Magasiskola – földközelben

Mi a kései Mészöly-paradigma lényege? A hagyományos, cselekményközpontú epika felől nézve megközelíthető-e egyáltalán? Mi „nem” az időskori Mészöly-próza? Túlzás nélkül állíthatjuk: nem konfesszió, nem erkölcsi példázat, nem tudatfolyam-hömpölygés. Nem történelemtükör és nem társadalomkritika. Ugyanakkor mégis bölcseleti prózát olvasunk. Didaktikus szájbarágástól és ítélkezésektől mentes prózát. Itt a bölcselet hús-vér konkrétumokban, de mindig más, sőt egyszerre több téridőben fejeződik ki. Azaz: nem a történetről beszél, hanem a létezésről. Nem a triviális néven nevezés érdekli, hanem a tények olyan elrendezése izgatja, amely egyszerre mutatja fel a dolgok, jelenségek fonákját, rejtett szövetét és a világ teremtett totalitását is. Aki most spekulációra gyanakszik, és a totalitást csak ideológiákban érti, az jobb, ha nem olvas Mészölyt. Úgyis le fog pattanni róla.

Grendel Lajos legújabb könyvében egyebek között ezeket a problémákat is részletesen elemzi, végiggondolja. Teszi ezt avatottan, tudományos alapossággal, mégis olvasmányosan, érzékletesen. Noha a külcsínre is elegáns (és praktikus, mert zsebbe férő) esszékötetből végig süt a szeretet, Grendel sosem elfogult, amikor kedvence opusáról értekezik. Ám térjünk vissza a lényeghez. A tények mágiáját olvasva adódik a kérdés: mennyire megszólítható (s egyben kommunikációképes) az a mű, amelyben minden valóságreferenciát nélkülözve már csak a puszta szöveg nézi önnön köldökét? Ki fizet rá erre a „vakságra”? Grendel mintha azért is szállna polémiába az önreferenciális szövegirodalommal, mert az – kimondatlanul is, ám a kései Mészöly-művek fényében annál feltűnőbben – a könynyebbik utat választotta. Vagyis úgy beszél a létről, hogy teljesen kizárja a valóságot, még áttételesen sem utal rá, a nyelv itt már csak önmagát gerjesztő, hermetikusan zárt rendszer. Mészöly ezzel szemben a nehezebb úton jár: a realista kliséket eldobva képes szólni a „van”-ról, de egy pillanatra sem szakad el a földtől. Nem földhözragadt, viszont nem játszik „üveggyöngyjátékot”. A cselekményelvűséget sutba vágva hódítja vissza a történetet. Pedig ebből az írói világból a lineáris szerkesztésmód szinte száműzetik, és a történet mint sztori gyakran felfüggesztődik vagy felszámolódik. Mészöly univerzuma mégis hiteles marad, nem válik sterillé, legkevésbé öncélúvá. A „kombinatorikus sugalmazás” ugyanis pontosan működik. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Mészöly narrációs technikája óriási élményanyagot emésztett fel, ha egyre koncentráltabb képekben, egyre több konkrétumban akarta fülön csípni a valóságot. Az eredmény monumentális kísérlet, mégsem zsúfolt; a tényanyag nem a szövegteret robbantja szét, hanem műfaji megújításra kényszerít. Nagysága Mészöly ontológiai álláspontjában rejlik, abban, hogy sosem próbál a mindent tudás pózában tetszelegni, nem kényszerít az olvasóra kizárólagosan érvényes olvasatot. Nem rendszerez, elkerüli az ész csapdáit. Ezért sem baj, hogy ebből a módszerből végül is nem született meg az a Minden Egészt mikrorealista burjánzással újrateremtő freskó, amely a klasszikus, korfestő nagyregény szabályait felrúgva még mindig műfajon belül marad, és így reflektálja a valóságot. Mészöly alkonyprózája azért sem enged a műfajkalodázásnak, mert mint arra Grendel is rámutat, alkotói értelemben előbbre lépést jelent. Ugyanakkor a töredék evidenciája arra is figyelmeztet, hogy miként csapjuk be magunkat, ha csak „ettől-eddig”, „innen-ide” gondolkodunk. Mészöly is, Grendel is gyakran csinál bohócot a kauzalitásból és a ráció rögeszméjéből, csak azért, hogy egy könyörtelenebb, metafizikai következetességgel szembesítsen. (Érdemes itt megemlíteni Mészölynek már egyik korai, 1962-es elbeszélését, A három burgonyabogár címűt, különösen annak végkifejletét, kafkai ízekkel, megoldásokkal). Ez a transzcendens szándék az, amely a múltat és a jövőt folyton jelen idejűvé, „vanná” alakítja. Mert – így történik meg. S ennek az „időn kívüli időnek” köszönhető az is, hogy Mészöly hősei történetfilozófiai értelemben demitizáltak, nem lehet sem őket, sem pedig tetteiket egy adott történelmi kor felszínes általánosságaiból kiindulva megítélni, netán megideologizálni. Másrészt ezt Mészöly történetfilozófiai szkepszise sem engedi meg. Nagyon rokonszenves álláspont.

Grendel hiperrealista erőtérként írja le azt a sűrített pillanatot, amelyben a mészölyi személytelenül is személyes optikának köszönhetően a dolgok és viszonyok részeikben is egyszerre érhetőek tetten, ahol minden egyenrangú (ebben a paradigmában hierarchia nem is lehet), és ahol még a tárgyak esetlegessége sem véletlen, sőt maga a tárgy is történés. (Ez utóbbit Mándy is zseniálisan csinálta). Mészöly állapotot és folyamatot mutat fel egyszerre. „Csak” közöl, de úgy, hogy a tárgyilagosság mögött látjuk a sorsdrámát és a lét naposabb oldalait is. A hétköznapiság vak automatizmusából és determináltságából bontja ki az egyetemest. Itt lép be a képbe a Márquez-párhuzam is. Furcsamód Mészöly művészetének utolsó szakaszában jut ehhez közel, akkor, amikor már bravúrosan békíti össze a motívumgazdagságot a szikár, visszafogott, töredékes beszédmóddal. Mészöly mitológiája azonban végképp nem pannon, noha a térség és az ahhoz kötődő létélmény dekódolható (Magyarország, Közép-Európa), nem véletlen az a bizonyos kérdőjel sem Grendel könyvében. S mintha ez a számunkra ismerős térségmítosz még a Márquezétől is univerzálisabb lenne. Mészöly az ő virtuális „történeti földrajzában” még az archetípusoknál is ősibb alakokat fest (lásd például Cseprikálovics Borbálát a Bolond utazásból). Nála a történelembe vetettség és a historikus idő egyszerre idézőjeles, olykor pedig mindkettő pellengérre állítódik. Nem viseli el ugyanis az effajta zártságnak még a gyanúját sem – következésképp nyitottabb. Nyitottabb úgy, hogy a fikció autonómiájának érdekében képes feláldozni a többi szövegalkotó elemet is, ezek ugyanis az „örök egész” szempontjából mellékes attribútumok. De sose direkten és sosem teljesen számolja fel ezeket, inkább csak elbizonytalanít. Ettől izgalmas.

Nos ennek az izgalmas, nyitott műnek a világirodalmi vonatkozásait (főként Kafka, Camus, Beckett, Márquez) és magyar irodalmi előképeit (Csáth, Gozsdu, Kosztolányi, de az időredukciós eljárásban Krúdy) is élvezetesen és biztos arányérzékkel mutatja be Grendel A tények mágiájában. Amikor ezt a könyvismertetést írtam, a Magyar novellát olvasva támadt az a gondolatom: Mészöly Jamma szemével, a gyermekangyal érzékenységével lát, de a novellabeli fényképész módszerét használja, ezt fejleszti, csiszolja mesterivé. Magasiskola – földközelben. Miként Grendel Lajos legújabb könyve is az, s egyben főhajtás az elhunyt mester emléke előtt. Apropó, kedves olvasó, szokott ön solymászni!?