Létezik szlovákiai magyar civil érdekérvényesítés?

Felvidéki magyar szempontból a helyzet súlyosságát fokozza, hogy a magyar közösség speciális helyzetben van. Intézményileg is elkülönül a szlovák többségtől. Egyben a politikai elit is azt sugalmazza, csak rajta keresztül, az ő garanciájával érhető el bármiféle eredmény a kulcsfontosságú területeken. Az eredményközpontúsággal magyarázták az MKP kormányon maradását a 2001-es rosszemlékű közigazgatási reform idején, de a döntésmonopóliumra és hatékonyságra épít a Híd kommunikációja is a párt SNS-szel, valamint a Smerrel való kormányra lépése óta. A közelmúltba visszanyúlva szimbolikus és/vagy értelmezhetetlen külső konzultációval valósult meg a Kisebbségi Kulturális Alap létrehozása, a vasúti kétnyelvűsítés, nem is beszélve a régiófejlesztési koncepciókról. A pártok körein kívül eső, kevésbé beágyazott érdekcsoportoknak, civil szervezeteknek, külső megfigyelőknek nincs sok tere módosítani a döntéshozatalt – vagy mégis?

Civil dilemmák

Feltehetjük a kérdést, vajon valóban nincs semmilyen eszköz a civil szervezetek kezében? A tehetetlenség dilemmája nem feltétlenül új jelenség és nem is csak kimondottan a szlovákiai magyarokat érinti. Az elmúlt évtizedekben szociológusok és szakemberek sora igyekezett mérni a civil szervezetek ráhatását a kormányzati és hivatali folyamatokra Nyugat-Európában, közös nevezőjük, hogy jobbára eredménytelenül. Frank Baumgartner és Beth Leech az amerikai törvényhozásban ténykedő érdekcsoportok tevékenységének vizsgálata után szögezte le, hogy a kormánydöntéseket nagyon nehéz a lobbizók ráfordított pénzére „átváltani”, nincs közvetlen kapcsolat a két jelenség között. Lényegében hasonló következtetésekre jutott Heike Klüver is, mikor az Európai Unióval és a brüsszeli lobbival kapcsolatban vizsgálódott.

A nehezen kimutatható hatás azonban nem azt jelzi, hogy nincs hatás. A civil szervezetek, a lobbizás, a „nyilvánosság szava és követelései” megmutatkoznak a döntésekben, csak éppen nehéz azokat mérni. Néhány esetben a kormányzati politikát nem a tiltakozó akciók, hanem az esetleges akcióktól való félelem befolyásolja. Máskor az eltérő civil és kormányzati prioritások akasztanak meg egy törekvést. Sok civil szervezettel előfordul, hogy számukra nem feltétlenül a lobbizás rövid távú eredményessége a fő szempont, hanem egy fenntartható, hosszú távú módosítás tető alá hozása – de az is lehet, hogy puszta imázskérdés a tiltakozás és a problémafelvetés. Összességében tehát a rövid távú eredmények hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy a kimenet hosszú távon is változatlan marad – és ezt több szlovákiai magyar érdekérvényesítő akció is igazolhatja.

Politikusok és félelmek

Az érdekérvényesítés indirekt módozataira akadnak látványos szlovák példák. A Kuciak-gyilkosság nyomán megindult tüntetéssorozatot sokan értelmezik kudarcba fulladt akcióként, holott a tiltakozások végső soron elvezettek Robert Fico és Robert Kaliňák pozícióvesztéséhez és háttérbe szorulásához, ahogy a nyomozómunka intenzitását is serkentette. A kormány folyamatos cselekvés- és eredménykényszerben van a társadalmi nyomástól és a preferenciaveszteségtől való félelem miatt. Tehát a nyomásgyakorlás indirekt módon működik: jobbára nem a civil kezdeményezések szállítják az intézkedéseket, hanem a félelem és a tartás az esetleges eredményes kezdeményezésektől.

Feltehetjük a kérdést, vajon működik, működhet-e egy hasonló modell a szlovákiai magyar társadalomban? Valószínűleg nem, vagy más szabályok alapján. Először is, a felvidéki civil szervezetek érdekérvényesítő ereje nagyságrendekkel kisebb, mint a szlovákoké. Kevés kivételtől eltekintve nincsenek beágyazódva a többségi társadalomba, a felvállalt ügyeik a többség számára gyakran érthetetlenek és marginálisak, a bevezetőben érintett dilemma a politika mindenhatóságáról a magyar ügyintézésben pedig különösen nagy hatással van a közhangulatra. Számbeli súlyuk kicsi, általános nézet, hogy ha egy akció mögött nem áll politikai párt, akkor az a törekvés keresztülvihetetlen.

Ha az utóbbi idők szlovákiai magyar vonzatú fejleményeit nézzük, két dolgot megállapíthatunk: egyrészt valóban nagy szerepe volt a politikai érdekképviseletnek a magyar vonzatú ügyek gyakorlatba való átültetésében. Másrészt viszont ugyanannyira érvényesek azok a szabályok, mint a szlovákiai politikában: a pártok cselekedeit, stratégiáját befolyásolta a félelem a számon kéréstől és a megelőzési szándékoktól motivált ügyintézés.

Vasutak, iskolák, szervezetek

A teljesség igénye nélkül három problémakörről ejtenék nagyon röviden szót. Az első a vasúti kétnyelvűség ügye, ami hét-nyolc éve szolgáltatott témát a szlovákiai magyar közéletben. A feltűnése, 2010 előtt gyakorlatilag senki nem tudatosította a problémát, később viszont egymás után szólaltak meg civil szervezetek, polgári társulások, polgármesterek, közvetítő szervezetek (mint a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala), de még a politikai pártok is, ahogy a kisebbségi kormánybiztos intézménye is bevonódott a probléma megoldásába és a nyomásgyakorlásba. A vasúti kétnyelvűsítés rendezése a 2016-os választási kormányprogramba is bekerült, a kormányalakítás után pedig a Híd egyik deklarált nemzetiségi vívmányává vált, hogy a vonatállomások neveit 2017-ben kétnyelvűsítették, illetve a vasutak működését szabályozó törvénymódosítás-csomagban való szabályozást is belengették.

A vasúti kétnyelvűségi törekvéseket az utóbbi években senki sem értékelte ki, ahogy nem is pontosan az történt, amit az aktivisták szorgalmaztak – a kétnyelvű állomásokhoz hasonlóan fontos lenne a módszeres magyar nyelvhasználat az állomásokon, a többnyelvű menetrendek vagy az ügyfélszolgálat. Mégis van értelme az állampolgári nyomásgyakorlásnak, hiszen egyébként nem lett volna belőle politikai téma.

A fentiekhez hasonlóan csak felemás sikeressége van (ha egyáltalán van) a kisiskolák ügyének. A téma kapcsán 2013-ban indult el egy tiltakozóhullám, a vasúti nyelvhasználattal megegyező dinamikával – a civil szervezetek és aktív magánszemélyek indították a kezdeményezést, vonták bele cselekedeteikbe a pártokat, viszont a probléma komolyabb, rendszerszintű megoldásért kiáltott – anyagi ráfordítás mellett oktatási koncepcióváltást is igényelt. A második Fico-kormány reformkoncepciója az általános tiltakozás és a régiós lobbizás miatt megfeneklett, a magyar társadalmi ellenállás egy kis szeletét képezte a tiltakozáshullámnak. A kormányváltás és irányváltás hatására minimális előrelépés tapasztalható: a közoktatási törvény módosult a minimális osztálylétszámok tekintetében, az átfogó finanszírozási reformok viszont csak ígéretek maradtak.

Végül, de nem utolsósorban a civil szervezetek névregisztrációjával kapcsolatos visszásságokat érdemes megemlíteni. A belügyminisztérium diszkriminatív eljárása 2013-ban és 2014-ben több idegen névalakú szervezet bejegyzését lehetetlenítette el, ami nemcsak a magyar szervezetek és a sajtó figyelmét keltette fel, de a szlovák média is vizsgálni kezdte a belügyminisztériumi gyakorlatot. A társadalmi nyomás hatására a minisztérium végül változtatott a gyakorlatán, miközben egy magyar érintettségű esetben, a Fontos Vagy! Polgári Társulás bejegyzése kapcsán a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a magyar aktivisták igazát.

A három rövid példa alapvetően különböző, közös tulajdonságuk azonban, hogy az aktivisták, érdekérvényesítő szervek, szervezetek céljai és követelései nem maradtak következmények nélkül. A politikacsinálás több egy vég nélküli, ciklikus körnél, mint arra David Easton, illetve sokkal később Volker Schneider és Frank Janning is felhívta a figyelmet. Az inspirációk nem csak a politikusoktól és a politikai pártoktól érkeznek, a feldolgozásuk és megvalósításuk időbe telik, az eredmény pedig nem feltétlenül lesz tökéletes – de kiindulópontként szolgál a további munkához. A felvidéki magyar civil szférának is ehhez kell tartania magát, nem passzivitásba süllyedni.