Magyar nyelvű oktatás a Kárpátalján

Lipcsey György: Ablak, 1999Tomáš Sabo felvétele Anyanyelvi és anyanyelvű oktatásunk helyzete, magyar művelődési, szellemi életünk alakulása és ezzel együtt a kárpátaljai magyarság megmaradásának lehetősége nagyrészt külső tényezőktől, a politikai és gazdasági helyzet változásától függ. E tekintetben vannak biztató jelek és vannak elkeserítő jelenségek”. A fentebbi sorokat Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke vetette papírra. A Non scholae, sed vitae… című tanulmány ugyan 1992-ben jelent meg az Extra Hungariam antológiában, ám az akkori megállapítások ma is megállják a helyüket. Mintha nem telt volna el közben közel egy évtized.

A kárpátaljai magyar nyelvű oktatás jelenének ismertetése elképzelhetetlen egy történelmi-földrajzi-demográfiai utazás nélkül. Nos, maga a mintegy 13 ezer négyzetkilométernyi földrajzi egység – melynek neve volt Észak-Kelet Magyarország, Ruszka Krajna, Ruszinszko, Kárpát-Ukrajna, Kárpátaljai Rusz – négy történelmi magyar megyéből – Bereg, Ung, Ugocsa, Máramaros – gyúrták össze a trianoni békeszerződést követően. (Valójában hatból, mert egy településsel Szatmár, két településsel pedig Szabolcs is „részt vett” Kárpátalja mostani határainak megrajzolásában).

Különböző időkben különböző lélekszámú magyarság lakta a vidéket. Ami állandónak mondható, az a magyarság folyamatos térvesztése lélekszámát és még inkább részarányát tekintve. 1910-ben például még 174 ezer magyar lakta a régiót és az összlakosság 29, 2 százalékát tették ki. 1930-ban – tehát a csehszlovák éra alatt – már csak 115,8 ezer, ami csupán 16 százalékot jelentett. 1969-ben, a szovjet uralom alatt megejtett népszámlás ugyan már 166 ezer magyart talált a vidéken, de a folyamatos orosz és ukrán betelepedés egyik következményeként ez az összlakosság mindössze 14,3 százalékát jelentette.

A legutóbbi, 1989-es, tehát még szovjet népszámlálás ennél is nagyobb csökkenést mutatott ki. Az említett évben mintegy 1 millió kétszázezer lakos élt a megyében, ebből 155,7 ezer, azaz az összlakosság 12,5 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Rajtuk kívül Ukrajna más megyéiben még mintegy tizenkétezer magyar élt. A magyarok zöme közvetlenül a jelenlegi ukrán-magyar határ mentén, négy – az Ungvári (26 ezer, 34,8%) a Beregszászi (57 ezer, 66,9%), a Nagyszőlősi (28 ezer 24,8%) és a Munkácsi (13 ezer, 12,3%) – járásban, valamint a két nagyvárosban, Ungváron (9 ezer 7,9%) és Munkácson (7 ezer, 8,1%) él.

1944-et, tehát a Szovjetunióhoz csatolást követően a magyar közoktatás újjászervezése igen nehezen indult meg. Eleinte sok gondot okozott az ismételten kisebbségbe került magyarok társadalmi-közjogi helyzete, ám a legfőbb akadályt – és nem csupán a magyar tannyelvű intézmények esetében – a nyomasztó káderhiány jelentette. Először az elemi iskolák nyitották meg kapuikat. Az 1945-46-os tanévben Beregszászban ukrán tannyelvű közép-, ugyancsak ukrán tannyelvű hétosztályos és két elemi iskola nyílt meg, ez utóbbiak közül az egyik magyar tannyelvű volt. Később több iskolanyitásra került sor a tiszaháti magyar községekben is.

A 40-es évek végén magyar tagozatok nyíltak a huszti, a munkácsi és az ungvári tanítóképzőben. Mérföldkőnek számít 1953, amikor a vidék legnagyobb magyar községében, Nagydobronyban megnyitotta kapuit a megye első magyar tannyelvű középiskolája. Az 1946-ban alapított Ungvári Állami Egyetemen 1963-ban önálló magyar filológiai szakon megindult a magyarnyelv- és irodalomtanárok képzése is.

A viszonylag teljes magyar iskolahálózat az 50-es évek végére és a 60-as évek elejére alakult ki. Az 1968-69-es tanévben például a megyében 93 magyar oktatási nyelvű tanintézmény működött, ebből 18 közép-, 58 általános, 17 pedig elemi iskola. A 80-as években nem csekély központi hatásra némileg rosszabbodott a helyzet: 86-ra csökkent a tanintézmények száma, és egyre inkább kezdtek tért hódítani az ún. internacionalista, vagyis két, esetenként három tannyelvű – magyar–orosz, magyar–ukrán, magyar–ukrán–orosz – iskolák száma.

Ám nem is annyira az erőszakos internacionalizálás jelentette a legnagyobb fejtörést – bár okozott épp eleget – Kárpátalján. A sikertelenségek mellett és sikerek ellenére ugyanis a legnagyobb gondot az idézte elő, hogy 1945 után nem alakult ki olyan magyar nyelvű oktatási intézményhálózat, amely az óvodától az egyetemig biztosította volna a magyar ajkú gyerekek anyanyelvi oktatását.

A falusi óvodákban ugyan magyarul szóltak – a városiak túlnyomó többségében még ez sem volt tetten érhető – a gyerekekhez, de nem létezett külön a magyar óvodák számára kidolgozott tanmenet, tanterv. Nem voltak magyar nyelven oktató szakmunkásképzők és szakközépiskolák sem, ami alól csupán a munkácsi tanítóképző jelentett kivételt úgy, hogy a magyar tagozaton a tantárgyak jelentős hányadát nem magyarul adták elő. Az egyetem magyar filológusai is csak a szaktantárgyakat hallgathatták magyarul, az általános filológiai és társadalomtudományi tantárgyakat oroszul vagy ukránul. Még rosszabb volt a helyzet a többi karon, hiszen azokon egyetlen tantárgyat sem tanulhattak anyanyelven a magyar tannyelvű iskolát végzett hallgatók. „Anyanyelvi oktatási hálózatunk – jellemezte találóan az akkori viszonyokat a már idézett tanulmányában Orosz Ildikó – egy olyan torz bábuhoz hasonlít, amelynek aprók a lábai, többé-kevésbé fejlett a törzse, és hiányzik a feje, csak egy csökevényes kinövés van a helyén”.

Az 1991-es rendszer- és államformaváltás fordulatot hozott a kárpátaljai magyar nyelvű oktatásban is. Az egyik legnagyobb fordulat az volt, hogy mostantól nyíltan lehetett beszélni a nemzetiségi léthez visszavezethető politikai, gazdasági és kulturális gondokról, a korábbinál sokkal nyíltabban lehetett vállalni a magyarságot, kis cinizmussal: divat lett magyarnak lenni. Ezzel párhuzamosan és szinte természetesen felértékelődtek a magyarságintézmények, azon belül az oktatási intézmények.

Fordulat volt az is, hogy a kárpátaljai magyarság immár intézményesített formában tehette szóvá gondjait-bajait. Az oktatási problémák megjelenítését például az új ukrán államhatalmi szervek előtt eleinte a kárpátaljai magyarság akkori egyetlen érdekvédelmi szervezete, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség oktatási bizottsága, majd az 1991-ben létrejött Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség vállalta fel. A KMPSZ – mely napjainkban a közel kétezres magyar pedagógustársadalom kétharmadát tömöríti – egyik alapvető célja volt, hogy emberábrázatúvá formálódjon az oktatási intézményhálózat addigi torz bábúja, vagyis biztosítva legyen az anyanyelvű oktatás az óvodától a felsőoktatási intézményekig. A formát ehhez egy önálló magyar tankerület létrehozásában látták biztosítottnak.

Nos, ez a vágy ugyan mind ez idáig nem teljesült, az anyanyelvi oktatás terén elért eredmények még így is kézzelfoghatóak. Az állítás bizonyítása végett folyamodjunk ismét a statisztikához. A korábbi nulla számú magyar óvodával szemben az 1991/92-es tanévben már a megye 63 óvodájában foglalkoztak magyarul több mint 3 ezer gyerekkel, az 1994/95-ös tanévben pedig már kilencven óvodában folyt magyar nyelvű oktatás. Előrelépés történt az iskolák számát illetően is. Több helyen sikerült felszámolni az „internacionalista” iskolákat, s számos olyan településen kezdték el a magyar nyelv oktatását vagy a meglévő ukrán tannyelvű iskola keretén belül, vagy teljesen önállóan, ahol erre a II. világháborút követően nem volt lehetőség (Csepe, Rahó, Huszt stb.) Minőségileg új szinten jelentett, hogy Beregszászban és Técsőn magyar tannyelvű állami líceum, míg Nagydobronyban, Nagyberegen, Tivadarfalván református líceum kezdte meg működését.

Jelentős változások következtek be a közép- és felsőfokú oktatásban is. A legtöbb szakközépiskolába immár anyanyelven lehet felvételizni, s bár önálló magyar tannyelvű szakközépiskolák továbbra sem működnek Kárpátalján, számos tanintézményben nyílt magyar tagozat. Példaként említhető az Ungvári Közművelődési Szakközépiskola, a Munkácsi Agráripari Technikum, a Makkosjánosi Mezőgazdasági Líceum, valamint a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskola. Nyomon követhető a minőségi előrelépés a felsőoktatás terén is. Az egyik legnagyobb fegyvertény, hogy 1994-ben Beregszászban megkezdte működését a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola. Paradoxnak tűnhet az állítás, de a főiskola tulajdonképpen egy kudarcnak köszönheti születését. A magyar szakmai és politikai érdekvédelmi szervezetek ugyanis – mivel a felmérések szerint óriási volt a hiány a magyar értelmiségiekből – kezdetben azt szerették volna elérni, hogy az Ungvári Állami (ma: Nemzeti) Egyetem karain induljanak magyar csoportok. Mivel erre igazából az egyetem vezetése és általában az államhatalom sem mutatott sok hajlandóságot, született meg a döntés – jelentős magyarországi segédlet mellett – egy önálló intézmény alapjainak a lerakásáról. Eleinte csupán négy szakon folyt a képzés a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozata keretében.

Az intézmény 1996-ban önállósult. Jelenleg mintegy 200 hallgatóval óvodapedagógusi, tanítói, angol–földrajz, angol–történelem, földrajz–történelem szakon folyik képzés. 1999-től – együttműködve a Budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemmel – kertészmérnöki képzést is nyújtanak a Vérke-parti városban, ezen felül távoktatás formájában közgazdászképzés és számítógépes szoftverüzemeltetők képzése is folyik.

Az egyetemen továbbra is képeznek magyar nyelv és irodalom szakos tanárokat. A 90-es évek derekán a KMPSZ és a Kárpátaljai Magyar Tudóstársaság közreműködésével matematikai és fizikai karon is megszervezték egyes tantárgyak magyar nyelvű oktatását. E képzésforma jogi alapja azonban mind a mai napig tisztázatlan.

Hiányos lenne az írás, ha nem szólnánk arról, hogy a szinte állandósult mélyrepülésben lévő ukrajnai gazdaság igen jelentős mértékben lehetetleníti el a tanintézményeket. Általában és a magyar iskolákban is csökkenőben van a diákok száma, ami az országban kialakult már-már drámai demográfiai helyzettel magyarázható (a tíz éve független Ukrajnában először az idén ősszel kerül sor népszámlálásra, de az időközi kimutatások szerint az ország lakossága az említett időszak alatt közel hárommillió fővel csökkent). A pedagógustársadalom az ország egy legalacsonyabban díjazott rétegéhez tartozik, az átlagfizetés nem haladja meg a 200 hrivnyát, azaz nem éri el a havi 40 USD-t sem. Az állam egyre kevesebbet fordít az oktatási intézmények fenntartására, állagának és felszereltségének megőrzésére, javítására.

A magyar tanintézmények esetében mindezt csak tetézik a sajátos magyar gondok. A központi állami támogatások elosztásakor szinte biztosra vehető például, hogy – a csinovnyikok „nasa skola, vasa skola” (a mi iskolánk, a maguk iskolája) elvéből kiindulva – a magyar tanítási nyelvű intézményeknek csupán az ukrán tannyelvűek igényeinek kielégítése után juttatnak valamit, többnyire csak morzsákat. Évek óta nincs előrelépés például az ungvári magyar tannyelvű gimnázium megnyitása ügyében, holott a mostani és egykori megyeszékhelyen az adott régió első magyar gimnáziuma működött valaha (Csak zárójelben: tanított itt például Dayka Gábor és több évszázaddal később Szabó Dezső is). Nincs előrelépés annak ellenére, hogy Budapest elengedett egy kétmillió dolláros államadósságból egymilliót azzal a feltétellel, hogy a fennmaradó összeget Kijev a magyarságintézményekre, így egyebek mellett az ungvári magyar tannyelvű iskola lassan egy évtizede felhúzott és lassan teljesen tönkre menő épületszárnyának befejezésére fordítja.

A jobb fizetés és nagyobb megbecsülés reményében egyre nagyobb mértéket ölt a pedagógusok elvándorlása Magyarországra. Megtörtént eset: tavaly a beregszászi járásban nyugdíjas pedagógusokat kellett behívni, és diákokat alkalmazni az angol nyelv oktatására, mert közvetlenül a tanévkezdés előtt a tanárképző főiskola valamennyi ott elhelyezett angol szakos végzőse a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megye iskoláiban vállalt munkát. De menekülnek más szakok végzősei is. Még pontosabban: azok, akik Magyarországon szereznek diplomát, ritka esetben sem térnek vissza szülőföldjükre. Egyre többen és többen adják gyerekeiket – esetenként még a tíz évnél fiatalabbakat is – magyarországi tanintézménybe azzal a reménnyel, hogy jobb tudást kapnak, és soha nem jönnek vissza Kárpátaljára. Megjegyzendő: mivel a szomszédos országban fejpénzrendszer van érvényben, szívesen fogadják a kárpátaljai gyerekeket.

Kimondottan oktatási – de a gyerekek jövője szempontjából nagyon lényeges – probléma, hogy mind ez ideig nincs megoldva az államnyelv oktatása a nemzetiségi iskolákban. Kijev – akárcsak korábban Moszkva – a nyelvoktatás kérdését az oktatás nyelvének megváltoztatásával és nem megfelelő tankönyvekkel, egyéb segédeszközökkel akarja megoldani. A megye felsőoktatási intézményei, hogy más példákat is említsünk, még mindig elzárkóznak attól, hogy a nemzetiségi, így a magyar iskolák végzősei anyanyelvükön tegyenek felvételi vizsgát. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen erre lehetőség van ugyan, de minden évben külön kell kérvényezni. Persze előnyökkel is jár, ha valahol magyar nyelven, vagy magyar nyelven is folyik az oktatás. Azt, amit az ukrán állam nem tud, esetleg nem akar megtenni, több magyarországi közalapítvány igyekszik pótolni. Igen sokat tesz a magyar oktatási nyelvű tanintézmények bázisának megerősítése érdekében például az Ilylyés Közalapítvány, amelyik az idén is írógépekkel, magnókkal, televíziókkal, fénymásolókkal segítette meg az iskolák munkáját. Jelentős támogatás érdekezik a nyugati magyarságtól. Svájcban például külön Pro Kárpátalja Munkacsoport jött létre, és áldozatos tevékenységüknek (az ottani magyarság körében folytatott gyűjtésnek) köszönhetően költözött ez évben új épületbe a Beregsomi Általános Iskola. Több mint száz számítógépet juttattak el a vidékre amerikai szervezetek, de érkezett segítség az igencsak távoli Ausztráliából is.

Az anyanyelvi, tehát magyar nyelvű oktatásra egyaránt rányomja bélyegét az ukrán társadalom állapota, s tükröződik az is, hogyan és miből él maga a magyar közösség. Több sebből vérzik, állandó anyagi gondokkal küzd, de mindig fel tud mutatni egy-két kisebb-nagyobb sikert is. 2001 például nem csupán a beregsomi új iskolaépület okán marad emlékezetes. Ebben az évben kezdte meg ugyanis Munkácson működését a római katolikus egyház által létrehozott magyar tannyelvű líceum, ebben a tanévben nyitotta meg ismét kapuit „az érdeklődés híján” korábban bezárt korláthelmeci elemi iskola az Ungvári járásban, és ebben a tanévben fogadott az ottani tanintézmény „magyar elsősöket” a szórványmagyarok által lakott rahói járási Gyertyánligeten. Ott, ahol már azt lehetett hinni, hogy a nagyszülők halálával a magyar szó is feledésbe merül. Nem megalapozatlan hát a remény: talán az elkövetkezendő években is hasonlóan kellemes fejleményekben lesz részük a kárpátaljai iskoláskorú gyereket nevelő magyar szülőnek.