Magyar–szlovák „kis háború” 1939 márciusában

A nyugati hatalmak abban a reményben járultak hozzá Csehszlovákia feldarabolásához 1938-ban, hogy ezzel megmenthetik Európát egy újabb pusztító világháborútól, de arra nem számítottak, hogy Hitlert nem elégítik ki a Szudéta-vidék átadásával, és további területgyarapításra törekszik. 1939 elején Németország számára Csehszlovákia jelentette a Délkelet-Európába való békés behatolásnak, a térség meghódításának a kulcsát. A korábbi Kisantant francia biztonsági rendszere Csehszlovákia felbomlásával összeomlott. Winston Churchill így joggal jelenthette ki 1938 végén, hogy „Hitler előtt nyitva az út a Duna völgyén át a Fekete-tengerig”, Ribbentrop pedig 1939 áprilisában, hogy „a délkelet-európai térség a mi érdekszféránk”.

A magyar olvasók számára újdonságként hathat maga a „kis háború” elnevezés is, hiszen erről nagyon keveset lehetett eddig hallani. A magyar történelemkönyvek is csak megemlítik, de az eseményeket – amelyeknek idén van a 65. évfordulója – nem taglalhatják, mivel azok feltárása jelenleg is folyik. Szlovákiában a 90-es évek első felében Vladimír Mečiar kormányzása alatt gyűjtötték öszsze a háborúval kapcsolatos dokumentumokat. A téma szlovák szakértője Ladislav Deák történész lett, aki munkáiban tüzetesen foglalkozott ezen eseményekkel, és a „kis háború” elnevezést is neki köszönhetjük. Megítélésem szerint a „kis háború” elnevezés helyesbítésre szorul. Nem beszélhetünk ugyanis háborúról abban az értelemben, ahogy azt a szlovák történetírás magyarázza, hiszen a két állam között formailag soha nem került sor hadüzenetváltásra, ami egyértelműen bizonyíthatná a háború kirobbanását. A diplomáciai viszony sem szakadt meg. Valójában tehát a „kis háborút” legfeljebb határkonfliktusnak vagy határkiigazításnak lehet minősíteni, semmiféleképpen sem háborúnak.

A „kis háború” cselekményei szoros összefüggésben állnak Kárpátalja Magyarországhoz való 1939. márciusi visszacsatolásának eseményeivel, amely a magyar diplomácia számára azért volt fontos, mert így létrejöhetett a magyar–lengyel közös határ, amely nézetük szerint bizonyos szabadabb külpolitikai mozgásteret jelenthetett Magyarországnak.

1939. március 9-én Szlovákiában zavargások törtek ki a prágai vezetés hatalma ellen. A prágai központi kormány csendőröket és katonákat vezényelt a lázadás megfékezésére, akik a Hlinka Gárda vezetőit, valamint a szlovák politikai élet kompromittálódott tagjait bebörtönözték. Jozef Tiso nyitrabáni plébániájára távozott, ahol megfigyelés alatt tartották. Március 12-én a rendcsinálási akciót a Cseh Központi Kormány német nyomásra kénytelen volt beszüntetni. Hitlernek éppen a zavargásokra volt szüksége ürügyként, hogy bejelenthesse igényét Csehország maradék részére, ezért március 13-án magához rendelte és az esti órákban fogadta Tisót. Feltette a kérdést a szlovák vezetőnek – „mit akarnak a szlovákok, miért nem fordulnak nyíltan a cseh kormány ellen”. Hitler kifejtette, ha a szlovákok kikiáltják önállóságukat, úgy ő ezt támogatná, ha nem, elfoglalják őket a magyarok. A színjáték hatásosabbá tételére ekkor Ribbentrop birodalmi külügyminiszter a Führer elé tett egy akkor érkezett jelentést, amely magyar csapatösszevonásokról adott hírt a szlovák határon.

A Hitlernél tett látogatás után, 1939. március 14-én a szlovákok kikiáltották Tiso vezetésével az önálló Szlovákiát. A cseh-szlovák államszövetség ezzel formailag is felbomlott. Március 14-én Hitler Németországba rendelte Emil Háchát, Csehszlovákia államelnökét, akitől kikényszerítette a beleegyezést ahhoz, hogy a német hadsereg megszállja Csehországot és azt Cseh-Morva Protektorátus néven Németországhoz csatolja.

Csáky István magyar külügyminiszter 1939. március 14-én utasítást küldött a pozsonyi magyar konzulnak arra az esetre, ha Szlovákia függetlenségét bejelentenék. „Amennyiben Szlovákia teljes függetlensége proklamáltatik, üdvözölje a kormányelnököt, és magyar utasításra hivatkozva helyezze kilátásba magyar követség mielőbbi felállítását. Ha azonban nem volna megállapítható, vajon Szlovákia szuverenitása teljes lesz-e, akkor csak igen melegen üdvözölje a kormányelnököt, és biztosítsa Magyarország jóindulatú, testvéries támogatásáról.” Végül március 15-én Magyarország formálisan is elismerte Szlovákia szuverenitását.

Magyarország március 15–18. között megszállta Kárpátalja azon részét, amelyet az első bécsi döntésnél nem kapott vissza. Kárpátalja után a Magyar Királyi Honvédség Kárpát-csoportjának alakulatai azt a parancsot kapták, hogy foglalják el az Ung völgyétől nyugatra fekvő területet a Zellő–Cirókafalu–Takcsány–Remetevasgyár–Szobránc–Sárosremete vonalig. Az akcióra három magyar harcegységet jelöltek ki, északon Kisberezna és Nagyberezna körzetében a 9. önálló dandárt, középen, Ungvárnál a 2. gépkocsizó dandárt, míg délen, Nagykapos környékén a 2. lovasdandárt. A felvonult magyar csapattest harci állománya összesen 20-25 000 főből állt, parancsnokuk vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagy volt. A magyar kormány arra hivatkozott, hogy az ungvári vasútvonal nincs kellően biztosítva, így katonailag védhetetlen, ezért igényt tartanak a területgyarapításra.

1939. március 23-án reggel 5.30-kor a magyar csapatok megindultak kijelölt célpontjaik felé. A szlovák hadsereg, amely akkor szerveződött, megpróbált ellenállni, de a magyar hadsereg előretörését nem tudták megállítani, csak lassítani. A szlovák erők főparancsnokává Ferdinánd Čatlos tábornokot nevezték ki, aki érzékelve a veszélyt, a következő szövegű parancsot adta ki: „… kerül, amibe kerül, azonnal meg kell állítani az ellenséget, és a határok mögé kell kergetni. Államiságunk létéről van szó, bizonyítanunk kell, hogy meg tudjuk védeni saját határainkat…” Čatlos három taktikai csoportot szervezett. Ez a három hadtest a Takcsány, Eperjes és Nagymihály jelölést kapta, a negyedik harci egység pedig az iglói repülőtéren állomásozó légierő volt. Március 23–24-én az Iglóról felszálló szlovák gépek az előretörő magyar gépkocsioszlopokat alacsony repüléssel géppuskázták kisebb veszteségeket okozva. 24-én a szlovák repülők bombázták Ungvárt, Szobráncot és Nagybereznát. Szobránc fölött légi harc bontakozott ki a magyar légierő győzelmével. A magyarok az iglói repülőtér bombázásánál 17 gépet a földön megrongáltak, illetve megsemmisítettek saját veszteség nélkül. A szlovák források csak 10-et ismernek el. A szlovák egységek több helyen is ellentámadást hajtottak végre. Pálócnál alakult ki a leghevesebb küzdelem, de a szlovákok vállalkozásai kudarcba fulladtak. Március 24-én a magyar egységek megállásra kaptak parancsot, mivel az addigra elfoglalt területsáv már elegendő volt az ungvári vasútvonal biztosítására. A szlovák kormány tiltakozó táviratot intézett a magyar kormányhoz. A német kormány közbelépésére 1939. március 24-én a szlovák és a magyar katonai vezetés fegyverszünetet kötött. Ján Ambruš, a szlovák légierők parancsnoka 1939. március 25-én ellencsapást szervezett, Budapest és Ungvár célponttal, de támadását leállította a szlovák felső vezetés. Megítélésem szerint a Budapest elleni bombázás a két állam közti helyi konfliktus kiszélesedéséhez vezetett volna, ami a politikai és a közhangulat megromlásán kívül komolyabb kárt nem okozhatott volna.

Március 28-án Vörle János rendkívüli követ és Jozef Zvrškovec szlovák külügyi államtitkár vezetésével tárgyalásokra került sor, ennek keretében megállapodtak az ellenségeskedés beszüntetéséről, foglyaik cseréjéről, valamint a két hadsereg között egy semleges zóna létrehozásáról. A határvonal pontos megállapítását egy határkijelölő vegyes bizottságra bízták. Március 28-án a szlovák delegáció magyar területekre jelentett be igényt kompenzációként, melyet a magyar kormány visszautasított. 1939. április 3-án Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ felkereste Csáky külügyminisztert, beszélgetésük során szóba került a szlovák–magyar határ kérdése is. A német követ elmondta, hogy a szlovák kormány hozzájuk fordult támogatásért. Csáky a német követ kérdésére, hogy hajlandó-e bizonyos területi engedményekre a magyar kormány, azt válaszolta, hogy ez elképzelhetetlen, „ahová a magyar katona betette a lábát, ott marad”. Végül a magyar–szlovák határ megállapításáról szóló jegyzőkönyvet április 4-én írták alá, amely szerint Magyarország megtarthatta a Szlovákiától elfoglalt mintegy hatvan kilométer hosszú és csaknem húsz kilométer széles sávot.

A március 23. és 28. között a szlovák haderővel történt összecsapásoknak 25 magyar halottja és 56 sebesültje volt. A hadműveletek alatt 360 szlovák és 211 cseh-morva nemzetiségű katonát ejtettek foglyul. A szlovák légierő körülbelül 23 harci gépet vesztett a bevethető állapotban lévő 80-ból. A megszerzett területet a magyar hatóságok Kárpátaljához csatolták, és ennek keretében maradt 1944-ig. 1945-ben Csehszlovákia lemondott erről a területről, mert attól tíz-tizenöt kilométerre nyugatabbra húzták meg a csehszlovák–szovjet, vagyis a mai szlovák–ukrán határt.

A magyar hadvezetés a vitatott területen 74 községet – mintegy 40-45 000 lakossal (többségében szlovák és ruszin nemzetiségűeket) – foglalt el. Tiso kormányfő a németek által felajánlott védelmi szerződés aláírásával egészen március 23-ig várt, majd csak a magyar támadás megindulása után írta alá. Ebben a Német Birodalom biztosította Szlovákia 25 éves függetlenségét, Szlovákia pedig kötelezte magát, hogy külpolitikáját a német kormánnyal, katonai erejének szervezését pedig a német véderővel való szoros együttműködésben valósítja meg, ezenfelül beleegyezését adta a Schutzzone létesítésébe. A Schutzzone területe a Cseh-Morva Protektorátus határai mentén, a lengyel határtól egészen a korábbi osztrák határig 30–40 kilométeres sávban húzódott végig Szlovákia területén. Ezen a területen csak német helyőrségek települhettek és a németek szabadon építhettek erődítményeket. A szlovák állam kezdettől fogva a német nagyhatalmi politika sakkfigurája volt, és önálló államisága a német külpolitikai érdekektől függött.

A magyar vezetés döntését a terület elfoglalásánál az indokolta, hogy olyan hírek keringtek Szlovákiában és Magyarországon, hogy Pozsonyt és a Kis-Kárpátok térségét Németországhoz fogják csatolni. Tudtak arról is, hogy a pozsonyi németek is kérvényt adtak be Hitlernek címezve, amelyben Pozsony elcsatolását kérték. A magyar politikai vezetés ezeknek az értesüléseknek a birtokában abból indult ki, hogy ha Németország elfoglalja Szlovákia nagy részét, a magyar katonapolitikai érdekek azt kívánják meg, hogy Magyarország határait kitolják. Azon a véleményen voltak, hogy a szlovák lakta területek inkább Magyarországhoz, mint Németországhoz tartozzanak. A magyar vezetés katonai fellépésével alaposan ráijesztett a szlovák kormányra, amivel azt végleg a németek karmai közé kergette. A magyar vezetés hibás döntésének következménye az volt, hogy a két állam viszonyában a minimális bizalom sem maradt meg egymás iránt, aminek eredményeként a reciprocitás (viszonosság) elve is kialakult a két állam viszonyában. ĺgy esélye se volt annak, hogy Magyarország és Szlovákia között kialakuljon egy közös ellenállásnak a lehetősége pl. Magyarország 1944-es kiugrási kísérleténél vagy a Szlovák Nemzeti Felkelés alkalmával. A háború alatti időszakban a szlovák kormány végig attól rettegett, hogy a magyarok megszállják országukat, amivel a németek a feszültség fenntartása céljából többször ijesztgették is őket. 1943-ban, amikor a németek megtudták, hogy Magyarország is béketapogatózásokat folytatott, és szóba került megszállásunk, abban a német tervek szerint szlovák csapatoknak is részt kellett volna venni. A szlovákok cserébe az I. bécsi döntés által Magyarországoz került terület egy részét kapták volna.

Láthatjuk, hogy 1939–1945 között a német diplomácia azzal zsarolhatta Szlovákiát és Magyarországot, ha nem engedelmeskednek parancsaiknak, akkor területveszteség és megszállás fenyegeti őket. Németország politikája ebben a térségben mindvégig arra irányult, hogy meggyengítse a különböző államokat, és ezáltal nagyobb befolyást szerezzen magának a régi szabály szerint: „Divide et impera” („Oszd meg és uralkodj”) – amit a két állam közötti kapcsolatokban tökéletesen alkalmaztak.

A szerző történész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa