Magunkénak érezzük a 65 éves Csemadokot?

MIKLÓSI PÉTER

Ön, professzor úr, ifjú korától aktív tagja a Csemadoknak. A rendszerváltás esztendejében az országos választmányba is beválasztották, 1991-ben pár évre a szervezet elnöke is lett. Sokéves és sokirányú tapasztalatainak tükrében miképp látja: ma is kellő társadalmi tekintéllyel bír a Csemadok?

Nem vagyok róla teljes mértékben meggyőződve, hogy éppen olyan respektussal bír, mint 1989 előtt, amikor nemzetiségi szempontból a Csemadok volt a szlovákiai magyarság egyedüli kapaszkodója. A negyvenes-ötvenes évek fordulójára visszagondolva pedig ez duplán igaz, mert a második világháborút követő hontalanság időszaka után föllélegezhettek az emberek. Abban az értelemben, hogy aki akkoriban vállalta, újra megmaradhatott Csehszlovákiában magyarnak! Hasonlóképpen voltak fontosak a hatvanas évek is, amikor a Csemadok égisze alatt kiépült a művelődési klubok hálózata; és aki odajárt, rengeteg értékes információhoz juthatott. A tudománnyal, a kultúrával, a társadalmi élettel és ismeretterjesztéssel kapcsolatosan, a nemzeti tudat megtartásának dolgában. Ezzel párhuzamosan valóban élénk művészeti tevékenység is zajlott mind regionális, mind országos szinten. A rendszerváltás után, a politikum függvényében, mindez fellazult, megváltozott a Csemadok szervezeti és közéleti jelenléte. Ez pedig akarva-akaratlanul a társadalmi tekintélyét is megviselte.

Napjainkban mennyiben gerjesztője s kovásza, a szó eredeti értelmében központja még az itteni magyarság hétköznapi életének?

Úgy látom, az emberek mára bizonyos fokig megcsömörlöttek a politikától, és talán ezért is fordulnak ismét egyre többen a Csemadok felé. Természetesen, manapság ez a kötődés egészen más jellegű, mint például a szervezet létrejöttét követő esztendőkben volt, ami az 1945–1948 közötti visszahúzódás és félelem végét jelentette. Annak az időszaknak a végét, amelyre akár a saját gyerekkoromból úgy emlékszem, hogy ha Magyarbélből föl-fölruccantunk Pozsonyba, akkor az utcán vagy a villamoson tilos volt megszólalnom magyarul, nehogy esetleg leköpjön bennünket valaki. A Csemadok létrejötte ebbe a szorongó dermedtségbe hozott föloldozást. Édesanyám, aki tanítónő volt, községünkben megrendezte a János vitézt, bejárták vele a környék falvait is, a közönség pedig tömegével jött az előadásokra. Az emberek úgy érezték: most már szabad! Ebben a Csemadoknak máig elévülhetetlen érdemei vannak.

És a jelenben? Hasonló lelkesültséggel kötődnek hozzá az emberek, különösen a fiatalok? Hogy szépszerével ne egy szép históriájú intézmény szépkorú tagjainak (agg)hajléka legyen?

Azokon a településeken, ahol a helyi vagy a városi szervezetek jól működnek, ott a Csemadok tevékenysége is élénk, beleértve a fiatalok érdeklődését. A kulcskérdés „csak” az, vajon akad-e olyasvalaki, aki tenni akar, aki képes megmozgatni a vezetőséget és így a tagságot is. Persze, tartalmilag jelenleg már más a Csemadok működése, mint a rendszerváltás előtt, hiszen előző feladatai tekintélyes részét átvették a ’89 után alakult politikai pártok.

Az utóbbi 25 évben megválasztott országos elnökök – így nyilván ön is – rendre kifejtették, hogy új meg újabb alapokra kell helyezni a Csemadokot, noha annak alapzata hatvanöt esztendeje meglehetősén szilárd. Nem inkább a ráépülő felépítményt kellene többek számára vonzóvá, vonzóbbá tenni? Vagy a riporter látja rosszul?

Nem, jól látja. Valóban, 1989 után számos szempontot megpróbáltunk újragondolni. Annak fényében, hogy egyrészt megváltozott a szövetség szerkezeti struktúrája, másrészt korábban államilag támogatott intézmény volt, míg a megváltozott körülmények között már pályázni kellett. Ugyanekkor tökéletesíteni igyekeztünk a szerteágazó tevékenység különböző részterületeit, miközben a korábbi szakmai bizottságok is önálló társaságokká alakultak. Ennek voltak előnyei, de országosan, munkánk egészét tekintve szegényebb is lett a Csemadok. Mostanában főként ott mennek igazán jól a dolgok, ahol ezek a szakmai társaságok szorosan együttműködnek a területi választmányokkal és az alapszervezetekkel.

Gondolom, nem eretnekség leszögezni, hogy önmagunknak szeretjük, ha szeretjük a Csemadokot! Viszont a szlovákiai magyarságnak csupán 10-12 százaléka tagja a szövetségnek. Miért nem többen?

Nem tudom. Pusztán azt felelhetem: ha a magyar pedagógus és az általa felnevelt közösség minél több tagja nem fogja tudni „lámpásként” meggyőzni a magyar szülőt arról, hogy magyar iskolába járassa a csemetéjét, akkor egyre több vacilláló szülő lesz, aki gyermekét inkább szlovákba íratja. Ez azt vonhatja magával, hogy a jövőben egyre kevesebb lesz körünkben a Csemadok társadalmi munkában végzendő alapműködését biztosító, a megszólítható, nyitott ember. Csak súlyosbítja a dolgot, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekhez képest anyagiasabb lett a társadalom. Rengetegen átállították gondolkodásukat egy „piacgazdasági” szemléletmódra – a valamire készséggel áldozókkal szemben.

Darázsfészekbe nyúl, aki a Csemadok önfenntartási pénzügyi kereteit segítendő, „eretnekként”, a magasabb tagdíj javaslatát veszi szájára? Elvégre a demokratikus világban a hasonló szervezetek részint a pályázatokon nyert forrásokból, javarészt azonban a tagdíjakból meg az adományokból tartják fenn magukat...

Nálunk ez a gondolat két oknál fogva irritáló. Az egyik: Szlovákiában az állami költségvetésből, a többségi kultúrához viszonyítva, szinte sértőmód kevés a kisebbségi kultúrára osztott pénz. Rengeteg az olyan eset, ahol az állam egyszerűen megpróbál kilépni a nemzetiségi kultúra pénzügyi támogatásából, noha a többségi, illetve a kisebbségi nemzet polgárának adója fillérre azonos! A másik szempont, hogy az emberek zöme természetes napi kiadásai révén szűkén van a pénznek; nemigen szereti az újabb és magasabb kiadásokat.

Ez érthető. Ugyanakkor a minimális tagdíj kétszerese, évi viszonylatban, nem volna több két-három pakli cigarettánál, néhány söröcskénél...

Így igaz. De az emberek gondolkodását roppant nehéz megváltoztatni. Elsősorban azért, mert nálunk az elmúlt bő ötven esztendő filozófiájában nincs meggyökeresedve, hogy ki-ki a sajátjából adakozzon közügyekre, nem épült ki a sajátodból adni tudata. Korábban az állam elhappolta, amit elvitt, s osztotta, ahogy osztotta. Ugyanezen fél évszázad alatt a nyugati világ társadalmaiban kialakult az egyéni adományozásból is gyarapodó civil társadalom szellemisége. Mi, sajnos, az ott bevált gyakorlattól egyelőre még messze járunk, bár az is igaz, hogy a köznapi kiadások, a mindennapi életvitel költségeiben már közel járunk a világ boldogabbik felének nívójához.

Ön a Csemadok elnökeként hogyan tapasztalta: olykor mennyiben nyit támadási felületet, hogy annak elnökségében rendre gyakorló politikusok is ülnek. Bár anno sem volt ez másképp, hiszen ’89 előtt csak súlyos pártkáderek lehettek a felső és még felsőbb Csemadok-vezetők...

Az én időmben talán Szabó Rezsőn kívül egyetlen gyakorló politikus sem volt az országos elnökségben. De egyvalamit a társadalomnak is tudatosítania illenék: ha a politikustól megköveteli a jólértesültséget, akkor egy sereg dologból nem zárhatja ki őt. Egy politikus a kultúráért is sokat tehet. Rajtam sem kérte számon senki, hogy természettudósként mit keresek a kulturális szövetség élén. Sajnos, nálunk gyakori valakinek billogot sütni a homlokára, és emberileg eleve előítéletesen kétkedni benne. De hát ahogy az élet valamennyi területén, a politikában is vannak derék emberek és akadnak becstelenek.

Hazai magyar vonatkozásban a Csemadok nem lebeg valahol a politika, a közéleti civil szféra, a hagyomány- és nyelvőrzés, a művészetek és a tudományosság meglévő műhelyei között?

Szerintem szivárványként feszül fölöttük. Szlovákiában a Csemadok az egyetlen olyan országos szervezettségű magyar intézmény, amely politikai, felekezeti, ideológiai, szakmai különbözőségektől függetlenül képes összefogni az itt élő magyarságot. Úgy érzem, pont ezt a pótolhatatlan szerepét kellene sokkal jobban kihasználni. Ahogyan, a közhelyeket kerülve, az anyanyelvi oktatás és a nyelvhasználat szorgalmazása terén szintén fokozni a funkcióját. A szlovákiai magyarság érdeklődésének fókuszába kerülve érvelni amellett, hogy minden diákból akkor lehet igazán a legtöbbet kihozni, ha az anyanyelvén érti a tananyagot. Azt a felismerést juttatni erőteljesebben a szülők tudatába, hogy akik a szlovákiai magyarok közül különböző magas tisztségeket értek el, azoknak legalább 90 százaléka magyar iskolába járt! Sajnos, mind a mai napig nem tudatosítjuk igazán, hogy a felszínességgel, a fontos kérdések sokadlagossá sekélyesítésével öngólokat rúgunk.

Miért nem találta meg méltó közéleti helyét a Csemadok rögtön a rendszerváltást követő években? Ez talán máig hatással van a hétköznapjaira.

A legszomorúbbnak és legmeghatározóbbnak azt tartom, hogy 1989 után sokakban sikerült elhinteni azt a tudatot, mely szerint a Csemadok alapjaiban rothadó, sztálinista csökevény. Akár neveket is említhetnék e rágalmak hirdetői közül. Ekkora ellenszélben hosszú harcot kellett vívni a Csemadok talpon maradásáért. És a rendszerváltás után alakult hazai magyar pártok szintén csak megtűrt konkurenciát láttak benne. Amikor pedig ezek a viharok elülni látszottak, jött a mindent maga alá gyűrni akaró mečiari korszak.

A Csemadok 2014-ben, a 65. évfordulón, mennyiben rekvizitum és mennyiben modern?

Ahol a megváltozott és fölgyorsult világ követelményeinek megfelelően a fiatalokat is vonzani képes, ott aligha rekvizitum. Az ilyen légkörben mind a tagság, mind az érdeklődők szélesebb köre a mindennapok természetes velejárójaként tudatosítja, hogy szlovákiai magyarokként önmagunkkal szemben is mulaszthatatlan kötelességeink vannak. E felismerésnek, a 21. században, magától értetődő igényként kell élnie az emberekben. Ahol viszont ez a korszerű elvárás átvált feltételes módra, ott bizony a Csemadok berkeiben is pangás, a kisebbségi önismeret forrásainak gyorsléptű elapadása jelentkezik.

Tényként állítva élére a kérdést: ha a félmilliós szlovákiai magyar közösségnek csupán 10-12 százaléka tagja a szövetségnek, akkor az itteni magyarság valóban igényli a Csemadokot?

Meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyaroknak több mint a fele mindenképpen a sajátjának érzi. Még ha nem is tagja a Csemadoknak. Noha sajnos szintén igaz, hogy az itteni magyarságnak van egy számottevő hányada, amely semmi nemzetit nem tart magáénak, vagy szinte visszafordíthatatlanul föladta magyarságát. Somorján is szomorúan látom a gyerekkocsival sétáló mamát és nagymamát, akik egymás között még magyarul beszélnek, de a kicsihez mindketten szlovákul szólnak...

Így hát Shakespeare-rel mondva: ne a tükröt szidd, ha a képed görbe! Mindennek tudatában a Csemadoknak mit kell tennie?

Csak azt teheti, hogy jelen van minden településen, ahol a szlovákiai magyarság lakik. Pontosabban: folyamatosan van jelen mind a közéletben, mind a köztudatban. A hétköznapi embernek éreznie, sőt látnia kell, hogy a Csemadok nemcsak az ő számára fontos, hanem fontos az országos és a területi vezetés szintjén is. Hogy őrá apró, de erős láncszemként számítanak.