Liszt Ferenc, Szlovákia elveszett fia

Ezt Miroslav Demko, Svájcban élő szlovák zenepedagógus állítja Franz Liszt Stratený syn Slovenska (Liszt Ferenc, Szlovákia elveszett fia) című könyvében, amelyet 2003-ban jelentetett meg a Szlovák Tudományos Akadémia Szlovák Biológiai Társasága.

Vajon miért esküdtek össze a nagy muzsikus ellen? Az ok az, amire a könyv címe is utal, s amit Demko rögtön az előszó első mondatában közöl: Liszt szlovák volt. Ki is fejti, hogyan jutott erre a megállapításra: „Szüleihez hasonlóan Liszt sem beszélt magyarul, gyengén tudott németül, a franciával, amely hivatalos kommunikációs nyelvévé vált, később ismerkedett meg. Az anyanyelv (a szlovák) nem minősült az ún. kultúrnemzetek nyelvének, tehát nem volt méltó officiális használatra a hivatalos bejegyzéseknél. Ezért ezt a kontextust állandóan szem előtt kell tartanunk. Valójában a hivatalos politikai rendszer maszmediális hátteréről volt szó, minden hatalmi eszközzel kiharcolni, és a dokumentáció terén is úgy állítani be Lisztet, ezt a szlovák uhort,* mint a magyar kultúra reprezentánsát.”

Nincs családfakutatás, bizonyítás, hogy az anya, az alsó-ausztriai Kremsben született, osztrák és német ősöktől származó Maria Anna Lager (Demko szerint „volt szlovák szolgálólány Lágeréknél a mai Ausztria területén”) hol tanult volna meg szlovákul, s hogy az Ausztriából bevándorolt rajkai Listek leszármazottja (Rajka akkoriban tiszta német település volt), Liszt Ferenc apja tudott-e szlovákul, ha már egyszer oroszvári (Oroszvár is német település volt) édesanyja lánykori neve Schlesack (Slezak) volt. Szlovákul beszéltek, mert szlovák volt az anyanyelvük, punktum. Ez Demko axiómája, ebből vezet le mindent.

Például így: „...különös jelentőséggel bírt Liszt prezentációja: »uhor vagyok«, ami természetesen rendkívül furcsán hangzott, mivel ez a formuláció Magyarországon (Uhorsko) nem volt használatos. És ha igen, akkor csak épp a szlovákok – uhorok szájából. … Hisz a magyarok – nemcsak a saját nyelvükön – mindig magyarokként mutatkoztak be, és eredetileg ezt a fogalmat nem fordították le más nyelvek sem. Az uhor fogalma történelmileg Felső-Magyarországgal asszociált, a Felvidékkel és aztán Alsó-Magyarországgal (ún. Alföld), tehát Szlovákia és a szlovákok történelmi területével.” Ehhez egy megjegyzést is fűz a szerző: „Az ismert régi fogalom, a »magyar« nem került lefordításra az Európán kívüli kultúrákban sem. Ez a fordítás az európai szótárakban a relatíve modern korban jelent meg. Persze a szótárak soha nem magyarázták meg, milyen mértékben (milyen kritériumok alapján) történt a fordítás, ha a »magyar« fogalom egy eredetileg ázsiai etnikummal kapcsolatos, az »Uhorsko« pedig egy földrajzi fogalom, amely Közép-Európában régen ismert volt a magyarok bejövetele előtt.” Jó volna, ha Demko elmagyarázná, miből keletkeztek Magyarország idegen elnevezései, a Hungaria, Ungarn, Ungheria, Hongrie, Hungary stb., ha nem a magyarokra vonatkozó onogur elnevezésből. Még jobb volna, ha mutatna olyan forrást, amely már a magyarok Kárpát-medencei letelepedése előtt is a felsorolt nevek valamelyikével jelöli a későbbi történelmi Magyarország területét. Demko folyton visszatér ehhez, a 40. oldalon pl. így: „Nem kétséges, hogy Uhorsko talaján a magyarok a mai napig csakis magyaroknak nevezik magukat, soha nem uhoroknak.” A tájékozatlan idegen kapkodhatja a fejét: hogyan, hát Uhorsko ma is létezik? És talaján léteznek magyarok is? És hogyan lehetséges, hogy Demko ne tudná: a németek sem germaneknek, allemand-oknak vagy nemeceknek nevezik magukat, hanem Deutschoknak, s így van ez sok más nemzetnél is, nincs tehát semmi rendhagyó abban, hogy a magyarok a saját nyelvükön magyarok, franciául pedig hongrois-k. Demko természetesen tudja ezt, de ha bevallaná, romba dőlne egész teóriája, amely Lisztnek erre az általa anynyiszor idézett mondatára épül: „Je suis Hongrois”, ami annyit jelent, hogy „magyar vagyok”, vagy – mindaddig, amíg a hungarus-tudat létezett – azt is jelenthette, hogy Magyarország szülötte, lakosa vagyok, miközben ebben az esetben Magyarországon a történelmi Magyarország értendő. Demko most ezen akar változtatni, és nyakatekert, zűrzavaros magyarázatokkal szeretné elhitetni a világgal, hogy az Uhor, Ungar, Hongrois stb. jelentése: szlovák, és az Uhorsko, Hongrie stb. elnevezésnek semmi köze sincs a magyarokhoz. Persze, nem olyan könnyű a bűvészkedés ezzel az uhorral, hongrois-val, hogy időnként be ne csússzon e szavak „magyar” jelentése is, mint pl. Napóleonnak a magyarokhoz intézett, Demko által idézett felhívásában: „Hongrois! Le moment est venu de recouvrer votre indépendance...” (Magyarok! Eljött a perc függetlenségetek visszaszerzésére...) Demko nem magyarázza meg, miként lehetséges, hogy Napóleon nem a szlovákokat értette Hongrois alatt. Ez a változékony jelentésű uhor-hongrois alaposan próbára teszi a szerzőt, és időnként önellentmondásokba gabalyítja; a 106. oldalon az „uhor” már sértésként jelenik meg.

„Juraj Liszt, aki megbecsült tanító volt a Pozsony melletti Szentgyörgyön, szlovák meggyőződése miatt elvesztette az állását és a becsületét. Az Eszterházyval való konfliktusát követően … elvesztette erdőőri állását is. Unokája, Franz sikerei után azonban hirtelen megbecsült és elismert dirigens lett Kismartonban, haláláig járó nyugdíjjal.” Esterházy herceg, úgy látszik, látnoki képességekkel rendelkezett: „előre látta, hogy problémák merülhetnek fel a majdani géniusz majdani életrajza körül”, ezért gyorsan elsimította konfliktusát a Liszt családdal, sőt arra is volt gondja, hogy a sajtóban megjelentesse, az ő pozsonyi palotájában hangversenyezett a 9 éves csodagyermek, holott Demko szerint „az újságcikk … kétségkívül hamisítvány”, a kis művész nem is az Esterházy-palotában lépett fel, hanem „a Liszt család magánterületén”. Demko érezhetően haragszik Esterházyra. Hogy miért? „Liszt ... apja és nagyapja a magyar totalitás ellen tiltakozó szlovák értelmiségi kulturális világot képviselik. Mindketten valójában ennek a szlovák küzdelemnek voltak az áldozatai, és épp az Eszterházyval való kapcsolatban.” Részletek persze most sincsenek. Úgy látszik, Demko nem tudja, hogy Liszt-nagyapa nemcsak Esterházy szolgálatából kényszerült távozni, hanem más helyekről is, mert valószínűleg nem volt könnyű természetű ember. Demko azt is Esterházy szemére veti, hogy nem fogadta fel udvari muzsikusnak Lisztet. No persze, teszi hozzá ironikusan, „lehetetlen volt magyar környezetben egy olyan magyar zeneszerzőt angazsálni, aki nem tud magyarul”. Haydn sem tudott magyarul, ahogy az Esterházyak zenekarát alkotó muzsikusok döntő többsége sem, furcsa, hogy ezt Demko nem tudja. Liszt kora nem az udvari muzsikusok kora, már Mozart sem volt hajlandó elviselni az udvari szolgálat kötöttségeit.

Demko szerint Liszt külföldön tudatosította, „mekkora a különbség a szerény, agyongyötört szlovákok és Európa környező, öntudatos nemzetei között, amelyek ... nemcsak hogy konfrontálódtak a szlovákokkal-uhorokkal, de önkényesen kisajátították ... a szlovák-uhor kultúrát. Ez valójában az alfája és omegája Liszt szlovák-uhor történelemfelfogásának, amely nélkül nem érthetjük meg Liszt sorsát!” Liszttel kapcsolatosan Demko következetesen a „bezprávny” (jog nélküli, jogfosztott) „neslobodný” (nem szabad) jelzőket használja: „Nem hitte, hogy még több mint húsz év áll előtte. Ez a jog nélküli szlovák-uhor pszichológiája, aki a totális rendszerben soha nem volt biztos a jövőjét illetően...” Lisztet mindenki arra akarta kényszeríteni, hogy kötelezze el magát a magyarok mellett, német és francia barátai, a magyar politikai elit tagjai, kozáknak álcázott lengyel honleányok és grófnők. Élettársa, Wittgenstein hercegné „hozzájárult Liszt kisebbségvédelmi tevékenységének megbénításához Magyarországon és másutt”. Kár, hogy ezekről a kisebbségvédelmi aktivitásokról semmi közelebbit nem tudunk meg. Liszt – Demko szerint – nem vallhatta meg nyíltan a szlovákságát, mert, mint szerzőnk sejteti, ez akár az életébe is kerülhetett volna. (Érdekes, Rudnay hercegprímás, akit Demko is említ, ugyanakkor ország-világ tudtára merte adni, hogy akkor is szlovák maradna, ha a pápai trónusra ültetnék. Ezt viszont nem említi Demko, holott, Julius Caesar mellszobrától Jánošíkon át trianoni térképekig tücsköt-bogarat összehord, függetlenül attól, hogy semmi közük a témához.) Liszt tehát titkolózni kényszerült, és minden műve egy-egy rejtjeles üzenet. A híres Haláltánc, németül Totentanz pl. nem más, mint a tótok tánca, bár itt hosszan kell Demkónak magyarázkodnia, hogy egyszeriben miért lett tót az uhor. A magyar rapszódiák „valójában szlovák-uhor rapszódiák”, a Szent Erzsébet legenda is szlovák-uhor témájú, hisz a szent Bratislavában született, számos egyházi mű és a Dante-szimfónia is a szlovák uhorok keserveit idézi.

Liszt Chopin-életrajza kapcsán Demko azt állítja, hogy a művészetek történetében nincs még egy olyan eset, hogy egy művészi erejének teljében lévő szerző egy másik szerző művét propagálja, mint ezt Liszt tette a Chopinéval. Demko szerint ez részéről a szláv komponistának kijáró gesztus volt, „ezzel is szlovák-szláv identitását bizonyítja”. Demko saját korlátolt nacionalizmusa prizmáján keresztül látja, és ami roszszabb, igyekszik láttatni Lisztet. Lisztnek ugyanis soha nem voltak ilyen kicsinyes megfontolásai; nemzetiségre, felekezetre, korra, nemre való tekintet nélkül mindenkit nagylelkűen felkarolt és segített, aki hozzá fordult. Közismert, hogy Európa minden tájáról hozzá sereglő tanítványaitól soha nem fogadott el pénzt. (Ezért volt kénytelen annyi koncertkörutat vállalni, nem pedig azért, mert – mint Demko állítja – a magyarok távol akarták tartani Magyarországtól, nehogy kiderüljön róla, hogy nem tud magyarul.) Liszt nemcsak a szláv Chopint propagálta önzetlenül, hanem mindenkit, akit arra érdemesnek tartott, még azokat is, akik vele szemben nem voltak mindig a legkorrektebbek (Schumann, Berlioz). Demko egyáltalán nem értette meg Liszt jellemét. Még döbbenetesebb, hogy nem ismeri Liszt műveit. Hogy mennyire nem, jól mutatja az a mód, ahogyan Lisztnek Andrássy Gyulához írt levelét értelmezi. „Illustre Comte, Votre Excellence a daigné rattacher fixement un humble Rhapsode de la Hongrie á sa sa patrie. Qu’ Elle me permette de lui offrir un trés faible témoignage de ma vive gratitude en lui dédiant ma version des deux chants nationaux: Szozat et Hymnus. Ces chants vibrent plein dans votre grand coeur, si ardemment dévoué á la glorieuse destinée de la Hongrie á laquelle la votre est glorieusement identifiée.” ĺme, Demko interpretációja: „Liszt finoman rámutatott Uhorsko két kultúrájára (az ő dokumentációja szerint a bohém-magyarra és az uhorra), vagyis két különböző énekre: a Szózatra és a Himnuszra. Amikor rámutatott e két kultúra identifikációjára, az egyik a rapszódiában van identifikálva, ezért hát Andrássy minisztert illetné.” Elképesztő zagyvaság, a rapszódia szó elő sem fordul a levélben. Valójában Liszt a kor cirkalmas stílusában – magát hazája egyszerű rhapsodosának, dalnokának nevezve – a miniszternek ajánlja a Szózatra és a Himnuszra írt saját változatát. De Demko nem áll meg, tovább magyaráz. Illusztrációként közli Wesselényi Miklós Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében c. művének fedőlapját, ezzel a szöveggel: „Liszt válasza ... és az utalás a Szózat és a Himnusz összehasonlítására valójában célzás Wesselényi könyvére, amelyet 1842-ben adtak ki. Míg Liszt világosan elválasztotta, és megmagyarázta Andrássy miniszternek, kit illet a Szózat és kit a Himnusz, tehát a szlovák-szláv hagyományt (ahogy ez a címben van), addig Ábrányi Kornél kerüli Liszt kijelentését, és ... a Szózatot és a Himnuszt úgy mutatja be, mint két, Berlioz és Rákóczy nevéhez fűződő »nemzeti imát« ... Milyen mértékben lehet kiindulni Ábrányi Kornél munkáiból, több mint vitatható. Úgy értelmezhető, mint valódi »magyar önámítás« (Jerguš Ferko: Magyar önámítások).” Demko félrefordítja Ábrányi szövegét, amelyet pedig magyarul is idéz: „...Berlioz is eljött közénk, s Liszt után második (sic) vitte világgá csodás erejű Rákóczynkat. Megszületett két nemzeti imánk: a Hymnus és a Szózat, közvagyonná vált a Hunyady nyitány és annak Hatytyúdala...” Ábrányi tehát felsorol, nem fűzi senkinek a nevéhez a Szózatot és a Himnuszt. Liszt levele legkorábban 1873-ban íródhatott; ki és miért gondolt volna akkor egy régi Wesselényi-röpiratra? Egy felkéréssel kapcsolatos, Apponyinak írott válaszában Liszt ezt írja: „Je ne le pense pas et me range á votre avis”. Demko így fordítja le: „Neuvažujem sa zaradiť za váš názor” (nem szándékozom csatlakozni a nézetéhez), holott Liszt épp a fordítottját mondja: „Én ezt nem gondolom, és csatlakozom a nézetéhez”. Ilyen Demko összes bizonyítéka, egyetlen konkrét adat nincs a könyvben állításainak igazolására. Demko nem tud franciául, de németül és magyarul se. Vagy tudatosan ferdít. És dezinformál. Azt állítja, hogy Liszt a pozsonyi Redut épületében dirigált, holott az csak a halála után épült fel; hogy Bartók édesanyja szlovák volt, Hrúzovának hívták, holott Petőfi édesanyját hívták így – és sorolhatnánk a végtelenségig, mert nincs oldal hiba nélkül. Demko Lisztjét üldözik, pedig magának Demkónak van üldözési mániája. Nála a magyarok annyira elvetemültek, hogy még Liszt fényképét is meghamisítják (118. old.), és életében annyira gyűlölték a mestert, hogy Pesten a szobrához köpködni jártak. Demko saját képére faragja Lisztet: nála nem grand seigneur, öntörvényű, csodás varázsló, mint a valóságban volt, hanem kicsinyes, sunyi alak, aki kiegyenesedni sem képes. Nem ez sistereg Liszt zenéjéből, de Demkónak botfüle van.

Napjaink egyesülő Európájában, amikor a magyarországi Rajka csakhamar összeépül a szlovákiai Oroszvárral, az ausztriai Kittsee házait pozsonyi szlovákok vásárolják fel, iskolájában szlovák, hindu, kínai nebulók ülnek a kis osztrákok között, senkit sem zavarna, ha kiderülne, hogy Liszt minden felmenője szlovák volt. Ettől műve nem lenne se nagyobb, se kisebb. De Demko könyve amellett, hogy nem bizonyít semmit, acsarkodóan magyarellenes, és összeesküvés-elméleteivel ordas indulatok szítására alkalmas. Foglalkozni kell vele, mert Szlovákia tudományos életének legrangosabb intézménye, a tudományos akadémia adta ki. Ez mindenütt a világon automatikusan a minőség garanciáját jelenti. Szégyen a Szlovák Tudományos Akadémiára, hogy tudománytalan fércműre pocsékolja az adófizetők pénzét, miközben nem győz siránkozni, hogy nincs elég pénze kutatásra.

*Uhor – a latin hungarus szó szlovák megfelelője. Demko szövegének esetében nem fordítható magyarnak, mivel egész elméletét arra az állítására alapozza, hogy az Uhor Uhorsko (a történelmi Magyarország szlovák neve) szlovák lakóinak neve volt, míg a magyarok saját nemzetiségük megjelölésére külföldön is kizárólag a „magyart” használták.