Magyar szakosként érezte: hazaérkezett

Teológusnak indult, a sors azonban úgy hozta, hogy a nyelvben találta meg igazi feladatát. Nyelvünkről – nyelvünkért, Nyelvünk és mi, Nyelvi vétségek és kétségek, Értsünk szót egymással!, Nyelvünkről – önmagunkért, Érthetően, alkalomhoz illően! – kötetek címei, amelyekben nyelvművelési írásait adta közre. Neve a pozsonyi Comenius Egyetemen magyar szakot végzett pedagógusok körében fogalomnak számít, hiszen több mint három évtizeden keresztül tanárok generációit avatta be a magyar leíró nyelvtan tudományába. A közelmúltban 75. születésnapját ünneplő Jakab István nyugalmazott egyetemi docenssel beszélgettünk.

Tanár úr, a magyar nyelvtan kétségtelenül komoly tudományterület, ám sokak számára bizonyára unalmasnak, száraznak tűnik. Önt mivel „csábította el”?

A nyelvben nincs logika, mondjuk gyakran, de a nyelvtanban azért van egy kis logika is, és ez az, ami tetszett nekem benne. Ami pedig a tanítást, egészen pontosan az egyetemi fokú nyelvtanoktatást illeti: az egyetem nem szórakoztatóipar. Aki odajön, az azzal a céllal jön oda, hogy felkészüljön a tanításra, tehát vegye komolyan a munkáját!

A nyelvművelés hogyan vált második hivatásává?

Tulajdonképpen nem én választottam a nyelvművelést. Azt szoktam mondani, hogy a nyelvművelés választott engem. Olyan volt a szlovákiai magyarok „nyelvi helyzete”, hogy úgy éreztem, nem lehet csak úgy, közömbösen nézni a dolgokat. A II. világháború utáni években új fogalmak keletkeztek, és ezek az új fogalmak szlovákul terjedtek. Az itteni magyarság a szlovák nyelv segítségével ismerkedett meg ezekkel a fogalmakkal, és szlovák néven. Hogyan segítettek magukon? Úgy, hogy belekeverték a rengeteg szlovák szót a magyar beszédükbe, vagy pedig szóelemek szerint fordították le a szlovák szavakat, tehát tükörfordítást alkalmaztak. Az akkori újságok nyelve is tükrözte ezt a nyelvhasználatot. A kévekötő aratógép egy időben önkötözőgép volt, mert lefordították a szlovák „samoviazač” kifejezést, a burgonyafonálféreg a szlovák „hadiatko” alapján kígyócska lett az újságok nyelvében, és sorolhatnám tovább ezeket a problémákat.

Ma mennyire vannak jelen a nyelvhasználatunkban a szlovák szavak?

Ma már nem is a szlovák szavakkal van bajunk, hanem azzal, hogy mechanikusan lefordítjuk a szlovák szót; tükörszerkezeteket, tükörkifejezéseket hozunk létre, vagyis a szlovák elem felépítésének megfelelő magyar szót választjuk ki, és hozzákapcsoljuk a szlovák jelentést. Például az „učiteľ” magyar megfelelője a tanító, gondolják sokan. Ha megnézzük a szlovák értelmező szótárban az „učiteľ” szót, akkor első jelentéseként azt találjuk, hogy az a személy, aki tanít. Vagyis a pedagógus felel meg a magyarban a szlovák kifejezésnek ebben az első, általánosabb jelentésben.

Hogyan látja: mennyire eredményes több évtizedes nyelvművelői munkája? És egyáltalán: mikor örül egy nyelvművelő?

A nyelvművelő, szoktam mondani, egy kicsit optimista és elég naiv ember. Azt hiszi, hogy megírt egy cikket, és akkor megváltozik minden. Hát nem. Nem biztos, hogy azt a cikket azok is elolvassák, akik éppen a hibákat elkövetik. De nem is azon bosszankodik az ember, hogy a nyelv egyszerű használója nem szerez tudomást arról, hogyan is kell helyesen beszélni vagy megnevezni ezt vagy azt a fogalmat, hanem általában azon, hogy az újságírók meg pedagógusok sem vesznek tudomást róla. Úgyszólván marad minden a régiben. Sőt megtörténik az is, hogy megjelenik egy nyelvművelő cikk, és három-négy nap múlva ugyanabban a lapban megjelenik ugyanaz a hiba, amelyet szóvá tettünk.

Ezek szerint nem túl gyakran van sikerélménye a nyelvművelőnek?

Mindezek ellenére nem mondhatnánk, hogy nincs haszna a nyelvművelésnek. Hogy mennyi a haszna, ezt nagyon nehéz volna felmérni, nem is tudjuk. Egy azonban biztos: az ötvenes évekhez viszonyítva nagyon sokat javult a nyelvhasználatunk. Sok minden megváltozott. Hogy aztán mennyit változtattunk mi, vagyis mennyit segített a nyelvművelés, mennyit a televízió és a személyes érintkezés, ezt nagyon nehéz volna meghatározni. Igaz, még mindig ott tartunk, hogy az olyan kifejezések, mint a „poslanie”, a küldetés ha nem is napi-, de hetirenden előfordul, például a szárnyvasúttal kapcsolatban. Még a számítógépnek is küldetése van nálunk, a szlovákiai magyarok nyelvhasználatában, holott küldetése elsősorban személynek lehet, a dolgok közül csak olyasvalaminek, amit küldenek valahová. Például az űrszondának. A szárnyvasútnak nem lehet küldetése, csak rendeltetése, ugyanígy a számítógépnek is rendeltetéséről, céljáról, feladatáról beszélünk.

Szó esett az újságírókról is az előbb. Tanár úr, milyen a mai hazai magyar sajtó nyelve?

Kifejezetten jobb, mint régen volt. Régen az volt a baj, hogy nem voltak megfelelő emberek. Voltak ugyan a szerkesztőségekben úgynevezett lektorok, nyelvi szerkesztők, de azok nem írhatták meg a képzetlen szerkesztők helyett a cikkeket. Öszszehasonlíthatatlanul jobbak a cikkeink, mint régen, de bizonyos hibák ma is előfordulnak. Még mindig nagyon sok a tükörfordításból eredő hiba. Emellett azt látom, hogy bizonyos szerkesztők nem érdeklődnek az iránt, hogy a nyelvhasználati hibákon hogyan lehetne javítani.

Tanár úr, ha visszatekint az eltelt hét és fél évtizedre, mit tart az életében a legfontosabbnak, a legmeghatározóbbnak?

Tulajdonképpen azt, hogy a nyelvészetnél kötöttem ki. Igen nagy vargabetűt írtam le, amíg eljutottam ide. Mondjam úgy, hogy nem találtam a helyemet? Valóban nem tudtam választani az orvosi és a magyar-történelem szakos tanári pálya között. Végül teológus lettem... Mint annyi más ember életébe, az enyémbe is beleszólt a politika. Gimnazistaként a sárospataki református gimnáziumban töltöttem 8 évet, ott érettségiztem. Nyolcadikos koromban, az 1948/49-es tanévben a diákönkormányzat elnökévé választottak. Különleges helyzetben voltunk. Ekkor már a Rákosi-rendszer dühöngött Magyarországon, de a sárospataki iskola egyházi iskola maradt. A diákönkormányzatunk sem a kommunista párt vezetése alatt működő Diákszövetséghez tartozott, hanem autonómiánk volt. Egyszer csak kampány indult el valahonnan felülről, hogy csatlakozzunk mi is az ún. állami diákszövetséghez. Főként a NÉKOSZ emberei, a népi kollégisták ösztönözték erre a diákságot, és minket, vezetőket is próbáltak meggyőzni. Nem hagytuk magunkat befolyásolni, nem kértük a csatlakozást.

Gondolom, az önállóság megőrzéséért nem igazán kaptak jó pontokat az akkori Magyarországon.

Valóban, és később megint jött egy akció, a Mindszenty-ügy. A sárospataki iskolákat békenagygyűlésre hívták össze. Természetes, hogy el kellett menni erre a gyűlésre, nehogy szó érje a ház elejét. De én meghallottam, hogy ez tulajdonképpen Mindszenty-ellenes tüntetés akar lenni. Sőt, a sárospataki Bartha plébános ellen is tüntetni akarnak. Az önkormányzat elnökeként én vittem az ifjúságot a gyűlésre, s vártam, hová fajul a dolog. És tényleg tüntetés lett. Akkor ott kijelentettem a gimnázium tanulóinak, hogy mindenki azt teszi, amit a szíve diktál, én a magam részéről nem veszek részt ezen, és szétengedtem őket. Természetesen a diákok szétszéledtek, hiszen a pataki iskolának talán egynegyede katolikus diákokból állt, és nem mentek a plébánia elé Mindszenty meg Bartha plébános ellen tüntetni.

Mikor lett meg az „eredménye” az akciónak?

Nekem akkor már nyíltan megmondták, hogy kár beadni egyetemre a kérvényemet, mert úgysem vesznek fel. ĺgy szólt bele a politika az életembe. Én tulajdonképpen nem vallási szempontból nem láttam tanácsosnak, hogy részt vegyen a gimnázium ifjúsága ezen a tüntetésen, még csak nem is politikai szempontból, hiszen akkor nem is láttunk mi tisztán; azt sem tudtam, valójában mi a probléma Mindszentyvel. Egyszerűen erkölcstelennek tartottam, hogy én vigyem a katolikus diákságot a főpapjuk és a helyi plébános ellen tüntetni. S velük együtt a református gimnázium többi diákját is. Ezért cselekedtem így, és máig úgy érzem, hogy ez a lépésem helyes volt. A sárospataki teológia felvett ingyenes helyre, csak hát év közben megbetegedtem, és már az első évfolyamot sem tudtam befejezni.

Mihez kezdett ezután?

Hazakerültem Szlovákiába, itt egy évet kihagytam, aztán tanítani mentem. Amikor újra rászántam magam, hogy továbbtanuljak, már megszűnt a kollektív útlevéllel való átjárási lehetőség. Ha a teológiát akartam volna folytatni, Prágába kellett volna mennem, de nem tudtam csehül, sőt, szlovákul sem. Én ezt már nem mertem vállalni. Akkor nyílt meg a pozsonyi Pedagógiai Kar, és oda jelentkeztem, kémia, biológia és földrajz szakra. Nappali hallgatóként el is kezdtem ezt szakot, de csak egy hónapig bírtam. Nem tetszett.

Ezután került a magyar szakra?

Olykor-olykor már előtte is segítettem a magyar szakosoknak, tudták, hogy szeretem a magyart, főként a nyelvtant, így átcsábítottak. Átiratkoztam, és akkor már úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Emlékszem, az első nyelvtani szeminárium után, amikor a tanárom meggyőződött arról, hogy milyen alapokkal érkeztem, már szemináriumi témával bízott meg, és nagyon meg volt elégedve a beszámolómmal. Sőt, utána mindjárt kijelentette, hogy a helyére majd én lépek. Szóval így pecsételődött meg a sorsom, így lettem nyelvész.

A politika nemcsak a pályaválasztását, a későbbi munkáját is keresztezte.

Huszonnyolc éves fejjel Nagymegyeren lettem középiskolai igazgató; a legfiatalabb igazgató voltam az egész pozsonyi kerületben. Csakhogy akkor olyan viszonyok voltak, hogy a járási párttitkárok voltak az urak, ők diktáltak minden, még az érettségi bizottságba is jelöltették magukat. Egyik esztendőben Dunaszerdahelyre neveztek ki érettségi elnöknek, és ott már az azt megelőző évben is politikai okokból buktattak meg érettségin diákokat. Amikor én odakerültem elnöknek, folytatni akarták ezt az elítélendő cselekedetet. A helyettesemmel már azzal az elhatározással mentünk Dunaszerdahelyre érettségiztetni, hogy ezt nem engedjük. Nem is engedtük. ĺgy összeütközésbe kerültem a járási párttitkárokkal. Az ember nem bújhat ki a bőréből. Aztán láttam, hogy az igazgatóskodás nem nekem való, mert az igazgatónak mindenki parancsol, felülről irányítják. Hívtak az egyetemre többször is, de mivel nem tudtam a lakáskérdésemet megoldani, nem vállaltam. Az után az érettségi után azonban elhatároztam, hogy feltétlenül elmegyek. El is mentem, de aztán jött 1968. Annak is megittam a levét, mert nem ítéltem el a Dubček-féle úgynevezett jobboldali elhajlást, holott állítólag kötelességem lett volna... Nem tudom, miért. ĺgy az történt, hogy a 32 évi egyetemi működésemből 29 évet adjunktusként dolgoztam, holott 20 éven át már kandidátusi fokozat birtokában voltam. A szemellenzős rektor azonban a dékánunk javaslatát minduntalan elutasította, nem volt hajlandó docensi habilitációra engedni. Csak a fordulat után, politikai rehabilitációval tudtam – gyorsított eljárással – megszerezni a docensi fokozatot. Utána már csak három évet taníthattam docensként, ebből két évig tanszékvezetősködtem.

Most, nyugdíjas éveiben mennyi ideje jut a pihenésre?

Amikor elhatároztuk, hogy elköltözünk Pozsonyból, a feleségem Komáromot választotta, mert ebből a járásból származik. Tudniillik volt egy megegyezés köztünk. Amíg dolgoztunk, mindig oda mentünk, ahová engem vetett a sors; ezért kikötötte, hogy amikor nyugdíjba megyünk, akkor ő választ. Én ezt tiszteletben tartottam. Mihelyt a püspökünk megtudta, hogy Komáromba jövök lakni mint nyugdíjas, rögtön azzal búcsúzott tőlem Pozsonyban, hogy a teológián számítanak rám, így ma itt ott adok elő stilisztikát és retorikát. Ez két részterületből ötvöződött tárgy, azt az anyagot tanítom, amelyre a leendő lelkészeknek a legnagyobb szükségük van.

Érdekes fordulata az életének, hogy nyugdíjasként a teológián oktat, hiszen annak idején ezen a pályán indult.

Azt szoktam erre mondani, hogy ha már pap nem lettem, így legalább teológiai tanár lehetek.

Mi áll közelebb a szívéhez: a tanítás vagy a nyelvművelés?

Mind a két terület. Jólesik, hogy sokszor hallom az egykori hallgatóimtól: örülnek annak, hogy következetesen foglalkoztam velük. Nemcsak előadtam, hanem fel is dolgoztam az anyagot. Előadtam, gyakoroltattam, számon kértem. Elmondják, hogy milyen jó ez most nekik, mert a máshol végzettek velük konzultálnak bizonyos nyelvi, nyelvtani kérdésekről. Tehát úgy érzem, hogy a volt hallgatóimnak tudtam valamit nyújtani, és úgy látom, a nyelvművelő munkám sem volt talán hiábavaló. Mert ha nem is mindent, ami megváltozott ezen a téren, mi, nyelvművelők értünk el, az eredményhez bizonyára a mi munkánk is hozzájárult.

Milyen tervei vannak még?

Hetvenöt éves múltam, az embernek ilyen korban nagy tervei már nem lehetnek, de azért nem teszem le a tollat. Úgy gondoltam, a teológián eleget teszek a feladatomnak, és végzem tovább a nyelvművelő munkát. Valamikor szakmai cikkeket is írtam szép számban a magyarországi folyóiratokba. Ezeknek a hatása felfedezhető a 2000-ben kiadott Magyar grammatika című magyarországi egyetemi tankönyvben is. Mostanában komolyabb munkába nem kezdek bele, holott valamikor volt olyan elképzelésem, hogy majd nyugdíjas koromban pótolom azt, amit nem sikerült a hivatalos munkám miatt elvégezni. De az embernek már az ereje sem olyan, mint fiatal korában volt, és az az elvem, hogy azért „élni” is kell. Van egy-két hobbim, a horgászat és a vadászat, arra is időt kell szakítani.

Az utóbbi években a hivatalos elismerés is megérkezett, pótolva a Tanár urat a korábbi mostoha évekért.

Az elismerések általában idős korban jönnek; ez érthető is. Magyarországtól 1996-ban megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, és Lőrincze-díjat is adtak, ez szakmai elismerés. Itthon csak tavaly jutott eszébe a hatóságnak, hogy valamiképpen talán illenék elismerni ezt a munkát. Csáky Pál miniszterelnök-helyettestől kaptam meg a Szlovák Köztársaság Ezüst Emlékérmét. Jólesik, de nem a kitüntetésért dolgozom. Nagyon jól esett az is, hogy szintén tavaly a Pataki Diákok Szövetsége tiszteletbeli tagjává fogadott mint a gimnázium egykori diákját.

Tanár úr, pályafutása során mi volt a krédója, amelyhez igyekezett tartani magát?

Az, hogy teljesítsem becsülettel a vállalt feladatomat. Az, hogy minél többet tudjak adni tanulóimnak, majd az egyetemen a hallgatóimnak, és elvem volt az, hogy felkészületlen diákot, felkészületlen hallgatót ne szabadítsak tanárként a magyar iskolákra.