Magánterület

A hetvenéves Tőzsér Árpádnak,

harmincöt évvel ezelőttre

— Budapestről Pozsonyba Húgyszag, kutyaszar, Tűzoltó utca.

Ez verskezdetnek jutott eszembe — két éve

már.

S bár annak valóban nem rossz muzsikát

sugalmazott

e szóegyüttessel nekem a nyelv

és mindennapjaim fád díszleteinek véletlen

egybeszikrázása,

s az így előmeredő kép köré is némi

jelentés terét rajzolja oda az értelmező figyelem,

vers mégsem lett ez előszövegből.

Persze, a folytatás is felkínálkozott rögvest:

„…pattog a máz az ég faláról,

az izsákiból kihallatszó részeg gajdolás

a cigánylány-est szoknyája alá nyúl” —

de ezt az irányt a versnyitó sor azonnal meg

is tagadta.

A Tűzoltó utcán naponta végigbaktatok —

ez az embernek az egész városban

leginkább itt érzékelhető

földre-nyomottságát felvillantó kép nem

takarhatja el előlem

s nem engedi fölszárnyalni a verset.

Mert a verskezdethez nem mindig kerül oda

a folytatás.

Csak pőre mutatóujjként merednek üszkös

romjai a magasba.

A maguk durvaságában; eltakarhatatlan

anyagszerűségükben.

S mindez oly nyers valóságot beszéltet,

hogy az már a transzcendentális angyal-

arcával tekint vissza ránk.

Mondatunkhoz olykor mi csak a csend

vagyunk.

Ezt szokás táblával jelölni, sánccal, szögesdrót, esetleg kamera vigyázza. Nekem a könyv esetében a tábla, a táblája remekül megteszi, megtette. Különösen e tekintetben: kemény kötésű, jól szituált, választékos. És nem utolsósorban ennek a bizonyos könyvnek a borítója úgy kezdődik, hogy Gazdag.

A kilenc írás ki/megjelölésére ez tűrhető hasonlat, mert valami ilyet, ilyen helyet, képet, benyomást rögzít, biztosít Gazdag József kötete, valami effajta lapul benne, ilyen a sajátja, az íze mind a kilenc szövegnek. Uralja azt. Jöjjön egy sablonos mondat. Nem kevés sikerrel. Megvolt.

A magán, a személyes, a szuverén és valamiképpen a szabályos jelleg egyre ott nyugszik a novellákon (-ban), mint valami vonalkód, amely veszettül jelezne, jeleztetne, ha véletlenül úgy csuknánk be a könyvet, úgy hagynánk sorsára, úgy osonnánk ki belőle, hogy ezt bamba, mafla mód figyelmen kívül hagytuk volna, hagynánk. Kezdve Vencl kerékpárostól, mondjuk a gangon való ülésig, az ezüstfenyők nézésével záródón.

A kilátás, a szemlélődés érzékeny szisztémája feltáró, árulkodó, leleplező, egyszersmind titokzatos. De annyira mindenféleképp elegendő, hogy rá lehessen döbbenni: ez a táj, ez a viszony nem változik. A szereplők a saját tartományuk foglyai lettek, direkt, szavatoltan, határozottan és állandósultan. Visszavonulnak, vagy már régebben félrevonultak. A sziklaomláson túlra, az árnyak kifürkészésébe, a kegyelem pillanatában. Persze, folytathatnám. Meglehetősen rímelnének a címek a jelenségekre. Hathatós módon. Talán nem véletlenül. Naná. A kód feltételezhetően azonos, a szituációk sora szinte megmásíthatatlan marad.

Sajnos vagy nem, a megírt, vagyis a jól megírt dolgokkal már csak így járunk, jár az olvasó. Nem tudjuk őket felülírni (olvasni). Nincs meg a hozzáférés helye. Terepe. Mintha a képernyőn az a pimasz kis ablak jelenne meg, hogy nincs engedélye, vagy a javítás letiltva. Jól megírt program védi; faltól falig.

Pedig próbálkoznánk könyörtelenül. Körbejárva a birtokot, hol az a kiskapu, a rés, hol az az elhíresült láncszem. Végső elkeseredésükben talán azt mondanánk, írhatnánk, hogy jó formában levő Hajnóczy, láttunk, olvastunk helyenként hasonlót a Perzsiában (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából), de nem lenne teljesen igazunk. Sem Hajnóczyval szemben, sem pedig Gazdaggal. Tálán a fák fajtája teszi, ott a bökkenő. Ezen írás készítője számára pediglen lelombozó.

Gazdag József tud valamit az időről, illetve az időtlenségről. Maradjunk ennyiben. De nem feltétlenül árulja el nekünk, vagyis lehet, hogy talán írt róla egy könyvet, mi mégis csupán a vízcseppet látjuk, ahogy megállt az üveg falán, a megérkezés kimódolt pillanatát, és várjuk, amíg enyhül a szél.

De valamiként ennyi is elég, tudjuk, mi kell a biztonsághoz. Időben vagyunk.

Gazdag birtok.

Ha majdan bejut, lassan járja be.

Mizser Attila