Mács József Duray-olvasata

Azt hiszem, különösebb merészség nélkül megállapítható: Mács József és Barak László Duray-olvasata diametrálisan eltér egymástól. És valószínűleg ez az utolsó kijelentésem, amiben mindenki egyetértésére számíthatok. Mindkét Duray-olvasatnak jelentős tábora van. Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy amikor ezt állítom, már minimum az egyik olvasat hívei öszszevonják a szemöldöküket, és – legalábbis a Duray-kérdést illetően – nyomban kétségbe vonják függetlenségemet. Kijelentem tehát, ezt a kommentárt nem felkérésre és nem is valamely konspirációs érdek képviseletében írom, hanem független értelmiségiként, viszont bármennyire is igyekszem a befolyásoltságnak még a látszatát is elkerülni – a saját véleményemtől nem lehetek független.

Duray Miklós közszereplői jelenlétének két, egymástól jól elkülöníthető stádiuma van: a ’89 előtti Duray nemzeti kisebbségünk jogvédelmének élharcosa, míg a ’89 utáni egyik vezető pártpolitikusunk. A rendszerváltás előtti civil Duray megítélése szinte egyöntetűen pozitív, erről a stádiumról még Barak László is elismerést sejtetve nyilatkozik. A pártelnök, a parlamenti képviselő és az MKP-alelnök megnyilatkozásainak megítélése azonban a kezdetektől megosztotta a szlovákiai magyar közvéleményt.

Tudom, hogy Duray Miklós tevékenységéről jelen pillanatban lehetetlen úgy véleményt mondani, hogy az legalább az egyik oldalon vihart ne kavarjon. Közéletünk súlyos, sok-sok zavart okozó anomáliájának tartom, hogy személyéről, sőt konkrét megnyilatkozásairól sem lehetséges tényszerű, érzelemmentes eszmecserét folytatni. Erre most nem is teszek kísérletet.

Szerepelnek azonban Mács József írásában olyan megállapítások is, amelyek többé-kevésbé elvonatkoztathatóak az egyes Duray-olvasatoktól. Ezek egyik része tételesen cáfolható. Például a következő: „a kétnyelvűség törvénnyel biztosított bevezetése máig megoldatlan.”

Más eszmefuttatások pedig olyan belső ellentmondásokkal terheltek, amelyeket a legjobb szándékkal is képtelen vagyok feloldani. Ilyen például a szlovákiai magyar felsőoktatás kérdéseit tárgyaló gondolatfüzér. Mács először is azt állítja, hogy „...a szlovák nacionalista iskolapolitika 1976-ban szemrebbenés nélkül megszüntette Nyitrán a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatát, s egyes naiv magyar politikusok azt hitték, koalíciós partnerek lévén majd visszaszerzik azt.” Majd más összefüggésben megjegyzi: „a komáromi magyar egyetem az MKP jóvoltából bekerült a kormányprogramba”. Nos, ha minden oldalról megköveznek is érte, számomra a Mács-fogalmazvány belső logikája azt a végkövetkeztetést diktálná, hogy talán nem is voltak annyira naivak azok a szlovákiai magyar politikusok, ha mégiscsak koalíciós partnerekként sikerült elérniük, hogy a komáromi egyetem létrehozása bekerüljön a kormányprogramba. Ha ugyanis csupán a magyar nemzeti kisebbség minden igényének maximális kielégítését követően, tehát még a legcsekélyebb kompromisszumokat sem felvállalva hajlandóak koalícióra lépni, akkor az elkövetkező néhány röpke évtizedben nyilvánvalóan módjuk sem lett volna beleszólni, mi legyen a kormányprogramban. Ha tehát „kiszorulnak a magyar politizálásból a gyávák, az elvtelen, az érdekeinket csorbító, mintsem előre vivő kompromisszumra készek” – mint ahogyan azt Mács József szerette volna és szeretné –, nem ilyen a kormányprogram, következésképpen a mai napig nincs „magyar egyetem”. Sőt, még Nyitrán sincs „magyar kar”, hiszen Mács gondolatmenete szerint: ha a Jókai Egyetemet nem sikerül létrehozni, néhány hónap múlva nem láttunk volna „csodát”, és a sajtó se tudta volna „beharangozni”, hogy „Nyitrán a szenátus engedélyezte a magyar kart!”

Mács József egész írásán végigvonul a területi autonómia elementáris igényének hangoztatása. A szlovákiai magyar nemzeti kisebbség fennmaradását csupán ennek a „kiharcolása” révén véli bebiztosíthatónak. Érvrendszerének sarkalatos pontja a romániai magyar autonómia áldásos hatása. Erről egyebek mellett a következőket írja: „Erdélyben megalakult a Maros Autonóm Tartomány, amely felvirágoztatta mind a tartományon belül, mind a tartományon kívül a magyar kultúrát.” Eltekintve attól az apróságtól, hogy meggyőződésem szerint sem egy speciális közigazgatási egység, sem a politika önmagában nem képes felvirágoztatni a kultúrát, és számos olyan példát lehetne felsorolni, amikor a kultúra mélyen despotikus viszonyok között is virágba borult, számomra a fönt említett autonómia története éppen az ellenkezőjéről árulkodik, mint Mács József számára. Amíg ugyanis viszonylag liberális politikai elit irányította Romániát, valóban jobb feltételek mellett virágozhatott a romániai magyar kultúra, amikor viszont a Ceausescu hatalomra kerülése utáni években a román politika egyre gyorsuló léptekkel a zsarnokság felé kezdett masírozni, a Maros Autonóm Tartomány rendkívüli felvirágoztató hatásának annyi jelentősége sem volt már, mint szúnyogszelletnek a szélviharban. Amiből pedig az én egyszerű logikám szerint az következik, hogy a kisebbség elsősorban mindig a politikai szélsőségek elszigetelésében, az adott viszonyok között legliberálisabb többségi politikai mozgalmak erősítésében, a lehető legbékésebb politikai légkör megteremtésében érdekelt, és ennek érdekében még a kompromisszumoktól sem kell visszariadnia. Különben is, egy politikusnak – és egy nemzetiségi politikusnak különösképpen! – arra kell ügyelnie leginkább, hogy ami a szívét nyomja, mindig a feje nemesebb tartományain átszűrve kerüljön a szájára. Különösen akkor, ha „ő is elismeri a taktikát a politizálás részének”. Ha így cselekszik, akkor nemcsak hogy „pironkodnia” nem kell egy-egy kijelentéséért, hanem utólag finomítania, visszavonnia, magyarázkodnia – „köntörfalaznia” sem.

Mács József azt állítja: „...a komáromi nagygyűlésen megfogalmazott területiautonómia-igényt nem kell életre kelteni, mert az azóta is él, beleégett a szlovákiai magyar szívekbe, lelkekbe...” Nos, nem tudom, mennyien vannak közöttünk, akik ezzel a billoggal kénytelenek élni. Csak remélni tudom, hogy sokkal kevesebben, mint ahogy Mács József gondolja. Az azonban, sajnos, nyilvánvaló, hogy sokkal többen annál, mint hogy figyelmen kívül lehetne hagyni szavazataikat. A szókimondás, a nyíltság nem garanciája semmilyen vélemény helyességének, ráadásul csupán a civilek előjoga, a politikusokat nagyobb felelősség terheli.

A felelőtlen szókimondás a rendszerváltás óta oda vezetett, hogy a felelős szlovákiai magyar politikus már saját választói előtt is köntörfalazni kényszerül. Nagy úr a szív. Nem lehet vele vitatkozni.

Soha életemben nem kívánkoztam politikai nagygyűlésekre. Egy bizonyos gyűlésen azonban rendkívüli módon szeretnék részt venni. Duray Miklós valahol a szórványban élő magyarok körében emelkedne szólásra, és elkötelezettségtől izzó tekintettel bejelentené, hol húzódnak a Magyar Koalíció Pártja által megálmodott szlovákiai magyar területi autonómia határai, külön kitérve annak a kívülrekedtek identitástudatára kifejtett jótékony hatására.

Lehet, hogy nem is kell már sokáig várnom. Ha Duray Miklós már korábban is „a szlovák titkosszolgálat jelentéséből és ajánlásaiból” szerzett értesüléseket (!) arról a „szlovák politikai törekvésről”, hogy őt és eszmetársait „ki kell szorítani a magyar politikából”, de még mindig, ennek ellenére is egyik vezető politikusunkként válogathatja el a víztől azt, ami nem belevaló, talán már nincs is olyan messze a területi autonómiában megtestesülő szlovákiai magyar kulturális Kánaán.