Már nem kiabálnak a kerítésen keresztül egymásra

Amikor 2011 szeptemberében Pozsonyba érkezett, számított arra, hogy ilyen hamar befejezi első nagyköveti megbízatását?Nem. Az általános gyakorlat az, hogy az ember négy évet tölt az állomáshelyén – idén nyáron döntött úgy a külügyi vezetés, hogy a külszolgálat időpontját három évre csökkenti –, de a bonyolultabb állomáshelyeken gyakran előfordult, hogy tovább is maradtak a kollégák. Amikor megérkezett, azt nyilatkozta nekünk: felkészítették arra, hogy rázós évek következnek. Ennek ellenére, úgy tűnik, egyáltalán nem volt rázós ez a három év.Nézőpont kérdése. Volt, amikor problematikus témákat kellett kezelni, de összességében igaz, hogy a korábbi időszakhoz képest – a társadalmi hangulat és a politikai kommunikáció tekintetében – alapvetően sokkal pozitívabb három év van mögöttem, mint amire előzetesen számítottam. Érdekes, hogy nem is a Radičová-kormánnyal eltöltött utolsó év volt az, ami ezt a változást hozta, hanem Robert Fico hatalomra kerülése. Ő felmérte azokat a lehetőségeket, amelyek a Magyarországgal fennálló kapcsolatrendszerben rejlenek, és úgy döntött, hogy Magyarország irányába másfajta politikát fog folytatni, mint előző kormányzati időszakában. Ehhez hozzájárult a magyar kormányzat szemléletváltása is. Szintén bemutatkozó interjújában mondta, hogy szókimondó akar lenni, mert nevén kell nevezni a problémákat. Ha megnézzük, az elmúlt három év nem éppen a szókimondó politizálás időszaka volt a magyar–szlovák kapcsolatokban.Attól függ, hogy mit nevezünk szókimondásnak. Való igaz, hogy a miniszterelnökök vagy a külügyminiszterek sajtótájékoztatóin egymás padlóba döngölése nem volt napirenden. De ha visszatekint az elmúlt három évre, és megnézzük például a kisebbségi vegyes bizottsággal kapcsolatos kommunikációt, azt a tényt, hogy a testület legutóbbi ülésén nem írtuk alá a jegyzőkönyvet, ha megnézi néhány, ez ügyben tett nyilatkozatomat vagy Semjén Zsoltnak a reakcióit a különböző témákban, esetleg a Malina Hedvignek nyújtott kormányzati segítséget, akkor láthatja, hogy a magyar kormányzati szereplők elmondták a véleményüket azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyekkel nem értenek egyet. És még inkább megtörténtek ezek a rendszeres politikai érintkezések során, és nagyon hangsúlyosan kerülnek terítékre a külügyminiszterek négyszemközti beszélgetésein. Lehet, hogy elmondják egymás között, de nyilvánosan nincsenek artikulálva. Amiről pedig nem beszélnek, azt nehéz is megoldani. Az utóbbi években nincsenek nagyobb botrányok, de gyűlnek azért a kisebb magyarellenes megnyilvánulások.Egyetértek abban, hogy alapvetően a szlovákiai magyar közösség helyzetével kapcsolatos megoldatlan ügyek listája nem rövidült, hanem inkább hosszabb lett az elmúlt időszakban. Ezek megoldása viszont alapvetően nem rajtunk múlik. Elsősorban a szlovák kormányzati szándékon, és hozzátartozik az, hogy az itteni, magyar ügyekkel is foglalkozó pártok érdekérvényesítési képessége az elmúlt időszakban csökkent. A magyar kormány sokszor elmondta, ezeket az ügyeket egyedül nem tudja megoldani. Mi az itteni magyar politikusok lépéseinek támogatását vállalhatjuk. Ezek a lépések eléggé erőtlenek voltak bizonyos szegmensekben. És ha voltak is, a jelenlegi parlamenti képviselet és a megosztottság okán nem nagyon érték el azt az ingerküszöböt, aminél a szlovák kormánynak foglalkoznia kell velük. Ebben a helyzetben fel lehet tenni a kérdést, hogy akár a magyar–szlovák kapcsolatrendszer, akár az itteni magyar közösség szempontjából mi a hasznosabb: ha mi nyíltszíni durva vitába keveredünk a szlovák kormánnyal és elvágjuk ezzel bizonyos együttműködési lehetőségek folytatásának esélyét, vagy ha azt mondjuk, mindig szóvá tesszük ezeket az ügyeket, kísérletet teszünk a megoldásra, de próbálunk olyan kommunikációt folytatni, amely más területeken az együttműködést segíti és a társadalmi közhangulatot is nyugtatja? Az elmúlt időszak alapján azt látom a legfontosabbnak, hogy a magyarok és a szlovákok közötti társadalmi hangulat mintha nyugodtabb lenne. Sokkal több a kommunikáció, már nem érzem Magyarországon, hogy fenntartásokkal érkeznének a magyar turisták Szlovákiába. Meggyőződésem, hogy amikor magyar–szlovák ügyeket akarunk hosszú távon intézni, a magyar politikának olyan lépéseket kell tennie, amelyek a szlovák társadalomra hatnak. Nekünk azt kell figyelnünk, hogy politikánk milyen hatással van a szlovák társadalomra – nem pedig a szlovák politikára. Mert utóbbi eléggé hullámzó reakciókat produkál. Most pozitívabb a hozzáállás, de semmi garancia nincs arra, hogy egy-két év múlva ez nem fog – valakinek a belpolitikai számításai miatt – megváltozni. De nekünk nem ezeket a hullámokat kell követnünk. Megértem, hogy az asztalcsapkodással nem lehet sok eredményt elérni, de ha az átlag szlovákiai magyar az elmúlt éveket nézi, azt láthatja, hogy nem állt ki mellette a magyar kormányzat. Ezáltal részben a Ficóékra tett itteni magyar panaszok is hiteltelenné válnak, hiszen ők azt mondhatják: nézzétek, milyen nagy barátok vagyunk Orbánnal, ha valami baj lenne, ő biztosan szóvá tenné.Ennek egyik oka, hogy 1992 óta a közvélemény mindkét oldalon ahhoz volt szocializálódva, hogy ha valami nem tetszik, elkezdünk a kerítésen keresztül kiabálni egymásra. Volt egy időszak, amikor a két ország között politikai érintkezés sem volt. Nem is olyan régen. Ha megnézzük az elmúlt időszak történéseit, azt mondom: a valós, mindennapi problémák megoldása szempontjából ez hasznosabb a közösségnek. Ha őszinték akarunk lenni: van itt helyben is tennivaló bőven. Ha a szlovákiai magyarság jogainak bővítéséről beszélünk, feltétlenül meg kell említenünk, hogy a szlovákiai magyar közösség messze nem él azokkal a jogokkal sem, amelyek léteznek. Nagykövetként szlovák politikusokkal, üzletemberekkel találkozott. Mit látott a szlovákok részéről, milyennek látják Magyarországot és a magyar kisebbséget?A kölcsönös bizalom még mindig nem érte el azt a szintet, hogy minden esetben őszinte partnerekként tekinthessünk egymásra. Minden olyan témában, ami a két ország közvetlen kapcsolatait nem érinti, rendkívül szoros az együttműködés a szlovák politikával. A magyar– szlovák kapcsolatokban azért vannak görcsök. A szlovák politikai elitnek a nagy része azt gondolja, hogy ha Magyarországnak lenne rá lehetősége, a magyar politikai elit a határok megváltoztatására törekedne. Mint ahogy a magyar politikai elit jó részében is az az elképzelés él, hogy a szlovák politika első számú célja a magyar közösség mint politikai tényező kiiktatása. Mind a két állításra lehet találni igazoló lépéseket a két politikai elit bizonyos szegmenseiben, ha pedig visszatekintünk az elmúlt száz év történéseire, akkor azt látjuk, hogy voltak olyan lépések, amelyek ezeket a félelmeket igazolják. Ahhoz, hogy ezt a kölcsönös bizalmatlanságot el lehessen oszlatni, idő kell, nem elegendők a politikai nyilatkozatok. És nagyon fontos a két nép és a két társadalom közötti érintkezési felületek növelése. Ismerethiány van, prekoncepciók vannak mindkét oldalról. Ezek megváltoztatásához az kell, hogy politikai szinten legyen nyugalom, pozitív üzeneteket kapjon a társadalom, és ezek az érintkezések szaporodjanak – a gazdasági forgalom, a turisták vagy a cserediákok száma nőjön. Milyennek látta a szlovákiai magyarságot?Alapvetően nagyon különbözőnek. Ahogy mondjuk a Vajdaságban lehet vajdasági, Erdélyben pedig erdélyi magyarságról beszélni, a szlovákiai magyarság mint kategória eléggé virtuális és összetett. Ezért nehéz konszenzusos alapon felépíteni bármilyen érdekérvényesítő rendszert. Ehhez társul, hogy az MKP megalakulása után a magyar politikai elit komoly szlovákiai kormányzati tényezővé nőtte ki magát, ténylegesen részt vett a hatalom gyakorlásában, s emiatt nem kívánt túlságosan részt venni a magyarországi folyamatok befolyásolásában – ellentétben az erdélyi magyar közösséggel –, s nem is nagyon szorult rá politikailag az anyaország támogatására. A szakadással, a Híd megalakulásával ez megváltozott. A felvidéki magyar politikai közeg ma nem képes arra, hogy érdemben befolyásolja a szlovákiai politikai történéseket. Hirtelen elkezdődött a keresés Magyarország irányába, hogy érdemes lenne hatni az ottani politikára, kapcsolatokat építeni. Említette az MKP-t és a Hidat. Nem érez ellentmondást abban, hogy a magyar kormányzat egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a határon túli közösségek mondják meg, mi nekik a jobb, ugyanakkor adott itt egy helyzet – a szlovákiai magyarok bő fele a legutóbbi parlamenti választáson a Hídra szavazott –, de Budapest nem kommunikál a hidas politikusokkal?Van kormányzati kommunikáció a Híddal – a pozsonyi magyar nagyköveten keresztül. Méghozzá meglehetősen intenzív. És ezek nem az én magánakcióim, egy nagykövetnek nincsenek magánakciói. Ha Pozsonyba érkezik egy vezető magyar kormányzati politikus, az csak az MKP-sokkal tárgyal, a hidasokat szinte tüntetőleg kerüli.Amikor a Most–Híd megalakult és magát vegyes pártként definiálta, megtört egy olyan Kárpát-medencei konszenzust, amelyet az összes többi, egyébként egymással nem mindig egyetértő határon túli magyar politikai szervezet tartott: alapvetően etnikai pártként definiálták magukat. Ez a Most–Híd politikusainak szuverén döntése, ezt nem akarom minősíteni, ez ténykérdés. De Budapest valamennyire minősítette ezt azzal, hogy nem hívja meg őket a Máértra és más egyeztetésekre.Szlovákiában magyar nemzetpolitikai szempontból három kategóriája van a pártoknak: van egy magyar etnikai párt, az MKP, amelyet a magyar kormány úgy kezel, mint minden más etnikailag magyar pártot. Van egy vegyes párt, a Híd, amelyet a magyar kormány úgy kezel, mint egy vegyes pártot: nem magyar etnikai párt, a Kárpát-medencei magyar egyeztetésnek nem részese, de természetesen az MKP után a magyar kormány számára is az első számú politikai partner Szlovákiában. És utána vannak a szlovák pártok, amelyekkel ugyanúgy tartjuk a kapcsolatot. Ebben nem látok alapvető ellentmondást. Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy a Magyar Állandó Értekezletre politikai erőket szoktak meghívni. Ott a Most–Hídnak mint nem magyar etnikai pártnak nincs helye. Viszont a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumára 2010-ben a Híd magyar képviselőit meghívták, és ők nem mentek el. A magyar kormány álláspontja ebben mindvégig követhető és következetes volt. Helyettes államtitkárként folytatja a magyar külügyminisztériumban. Mi lesz a feladata?Én veszem át a keleti nyitásért felelős helyettes államtitkárság vezetését. A külügyminisztérium szerkezete most úgy épül fel, hogy a kétoldalú kapcsolatok két helyettes államtitkárság igazgatása alá tartoznak. A nyugati területekkel – főleg az EU-tagállamokkal és az egész amerikai kontinenssel – foglalkozik a másik kolléga, az összes többi az enyém. Miért önt választották?A miniszter úrral és munkatársaival az elmúlt három évben, még más minőségben, nagyon intenzív volt a munkakapcsolatom. Szlovákiával nagyon komoly előrelépés történt a gazdasági együttműködés és a regionális fejlesztés terén. Ezt a miniszterelnökségből Szijjártó Péter vezette államtitkárként. Nyilván a személyes kapcsolat is közrejátszott a felkérésben, és a felhalmozott tapasztalat. Korábban balkáni ügyekkel is foglalkoztam, és voltam főosztályvezető-helyettes a kelet-európai főosztályon. A döntésben közrejátszhatott az is, hogy a moszkvai diplomataképzőben, az ismert MGIMO-ban végzett?Nem hiszem. Az orosznyelvtudás viszont pozitívum ezen a poszton. Több szlovák külügyminiszter is a MGIMO-n végzett. Milyen volt az egyetem?Az a MGIMO, amelyre én jártam, jelentős mértékben különbözött attól, amelyre a 70-es és a 80-as évek elején jártak a többiek. 1987-ben kezdtem meg a tanulmányaimat, akkor kezdődött a brezsnyevi rendszer lebontása – ennek a műhelymunkája pontosan az egyetemi szférában történt meg. Öt év alatt végigéltem a Szovjetunió szétesését, a moszkvai „Fehér Ház” jelcini ostromát, az Orosz Föderáció megalakulását. Rendkívül izgalmas volt mindezt egy szuperhatalom központjából végigkísérni. Pályám szempontjából ez nagyon meghatározó élmény. 1992-től diplomata, ám a helyettes államtitkári poszt inkább politikai jellegű, kormányváltáskor nagyobb valószínűséggel inog meg. Karrierdiplomataként nem hezitált, amikor megkapta a felkérést?Egyrészt a pozsonyi nagyköveti pozíció semmivel sem kevésbé bizalmi poszt, mint a helyettes államtitkáré a külügyben. Másrészt a helyettes államtitkári pozíció mindig is szakmainak számított. Azokkal a célokkal, amelyek ennek keretében megfogalmazódnak, szakmai szempontból azonosulni tudok. Egy pillanatig sem okozott kétséget, hogy elvállaljam.