Magritte-től Maigret-ig

Kevés kellemesebb dolog van a világon, mint az ajándékba kapott új könyvek lassú becserkészése a karácsonyfa tövében: tapintás, szimatolás, lapozgatás, majd a borító, fülszöveg és tartalomjegyzék lassú, módszeres, de mégsem görcsös tanulmányozása. Mindezt nem azért (s ez már a profi olvasó szokásaira vet fényt), hogy hozzáolvassunk valamihez, vagy hogy írnunk kellene majd a könyvről, hanem csak úgy, az olvasás öröméért, minden különösebb hátsó szándék vagy külső nyomás nélkül.

ĺgy tettem idén is. Ezúttal néhány festői album várta türelmesen, hogy birtokba vegyem őket; még mielőtt gyanta vagy szaloncukorpapír maszatolná be őket. Ezelőtt általában egy-egy régóta halogatott, szerencsésen elfeledett krimicsemege elfogyasztásával szoktam megkoronázni a meghitt karácsonyi együttlétet a magam számára. Hogy most mégsem így történt, annak oka abban keresendő, hogy idén nyáron-ősszel a krimiről szóló kismonográfiát írtam, s a megszokottnál koncentráltabb mértékben fogyasztottam e műfaj remekeit, s lapoztam újra a rájuk vonatkozó szakirodalmi forrásokat. Jólesett egy kicsit elszakadni Dupin, Holmes, Poirot, Maigret és Marlowe világától, s valami teljesen másban megmerítkezni. Ne is legyen irodalom, gondoltam, legyen képzőművészet, mondjuk: Magritte. A belga festő képeinek reprodukcióit nézegetve és a hozzájuk fűzött kommentárokat olvasgatva azonban arra voltam kénytelen rádöbbeni, hogy nem is olyan könnyű a szabadulás a krimi világából. Alig fogtam bele a lapozgatásba, s a krimiirodalom három klasszikusának a nevével, s műveikre tett utalásokkal szembesültem. Mit keresnek ezek itt? Rögtön kizökkentem az önfeledt szemlélődés nyugalmából, és Holmeshoz hasonló módon vadászkutyaként vetettem rá magam a szövegre és a képekre.

ĺgy utólag azon csodálkozom, hogy Magritte képeinek ismeretében nem fogtam már gyanút korábban is. Hisz olyan festményekről van szó, amelyek talányosságukkal ragadják meg a befogadót: zavarba ejtenek, majd gondolkodásra és értelmezésre sarkallnak bennünket a szokatlan beállítások, a tükörképek és másolatok furcsaságai, az elkendőzött figurák és nem kevésbé a képeken vagy a képek (címe) mellett szereplő feliratok. Marcel Paquet könyvéből (TASCHEN-sorozat) viszont azt is megtudhattam, hogy a festmények és a krimihagyomány között mélyebb kapcsolat is van.

René Magritte kedvenc olvasmányai közé tartoztak a hírhedt gonosztevő, Fantômas kalandjait megörökítő regények (M. Allain – P. Souvestre szerzőpáros alkotásai), majd a belőlük készült filmek is. Ennek nyomát őrzi A láng viszszatérése (1943) című festmény: a szmokingban feszítő, kezében rózsát tartó álarcos alak afféle elegáns kolosszusként magasodik a város fölé. A képet egyébként megtaláljuk Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című képes regényében is.

Fantômas mindenekelőtt a személyiség egyik fontos azonosító jeleként értelmezett arc változékonysága miatt nyerte el a festő rokonszenvét. A legendás bűnöző oly könnyedén váltott arcot és karaktert, mint más ruhát. Ezért vált rejtélyes, megragadhatatlan figurává – hasonlóan azokhoz a Magritte-festményeken látható alakokhoz, akiknek arca a testtartás, a rájuk boruló lepel, az előttük lévő virágcsokor, a homály vagy éppen az erős fény miatt lesz sejtelmes és megragadhatatlan.

Magritte-re meghatározó hatást gyakoroltak a krimi megalapítójának, E. A. Poe-nak a művei. Ez többféle módon jut érvényre munkáiban. Általános szinten a rejtélyes, titokzatos iránti vonzódásban, a feloldhatatlannak látszó ellentmondások kedvelésében és a személyek kilétének problematizálásában figyelhető meg. Előfordul továbbá az is, hogy maga Magritte teremt kapcsolatot a festményen keresztül Poe valamely művével. Ilyen Az arnheimi birtok (1938), mely az azonos című Poe-novellára utal, s annak egyik tájleíró részletét fordítja át a maga vizuális közegébe. Mindezt persze úgy, hogy saját „festői poétikájának” fényében gondolja tovább az olvasottakat. Ugyanez történik Az üvegkulcs című festmény (1959) esetében is: a cím az ún. kemény krimi megalapozójának, Dashiell Hammettnek a művére utal (The Glass Key, 1931). Ez is egy hegyi tájat ábrázoló festmény, a kapcsolat kép és szöveg között azonban ezúttal áttételesebb. Azért, mert már magának a detektívregénynek a címe is metaforikus.

Paquet szerint Magritte-nek ezek az eljárásai a tiszteletadás megnyilvánulásaiként értelmezhetők, azaz afféle festői hommage-okról van szó. Ilyenkor legalábbis két út áll előttünk, szöveg- és képolvasók előtt: (újra)értelmezhetjük a regényt a festmény befogadási tapasztalatai felől, de ugyanúgy rendelhetünk új értelmeket a festményhez a regény segítségével. Ez utóbbi módon járt el a festő monográfusa is akkor, amikor Poe Az ellopott levél című novelláját a festő munkáihoz való bevezetésként értelmezte. Szerinte a novella szereplői a „cselekvést szemlélők, illetve a reflexiókat szemlélők két csoportjára oszlanak”. Magritte festményeit nézve sem elegendő „a láthatót tanulmányozni és azonosítani a tárgyakat, inkább el kell gondolkoznunk a látottakon, és a képzeletünkre támaszkodnunk”.

Igazat kell adnunk a szerzőnek: a Magritte-képek szemlélése legalább annyira intellektuális tevékenység, mint a detektívtörténetek olvasása. Rejtélyekkel és titkokkal szembesítenek bennünket, meglepnek, nemegyszer meghökkentenek finom „csúsztatásaikkal” vagy bizarr konfigurációkkal. Úgy érezhetjük magunkat előttük, mint a krimik utolsó előtti fejezeteihez érve: tele vagyunk ötletekkel, sejtésekkel, spekulációkba merülünk, s várjuk, hogy a történet feltárja előttünk titkát. Míg azonban a (hagyományos) krimik beteljesítik ez irányú elvárásainkat, a Magritte-festmények csak részben vagy egyáltalán nem – ezzel is ösztönözve bennünket arra, hogy újra elővegyük őket. Sokatmondó ebből a szempontból A fenyegetett gyilkos (1926) című kép. Egy elegáns öltönybe öltözött, leginkább hivatalnoknak látszó férfit ábrázol, akinek háta mögött egy ruhátlan nő holtteste fekszik egy pamlagon. Balról, jobbról és hátulról is lesnek rá, éppen elfogni készülnek őt hasonló ruhába öltözött férfiak. Eddig a pontig akár még egy krimi jeleneteként is tekinthetnénk a képre. A feltételezett gyilkos azonban fittyet hány a veszélyre: áll az asztal mellett, és a gramofont hallgatja. Ezt már nehezen tudjuk összeegyeztetni a populáris műfaj világával. Egy gyilkos, akinek a zene szeretete lett a veszte? Akinek fontosabb a műélvezet, mint a menekülés?

A könyvben nem esik szó arról, olvasta-e és szerette-e Magritte világhírű földijének, Georges Simenonnak bűnügyi történeteit. Vajon Magritte ismerte-e Maigret-t? Csupán gyanítom, hogy nagy valószínűséggel igen. De e kérdés megválaszolásánál sokkal érdekesebb az, amit e két belga művész neve közti anagrammatikus hasonlóság tár fel a számunkra. Az anagrammák betűk vagy betűcsoportok ismétlődésével, permutációjával jönnek létre. A költészetben általában kölcsönös benne-foglaltságot, lappangó jelentésbeli vagy dologi kötődést sugalmazó retorikai alakzatok. Esetünkben ez azt jelenti, hogy Magritte tartalmazza Maigret-t és fordítva, illetve hogy az egyikből könnyedén átjuthatunk a másikba: két betűcsere és egy elhagyás – ennyi kell, hogy a festő felügyelővé alakuljon át. S ennek a – nevek véletlenszerű egyezéséből eredő – felismerésnek van egy tágabb vonatkozású tanulsága is. Magritte példája rámutat arra, hogy milyen közel is kerülhet egymáshoz az „elit” művészetnek helyet adó galériák és a nemegyszer lenézően kezelt populáris kultúra világa.

S mindezek után már alig hihetem, hogy a festő pipák iránti megszállottsága teljesen független volna a legendás francia nyomozó pipáitól.