Marad

TAKÁCS ZSUZSA

– Tedd azt le, fiam!

Ez szól egy még olyan állapotban levő kisgyermeknek, aki tátott szájjal jár-kel fel s alá, várja, hogy anyja egyszer csak megint letörölje szája sarkáról a kicsurranó nyálát. Kipróbálja, bedugja, megkóstolja és megízleli, ha befér, lenyeli, és akkor a játékot hordja majd magával. Így kell bánni a fogpiszkálóval is, megszurkálhatja vele az arcát is, hisz ezt a spirituális élményt teljes egészében át kell élni, mindenféle fájdalomcsillapító nélkül ismeri meg az életét.

– Szúrd vissza a dobozba!

S bár kellemetlen a hatása, hegyes és felsért, mégis ellenállhatatlan a vágy, hogy még egy utolsót, még egyszer kínozzam, még állíthassam meg az életem további tíz percre, aztán csak úgy magától suhan egy óra is.

Az ötévesek pofija olyan puha és lágy, könnyen regenerálódik a fogpiszkáló után, ezért olyan unalmas és érdektelen neki. De még nem nyomja be a helyére a többi közé, még ki kell próbálni rendesen, a kis eszköz tűréshatára vajon hol lehet.

Anyu épp telefonálva veszekszik, így ha hátat fordít neki, nem látja, hogy a hegyes végével a szeme felé közelítünk. Az ijedségtől még inkább kitágul, beér és szétcincál mindent, megvan a tudománya, kilyukasztja a szemgolyót, kifolyik a világ, a képe, az imádott korábban rögzült arca, a szemszín, a lélektükör, s egy nagy gödör marad a pofi jobb oldalán. Olyan csak, mint a takony, folyik, nedves lesz tőle a szőnyeg, de a hátra hagyott részét, vagyis a maradványát még szét lehet darabolni a fogpiszkálóval, aztán az is tönkremegy, eltörik.

Anyja lecsapja a telefont, szitkozódik, megdolgozza a méreg, és még a csöppség is egyre jobban dühíti.

– Most nézd meg, mit csináltál!

Visszanyomkodja a golyót, meg amit még talál a földön heverve, a kicsi visít, mert úgy erőszakolja belé a látást, a hosszú körmével meg fölsérti körülötte az orrot és a szemöldököt.

– Nekem erre nincs időm!

Ráilleszt egy női szemüveget, mert csak ilyet talál otthon, így végre van formája a gyereknek.