, avagy koporsóban és jegelve hozza vissza Budapestre.”

Ami a magyarországiaknak 56-ot, nekünk 1968-at jelentette. Történelmi közelmúltunkban pedig az 1989-es események sejttették az 1848-as eszmék megvalósulását.

Tegyük fel a kérdést: magunkévá tudjuk-e tenni a történelmi múlt örökségét, meg tudjuk-e ünnepelni pátosz és frázisok nélkül dicső nemzeti ünnepünket? Meg. Ha nem harsogjuk és hangsúlyozzuk túl a forradalom mának szóló, időtálló üzenetét. Ha merjük vállalni a hétköznapokat is, a tegnapokat és holnapokat, mert ennek a napnak ne csak a meghirdetett megemlékezéseken, ne csak a díszbeszédekben és érzelemtől túlfűtött szónoklatokban legyen nyoma és emlékezete!

Az én gyermekkorom hősei között az egymásra lövöldöző amerikai tehénpásztorokon és a vadregényes tájakon békésen élő rézbőrűeken, a lengyel és jugoszláv világháborús ifjúsági filmsorozatok bátor gyermekharcosain kívül a magyar huszárok is ott voltak. Régi magyar filmekben, a szabadságharc eseményeit feldolgozó színpadi játékokban éltek tovább, sőt maszkabáljainkon is fel-felbukkant egy-egy csákós magyar huszár. Olyan hetyke bajuszt kanyarítottak orrunk alá „sminkeseink”, hogy a félszemű, kipöttyözött kalózlegényeknek esélyük sem volt pontszámokban megközelíteni bennünket. Az igaz, a mi generációnk nem játszhatott aradi vértanúkat – szégyen ide vagy oda, nem is tudtunk róluk –, pedig hálás feladat lett volna tucatnyi vitéz között megküzdeni egy-két satnya muszka ellen. A katonásdi többnyire hatalmas diadallal végződött. A hősök utolsó leheletükig küzdöttek a túlerővel szemben. Nem magyar szabadságharcosokként, hanem a felszabadulást hozó partizánokként – megtette hatását az akkori oktatáspolitika – ereszkedtünk fél térdre, s tüzeltünk, amíg a golyózápor le nem tarolta az ellenséget. Aztán a csöngetés előtt néhány perccel valamennyien elnyúltunk az iskolaudvar „véráztatta” csataterén, majd megettük a tízóraira kapott pástétomos és lekváros kenyereinket.

Nem szabadna megfeledkeznünk azonban az igazi hősökről, a szabadság katonáiról, a nemzetőrökről és a forradalom előkészítőiről, azokról az értelmiségiekről, akik szavakba öntve kellő érzékenységgel és hitelességgel tudják érzékeltetni az embertömegek hangulatának változásait, hangot tudnak adni mindenféle társadalmi elégedetlenségnek, s mert művészi anyaguk az emberi lélek, nem csak azt sejtik meg, hogy milyen folyamatok játszódnak le a mélyrétegekben, hanem azt is, hová vezethetnek a társadalmi átalakulások.

Mert az írók mindig megtalálták az utat a nép szívéhez, hangot adtak az igazságtalanságnak, a haszonelvűség alapján értelmezett egyenlőségre és testvériségre is felhívták és felhívják a figyelmet, s ha a múltban néha szerették volna elhallgattatni őket, sohasem sikerült, mert számukra nem a díszemelvények és a pulpitusok jelentették a jelenlétet és a megnyilatkozás terét, hanem a könyvtárszobájuk és az íróasztaluk, amelyen írtak.

Ők azok, akik rá tudtak mutatni a galádságokra, fényt deríteni a társadalmi visszásságokra, a zsarnokságra. Petőfi, Babits, Radnóti, Pilinszky, Illyés Gyula, Déry Tibor, Cs. Szabó László, Göncz Árpád. Hosszú lenne azoknak az íróknak a teljes névsora, akik koruk áldozatai, számkivetettjei, bebörtönözöttei lettek.

Ez szerencsére már a múlté. Továbbra is azon kell fáradoznunk azonban, hogy diákjaink, az utánunk jövő nemzedékek költőink életútján és munkásságán keresztül megismerjék történelmi múltunkat, sorsfordulóinkat.

Az én nemzedékem nem hallhatta a tankok dübörgését sem 56-ban, sem 68-ban. Sajnos 1848–49 történetét sem az iskolapadokban ismertük meg. Ismereteinket az ifjúsági regényekből, a Magyarországon vásárolt történelemkönyvekből és persze az irodalomórákon megismert, mindenki számára hozzáférhető Petőfi-versekből gyarapítottuk. A rendszerváltás előtti diákbálokon és illegális összejöveteleken lúdbőrzött a hátunk, ha titokban elénekelhettük a Kossuth-nótát. Azoktól kellett a leginkább tartanunk, akik a leghangosabban énekeltek, akik önkéntes alapon, előszeretettel készítettek beszámolókat marxista filozófiából, sőt a „jellemábrázolás”, a „káderezés” műfaja sem volt számukra idegen.

Középiskolás koromban március idusa nem számított ünnepnek. Tananyag sem volt, hacsak a pedagógus nem tekintette szívügyének, hogy beszéljen e történelmi eseményről. Az igazi megmozdulások a lampionos felvonulások másnapján, a munka ünnepén történtek a felcicomázott allegorikus járművek mellett baktatva, zászlókat és papírmasé galambokat lengetve. A május elsejéknek „köszönhetően” Marx és Engels fizimiskáját hamarább megtanultam megkülönböztetni egymástól, mint Kossuthét és Széchenyiét. Sokunk számára október 6. a Csehszlovák Néphadsereg napját jelentette, hiszen a faliújságon csak ez jelenhetett meg. A másik jelentős ünnepünk, a szlovák nemzeti felkelés napja nem igazán élt a diákság tudatában, hisz akkor még tartott a nyári vakáció. A faliújság-felelősök azonban ennek ellenére sem feledkezhettek meg erről az ünnepről. Hálás téma volt, krétapapíron jelent meg a szép színes propagandaanyag.

A főiskolákra jelentkezők életrajzában előnynek számított a munkásszármazás, de nem ért sokat, ha a szülők nem voltak a CSKP tagjai. Az egyetemista évek alatt a chartások Néhány szó című állásfoglalásának, Ilylyés Egy mondat a zsarnokságról című versének, Duray Kutyaszorítójának gyűrötté olvasott, alig látható fénymásolatai kerültek elő rejtekhelyeikről a bizalmas négyszemközti beszélgetések során. Szerencsére minden nemzedéknek megvan az az egészséges magja, amely a sorsfordító napokon az esernyők vagy a szabad ég alatt összekapaszkodva, a nyomdafestéktől még ragadó papírlapokon fellelkesülve szembeszegül a zsarnoki hatalommal, a császári ármádia szuronyaival, a főtérre berobogó tank csövével, a sisakos rohamrendőrök gumibotjaival, a vízágyúkkal felfegyverzett, kiképzett farkaskutyákkal felsorakoztatott rendőrkordon egyenruhásaival.

Az én nemzedékem számára a kulcscsörgető november jelentette a szabadságot, a függetlenséget, a határokon való szabad átjárás lehetőségét. A rendszerváltás óta eltelt bő tizenöt év alatt sok minden játszódott le társadalmi és politikai életünkben, és rengeteg dolog átértékelődött. És mégis: a titkos ügynökök kérdése még napjainkban is felborzolja a kedélyeket. Hol kezdődjék meg az öntisztulás folyamata, ha nem az egyházi méltóságoknál? Nekik kell példát mutatniuk, hogy a beszennyezett lélek is kaphat feloldozást, a hajdani besúgó is nyerhet bűnbocsánatot, ha a közélettől elvonulva önvizsgálatot tart és őszintén vezekel. Elsősorban Krisztus felkentjeinek kellene példát mutatniuk a listán szintén szereplő csúcspolitikusoknak.

A márciusi tizenkét pontból sok minden valóra vált.

A francia és a magyar forradalom zászlajára tűzött hármas jelszóból vajon mi teljesült?

Orwell óta semmi új a nap alatt: mi is megtapasztalhattuk, hogy az egyenlőknél mindig lesznek egyenlőbbek. Az egyenlőség és a testvériség eszméjét is lejárattuk volna már?

És mégis azt hiszem, a szabadság ideája Petőfi és Jókai márciusi fellépése óta – ha hosszú évtizedekre meggyaláztatott és eltiportatott is – sosem veszített fényéből és erejéből. Petőfi és Jókai nélkül nem lett volna 1848-as szabadságharc és forradalom. Puccs igen. Márciusi nemzeti ünnepünkről túlzás nélkül elmondható: Petőfi ünnepe.

Vajda Jánost idézve:

„És azok lesznek a legszebb korszakok a nemzet jövendő életében, amelyekben ismétlődőleg megint ő lesz az ifjúság eszményképe. A legkevesebb, amivel neki tartozunk, hogy március 15-ét emlékének szenteljük. Attila óta bizony kevés magyar név ismeretes az egész világ előtt. De e kevés közül egyik az övé.”