Magyar szemmel: a másodszor elbukott évszázad

Magyarország viszonylag későn kapcsolódott be a fegyveres konfliktusba. 1941-ben már egy sor állam meg volt szállva vagy részt vett más országok megszállásában. A dél-szlovákiai és észak-erdélyi területekkel kiegészült Magyar Királyság viszont senkinek sem üzent még hadat, lakosai pedig csak az újságokból tudhattak arról, hogy máshol már tízezrek estek el a harcokban. A két bécsi döntésért még nem kellett hadba szállni, ám a Délvidék egy részének visszaszerzéséért már hadba lépést követelt Hitler a széteső és a németek által lerohant Jugoszlávia ellen. Az akció miatt Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett – bő negyedévvel korábban ugyanis a németbarát jugoszláv kormánnyal örök barátsági szerződést kötött. „Szószegők lettünk, gyávaságból… Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet” – írta búcsúlevelében a kormányfő. Az első hibaÁm nem ez a viszonylag kis konfliktus volt a döntő a későbbi végkimenetel szempontjából. 1941 júniusában minden megváltozott – ez volt a két döntő momentum közül az egyik. Kassa bombázása után – máig nem tisztázott, melyik légierő volt a támadó – a politikai vezetés hagyta magát belerángatni a háborúba. Ezt főként a katonaság és az erős katonai lobbi akarta, ugyanakkor a kezdeti német sikerek miatt a politikai elit körében is sokan úgy vélték, ezúttal a későbbi győzteshez csatlakozunk – nem úgy, mint negyedszázaddal korábban. Tévedtek, ezzel a lépéssel ugyanis Magyarország az ideológiai szempontból (is) kétfrontossá váló háborúban a vesztes oldalán kötelezte el magát. Ráadásul „éltanuló” is volt. Például az önálló Szlovákia, amely már 1939-től részt vett a háborúban, jóval kevesebb katonát küldött a frontokra, mint a két évvel később belépő Magyarország. A szovjet harcmezőkön honvédek százezrei haltak hősi halált, további százezrek estek hadifogságba. A lakosság számához mérten Magyarországnak viszonylag nagy katonai emberveszteségei voltak. Nem beszélve a civil veszteségekről, s itt ne csak az ország felszabadítása (és szovjet megszállása) során elhunytakra gondoljunk, hanem a haláltáborokba elhurcolt több százezer magyarra is. Ha a Magyar Királyság nem lép be a háborúba, nagyobb esély lett volna zsidó lakosságának a megmentésére. Persze kérdéses, távol maradhattunk volna-e végig? Ez minden bizonnyal a történelem örök eldöntetlen kérdései közé tartozik. Az viszont biztos, hogy 1941-ben Hitlernek nem volt szüksége a magyar egységekre (amelyek viszonylag gyengén felszereltek voltak), nem is számolt velük a Barbarossa-terv kivitelezése során. A második szög a koporsóbaÁm még így sem kellett volna Magyarországnak abszolút vesztessé válnia. A második kulcsmomentum az elrontott kiugrás volt – az, ami például a románoknak tökéletesen összejött. Ezt a lépést sokkal nehezebb volt jól levezényelni, mint nem belépni a háborúba. Aránytalanul gyengébb félként a kiugrás és a szembefordulás a domináns (volt) szövetségessel csak akkor lehetséges, amikor a frontvonal nincs túl messze (ellenkező esetben a kísérlet rövid időn belül felszámolható), valamint ha sikerül olyan ügyesen megszervezni, hogy az elhagyandó partnert felkészületlenül érje, és az őt hátba támadó egységek érzékeny veszteségeket tudjanak neki okozni. Kérdéses, egy sikeres kiugrással Magyarország megtarthatta volna-e az 1938–1941 között visszaszerzett területeit. Több mint valószínű, hogy mindet nem, sőt, lehet, hogy szinte semmit sem. Viszont nem fejezte volna be a háborút vesztesként, Budapest és még néhány város nem lett volna szétbombázva, a zsidó lakosság egy részét sikerült volna megmenteni, s kevesebb lett volna a katonai és a civil áldozat is. Tény, hogy a magyar területszerzéseket lehetővé tevő bécsi döntésnek megágyazó müncheni egyezményt 1942-ben Nagy-Britannia és a francia emigráns kormány is semmisnek nyilvánította, ám egy végig semleges – esetleg a legvégén Németország ellen forduló – Magyarországtól aligha tudták volna a visszacsatolt területek nagy részét elvenni.