Közélet

Ma már minden lélek számít

A (cseh)szlovákiai magyarság kereken száz éve él politikai értelemben nemzeti kisebbségként, ami közösségünkben egyben száz esztendő népfogyatkozást is okozott. Elég egyetlen adat: a Trianon utáni első népszámlálás (1921) és a legutóbbi cenzus (2011) között a magyar nemzetiségűek lélekszáma Szlovákiában 651 ezerről 458 ezerre apadt. Visszapillantást és helyzetképet Gyurgyík László kutatótól kértünk.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. június 22. 19:34

Gyurgyík László - Somogyi Tibor felvétele

A történészek 1918-tól 1938-ig, majd 1945-ig, azután 1989-ig, illetőleg napjainkig négy szakaszra osztják a (cseh)szlovákiai magyarság száz évét. Miként szakaszol a demográfus?

A két világháború közötti idő viszonylag konszolidált kornak mondható, különösen ha belegondolunk, hogy az első években az itteni magyarság jellemzői lényegében még megegyeztek a korábbi magyar éra számszerűen megragadható sajátságaival. Az új történelmi valóságba került szlovákiai magyarság kedvezőtlenebb helyzete – mind kormegoszlásban, mind a településszerkezet változássaiban – csak fokozatosan bontakozik ki. Az igazi változások azonban a II. világháború utáni idők meghatározói. Azok első hulláma rögtön 1945-ben, a jogfosztottság ódiumával tör az ország magyar lakosságára, 1948-ig megbélyegző erővel. Ezzel szemben a Gottwald-éra, tehát az úgynevezett kis sztálinizmus kora eleinte mindenképpen pozitív időszak: magas a születésszám, létrejönnek az első hazai magyar intézmények, 1950-ben megnyílhatnak az első magyar iskolák. És bármennyire furcsának tűnik is, de demográfiailag az 1989-es rendszerváltást követő demokratikus korszak a legnegatívabb kimenetelű bő negyedszázad, hiszen azóta permanensen csökken nálunk a magyar lakosság száma.

Az egykori Csehszlovákiába szakadt magyarsággal szembeni első mostoha intézkedés egy esztendő híján szintén százéves: a szlovák országrész déli részén 1919-ben meghirdetett földreform és kolonizáció.

Igen, bár elmondhatjuk, hogy annak kitűzött céljai – a tervezett korridorok kialakítása, a magyarlakta területek különböző rosszindulatú szempontok szerinti felosztása és más hasonló szándékok – szerencsére nem valósultak meg teljes mértékben. Sőt, az észak-szlovákiai tájakról vagy Morvaországból idetelepített emberek jelentős hányada egy bizonyos idő után nemzetiséget váltott.

Eltekintve ez utóbbi, mondhatni kedves epizódtól, a (cseh)szlovákiai magyarság nemzetiségi és népesedési mutatóit különböző tehertételek befolyásolták. Így 1945 után a kollektív bűnösség bélyegének jegyében zajló deportáció, a reszlovakizáció és a lakosságcsere, továbbá a folyamatos asszimiláció, ’89 után pedig még az elvándorlás is. Az elmúlt száz esztendő során mi hat/hathatott a legerősebben az itt élő magyar lakosság demográfiai adatainak alakulására?

Természetesen a folyamatosan érezhető asszimiláció. És a népmozgalmi folyamatokat tekintve több vonatkozásban az asszimilálódás problémakörével állt összefüggésben az a felismerés is, hogy az 1990-es évekre vonatkozó statisztikai adatokat újra kellett értelmezni, megtalálva azok valóságtartalmát. Így tisztázódott például, hogy a magyar halandóság Szlovákiában érezhetően magasabb a regisztrált adatoknál. Pusztán azon oknál fogva, hogy a nagyszülők halálával járó hivatalos teendőket sok esetben a már szlovák unokák vállalják, akik az elhunytat szlovákként rögzítik a statisztikai adatlapokon. Hasonló eltéréseket mutatnak a születések adatai, mert főként a vegyes házasságokban vagy az ilyen párkapcsolatokban született gyermekek jelentős részét eleve szlovákként regisztrálják. E torzulásokat az úgynevezett segédadatok segítségével lehet pontosítani. A hazai magyar lakosság állandó apadásának további jellemzője – egyebek mellett – az országos értéktől messze elmaradó születési ráta, továbbá a Csehszlovákia kettéválása előtti évtizedek migrációja, amikor is a magyarok jelentős száma élt a cseh és morva országrészben, végül pedig ott is maradtak. Befolyásolja a tényszerű adatokat az az állandósult „filozófiai” kérdés is, hogy ki a magyar – mert hát Szlovákiában nagyon jelentős számú a roma lakosság. Egy részük magyarnak, a másik hányaduk szlováknak vallja magát, harmadsorban pedig hivatalosan is romáknak tartják magukat. Árnyalja a szlovákiai magyar lakosság csökkenésének ok-okozati összefüggéseit, hogy a 2011-es népszámlálásban a lakosság hét százaléka nem vallott be nemzetiséget, ami jelentős statisztikai probléma. Ahogy nem eléggé precízek a statisztikai adataink a felekezeti hovatartozást illetően sem.

NÉVJEGY

GYURGYÍK LÁSZLÓ (Ipolyság, 1954). A pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarán szociológia szakon 1985-ben végzett. 1989 előtt a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság aktív tagja. 1990 és 1992 között a Remény című hetilap szerkesztője; 1992-ben alapítója, majd titkára a pozsonyi Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoportnak. 2002-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen PhD fokozatot szerez. 1999 és 2006 között a Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa, 2007 és 2011 között az Európai Összehasonlító Kisebbségi Kutató Közalapítvány kutatója. 2005-től a komáromi Selye János Egyetem oktatója, ezzel párhuzamosan 2011-től a somorjai Fórum Intézet munkatársa.

Ezek a tények még 2011-ben is kényes kérdések voltak?

Szerintem nem, és nem is magyar specifikumként jelentek meg. Inkább arról van szó, hogy az aprófalvakban többnyire minden kérdést kitöltenek az emberek, a nagyvárosokra ez jóval kevésbé jellemző. Ahol pedig nagyobb arányban élnek romák, ott a kérdőívek kitöltése még kevésbé volt pontos.

Gondolom, a hazai magyarság folyamatos apadásának miértjeit keresve az szintén aspektus, hogy milyen a szlovákiai magyarság urbanizációs foka.

Az elmúlt száz esztendőben ezek az arányok úgy alakultak, hogy mára a szlovákiai magyar lakosság mintegy negyven százaléka tekinthető városlakónak, így hát cirka hatvan százalékban falusi népességről beszélhetünk. Első ránézésre ennek pozitív hozadéka, hogy ez utóbbi közegben bizonyos mértékig talán könnyebb az identitás megtartása. Ám ha összetevőire bontjuk ezt a kérdést, és a kiszemelt település nagyságát az ott élő magyarok arányával kombináljuk, akkor hamarosan kiderülhet, hogy napjainkban a nagyváros – ahol megvannak és működnek a magyar lét intézményes formái – nemegyszer kevésbé asszimilál, mint a jelenleg már csupán 30-50 százalékos magyar lakosságnak otthont adó agglomeráció, ahol jóval kevésbé, esetleg egyáltalán nincsenek meg a szóban forgó intézményi keretek. A településszerkezetek változásainak képét, a szórványosodás dilemmáit elemezve ezeket az aránylatokat is érdemes alaposabban megvizsgálni.

A Beneš-dekrétumoktól a kis sztálinizmusig tartó pár esztendő történései közül a népesedés összetételét és változásait kutató tudós mire utal alapvető hangütésként?

Arra, hogy a húszas-harmincas években még színmagyar falvak ekkor kezdik komolyabb mértékben elveszíteni éppen ezt a meghatározó jellegzetességüket, s ezzel mondhatni végérvényesen megkezdődött a dél-szlovákiai térség vegyes lakosságúvá alakulása. Ebben a szlovák–magyar lakosságcserének is része volt, noha ez az ellenségeskedő lépés a nyugat-szlovákiai régiót érintette a legintenzívebben. Természetesen külön említést érdemel a reszlovakizáció, aminek beszédes következménye, hogy 1950-ben a hazai magyarság lélekszáma 350 ezerre csappant. A következő évtizedben azonban mind a reszlovakizáltak, mind a leszármazottaik köréből sokan ismét vállalták a magyarságukat, így ez az adat 1960-ra 130 ezer fővel nőtt! A sötét évek befejeztével tehát generációk tértek vissza korábbi nemzetiségükhöz, hiszen nincs olyan népesség, amelyik ilyen rövid idő alatt és természetes körülmények között ekkora növekedést tudna produkálni.

Sajnos, a dolgok összességében azonban messze járunk a növekedéstől, a szlovákiai magyar közösség népességi adatai tartósan ellenkező irányúak. Ennek tudatában fölmerülhet a föltételezés: demográfiai fogyásunk egyik oka-e az a tévhit, hogy nemzeti kisebbségben – tehát Szlovákiában vállaltan magyarként – nem lehet értelmes és sikeres, divatos zsargonban minőségi életet élni?!

Ez is előfordul, de nem ez a domináns. Ennél jóval általánosabb fejlemény az Európai Unión belüli szétrajzás, a 2004 óta látható elvándorlás. És bár ennek egyre növekedő demográfiai hatását – rögzített adatok hiányában – egyelőre még nem tudjuk tényszerűen mérni, annyi tagadhatatlan, hogy mind össztársadalmi, mind kisebbségi jelenségként kitolja a párválasztást, a gyermekvállalást, ami hozzájárul a termelékenység csökkenéséhez. Ha egyáltalán hazajön, és nem marad odakinn, aki szlovákiai magyarként másutt és még összetettebb kisebbségi helyzetben próbál érvényesülni. Persze, a szabad világ szabad országában élünk, bárki szedi hát a sátorfáját, és oda megy dolgozni, ahol a boldogulást reméli.

A hosszú évtizedek során a szlovákiai magyarság nyakába szakadt kormányzati és társadalmi tehertételekért a felelősség nem a mi lelkiismeretünket nyomja. Viszont voltak/vannak nyilván saját hibáink s mulasztásaink, merthogy nemzeti kisebbségi sorshelyzetben kétszeresen igaz: a gerinc nem annak hosszán, hanem annak szilárdságán méretik!

Nem biztos, hogy mindig mulasztásokról lehet beszélni. Egyszerűen vannak esetek és körülmények, amelyeket ránk kényszerít(ett) a rendszer. Ezek 1989 előtt úgy befolyásolták a magyarság gondolkodását és cselekvését, amit ma lehet bírálni, csak nem biztos, hogy azokra a helyzetekre jobban tudtunk volna reagálni, mint az előző generáció. Ugyanakkor 2018-ban ez nem adhat mentséget az olyan szituációkra és jelenségekre, amikor a színmagyar család a két lehetőség közül választva „természetesen” szlovák iskolába adja a gyermekét; amikor drasztikusan nő a vegyes házasságok száma, és az ott születő gyermekeknek pusztán ötöde tartja meg magyar nemzetiségét; amikor tabuként inkább elhallgatjuk, ha gond mutatkozik a magyar iskola színvonalával, ahelyett, hogy megoldanánk a felmerült problémát. Képletesen szólva: ha a fa törzsén seb van, gyógyítani kell, utána egyenesen nő a törzsök.

Ön lát a felvidéki magyar közösségben – a bizonyos körökben nálunk is divatos mélymagyarkodáson kívül – felelős társadalompolitikai stratégiát népfogyatkozásunk megfékezésére?

Nem. Ennek hiánya valószínűleg abból is ered, hogy a szlovákiai magyarság túlságosan megosztott, így közös akarása sincs. Ehelyett aktuálpolitikai kérdések, meddő viták, az egymással szembeni csetepaték kerülnek előtérbe. Közösen kidolgozott és támogatott stratégiának nyomát sem találni.

Már a 2011-es cenzus adatai láttán köreinkben mindenki a szívéhez kapott. A 2021-es népszámlálás horizontján demográfiai krízisben van a szlovákiai magyarság?

Igen, krízisben van. Egyértelmű, hogy fogyunk, és ez a folyamat folytatódik, „csak” a mértéke és az üteme kérdéses. Ahhoz, hogy pozitívabbakat tudjak mondani, más szakmát kellene választanom.

Miklósi Péter

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Legfrissebb galériák
Olvasta már?