Létezik-e közép-európai identitás?

„..a kontinens bizonyos számú régióra való szokványos felosztása mind mesterséges. Ha csak kettőt különböztetünk meg, Nyugat-, illetve Kelet-Európát, képtelenség helyet találni egy olyan térségnek, amely teljes egészében egyik részhez sem tartozik. Ha ezt kiegészítjük egy Közép-Európa-koncepcióval is, tüstént le kell szögeznünk, hogy ennek a központi régiónak lényege a kettősség. Nyugati, egyöntetűen német szárnyától eltekintve csak a keleti részét azonosíthatjuk durván azzal az »új« vagy »ismeretlen« kutatási területtel, amelyet most be kívánunk illeszteni az európai történelem általános keretei és mintái közé. Ennél az oknál fogva a Kelet-Közép-Európa elnevezés tűnik a legmegfelelőbbnek.” Oscar Halecki

Kelet-Közép-Európától a Közép-Európa-gondolat felé

A Közép-európai Alapítvány Közép-európai identitás címmel november 6-án és 7-én kétnapos konferenciát rendezett Pozsonyban. Ezen neves előadók azt vizsgálták, hogy beszélhetünk-e ma – egy a történelem vertikumából adódó – közös közép-európai azonosságtudatról a kultúrában, a politikában, a kettő sajátos keresztmetszetének is tekinthető sajtóban és a gazdaság terén.

Még mielőtt kitérnénk az egyes területekre, kanyarodjunk vissza az Oscar Haleckitől vett fentebbi idézethez. A neves lengyel történész a hidegháború kezdeti, legveszélyesebb időszakában, az 1950-es évek első felében – és az Egyesült Államokban – vetette papírra az idézett sorokat, amelyek egyben a térségünk történelméről készült munkája, a Nyugati civilizáció peremén című könyv előszavául is szolgáltak. Az idézett gondolat, annak keletkezési ideje, illetve a szerző származása és kiléte remekül példázza, hogy egy-egy történelmi helyzetben miként határolható körül térségünk és annak identitása. Halecki 1952-ben, a vasfüggöny kontinensén Nyugat-Európa és a Szovjetunió közé helyezi el azt a régiót, amely identitásában „teljes egészében egyikhez sem tartozik”, majd annak „nyugati, egyöntetűen német szárnyától eltekintve” a Kelet-Közép-Európa fogalomhoz jut el. A kétpólusú akkori világ két tömbre osztott Európájában térségünket a Szovjetunió felbomlásáig a nagyhatalmi status quóból kiindulva Kelet-Közép-Európaként (vagy Közép-Kelet-Európaként) fogalmazzák meg (a korábbi Közép-Európa-koncepció háttérbe szorul). Ez a megosztott kontinensen talán nyilvánvaló reakció, akárcsak az, hogy 1989 után a fokozatosan egységesülő Európában újból a Közép-Európa-gondolat erősödik meg (és a Kelet-Közép-Európa fogalom teret veszít). A Közép-Európa-gondolat tehát az elmúlt másfél évtizedben izmosodott, ám úgy tűnik, a vasfüggöny leomlása után mást kell Közép-Európa alatt értenünk. Elsősorban azért, mert az egységes Németországot ma egyértelműen a Nyugathoz sorolják. Másfelől az EU- és NATO-csatlakozás esélye is határvonalat húz a korábban Kelet-Közép-Európához sorolt államok között, harmadrészt pedig azért, mert az Unión és a NATO-n belül Közép-Európa újra mást jelent majd, mint ma vagy korábban.

Mindez azonban csak a térség hozzávetőleges földrajzi körülhatárolása. Más területek feltérképezésére éppen az említett pozsonyi fórum tett kísérletet.

Létezik-e közép-európai identitás?

A konferenciát megnyitó Göncz Árpád volt magyar köztársasági elnök, író és műfordító szerint „csak földrajzilag világos, hogy miről beszélünk, ha Közép-Európát emlegetjük”, s a térség sokgyökerű hagyományvilága „történelmileg talán igen, kulturálisan aligha” tekinthető egységesnek. „Megkockáztatnám, hogy Közép-Európa csatlakozása a Nyugathoz a IX-X. században még Európa közös élménye volt, Európa nyugati felének elfordulása a mediterráneumtól, Észak- és Dél-Amerika protestáns és katolikus »gyarmatosítása« már korántsem az. Sőt: lehet, hogy a történelem öntudatlan vagy tudatformáló régióiban éppen ez választotta le és tette »Közép-Európává« a mai Közép-Európát” – fogalmazott Göncz Árpád.

Hangsúlyozta azonban, hogy ha a térség országai tágabb értelemben vett kultúrájukban nem tekinthetők is egységesnek, „a maguk sokszínűségében továbbra is egyetlen entitásként kezelhetők – olyan entitásként, amely egy nyugat-európai kultúra hatására vált azzá, ami, de összetevőit tekintve továbbra is változatos”. Ebben az értelemben Göncz szerint Közép-Európa „nem csupán földrajzi kategóriát jelent, hanem felismerhetően kulturálisat is”.

A közös politikai identitás

Miroslav Kusý politológus, a konferencia egyik előadója szerint 1989 után, amikor – a vasfüggönyt lebontva – mindenki Ausztriába menetelt, a szlovákiai közgondolkodás nem igyekezett megfogalmazni a közép-európai politikai identitást. Ennek szükségét elsőként a visegrádi csoportosulás létrejötte vetette fel. Annak meghatározására, mi a közös térségi politikai tudat, Kusý egyfajta „halmazelméletet” használt: minél nagyobb a közös érdekek metszete, annál kedvezőbbek a feltételei a régión belüli politikai identitás kialakulásának is, vagyis formálódásához a szándéknyilatkozatokon túl valós kötelékek is szükségesek. Az identitás szerinte éppen az integráció adott fokáról nyújt képet, annak mintegy a tükre. Némileg leegyszerűsítve: egyszerre vagyunk egy nemzethez, egy régióhoz, egy társadalmi réteghez stb. tartozók, de európaiak és közép-európaiak is, s integrációnk fokáról árulkodik, hogy ezen egyén- és közösségformáló tényezők közül melyik mennyire határoz meg bennünket. Kusý konkrétabban Szlovákia „halmazelméletét” is vázolta. Az egy évtizede létező országnak egyidejűleg és egymással párhuzamosan, sőt egymáshoz simulóan kell négy identitást építenie. Az egyik az etnikai, vagyis a szlovákságnak viszonylag fiatal országában a nemzettudatát kell formálnia. A másik az állampolgári tudat, amely összefügg az előbbivel, de annyiban bonyolultabb, hogy Szlovákia nem nemzetállam, tehát a többségi nemzet és a kisebbségek közös állami identitását is szükséges kimunkálni. A két identitáshoz további kettőként a közép-európai és az európai kapcsolódik. A közép-európai tudattal kapcsolatban a politológus figyelmeztet: ehhez csak az akarat nem elég, tettekre van szükség. „Enélkül ugyanis a közép-európaiság csak emlék vagy vízió, aminek nincs értelme” – hangsúlyozza Kusý. Grendel Lajos Kossuth-díjas író ezzel összefüggésben úgy véli, a közép-európai tudat kimunkálásának a nemzeti identitás alakításában is nagy szerepe lehet. Európai integrációnkkal ugyanis a nemzeti tudat is változni fog: lelepleződnek az azt deformáló, befolyásoló nemzeti mítoszok, amelyek a térség civilizációs lemaradása, „civilizációs megszakítottsága” miatt alakulhattak ki.

Vannak-e közös jegyei a közép-európai sajtónak?

Marcin Król, a legtekintélyesebb lengyel és egyben az egyik legrangosabb közép-európai napilap, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője a kedvezőtlen közös tulajdonságokról szólt. Az 1989 utáni térségi sajtó nem tett meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben függetlenné válhasson. Az újságok túlpolitizáltak, ezért nem szólítják meg a közvéleményt, s mert a közvélemény közömbös, a politika is megengedheti magának, hogy eléggé figyelmen kívül hagyja a sajtót. Martin M. Šimečka, a Sme napilap főszerkesztője négy markánsabb közös jegyet vél felfedezni a régió sajtójában. Az első a provinciális jelleg. A legnépesebbnek számító Lengyelország legnagyobb napilapján, a Gazeta Wyborczán kívül a lapok kis államok kis problémáiról írnak, ezért globális szemlélettel óhatatlanul provinciálisakká válnak. A második fontos jelenség, hogy a lapok többsége – éppen a viszonylag kis piac miatt – a bulvár-jelleg erősítésére törekszik, ami egyfajta „felületes identitást” eredményez a fogyasztóknál. Šimečka szerint ha nem is közös, mindenesetre jellegzetes tényező, hogy a térségi – főként nyomtatott – sajtó nagy része német tulajdonosok kezében van. A főszerkesztő negyedik meglátása az, hogy a közép-európai újságíró-társadalomban kicsi a szolidaritás; ez például az Orbán-kormány idején Magyarországon vagy a cseh közszolgálati televízió sztrájkjakor volt megfigyelhető. Tellér Gyula magyarországi szociológus a magyar sajátosságokon keresztül próbálta láttatni a gondokat. Królhoz hasonlóan átpolitizáltnak tartja a sajtót, s úgy gondolja, egy-egy sajtótermék tartalma világosan vagy nagy biztonsággal elhelyezhető a politikai palettán. Tellér a magyar médián belüli baloldali túlsúlyról beszélt, illetve arról, hogy abban gyakran ősi indulatok is teret kapnak.

Létezik-e térségi gazdasági identitás?

A kultúrában, a politikában és a sajtóban felfedezhetőek egy közös identitás jegyei, de megragadhatóak-e a gazdasági életben is? Ezt a kérdést Csák János, a magyarországi CAIB Corporate Finance Beratungs GmbH ügyvezető igazgatója és igazgatótanácsi tagja tette fel a konferencián. Úgy véli, a térségi államok egyre nagyobb versenyt futnak a befektetőkért. Ez aztán azt eredményezi, hogy az érdekek időnként – a vállalati és intézményes kereteket meghaladva – kormányzati szinten is ellentétbe kerülnek egymással. A EU-tagság érdekében is közös térségi gazdasági identitás formálására kell törekedni. Ehhez járulhat hozzá a kis- és középvállalkozások fejlesztése. Közös érdeket kovácsolhat az is, ha az államok nem egyenként, hanem mint régió hirdetnek meg beruházói adókedvezmény-programokat. A szakoktatás színvonala is egy térségi összehangolás alapján növekedhet a leginkább. Csák János két végletet lát a mai közép-európai ifjúság szocializálódásában: az egyik a lázadásé, a másik a „plázázásé”, amikor a fiatalok „a pillanatnyi fogyasztás oltárán feláldozzák a jövőt”. A szélsőségek helyett a színvonalas, Európában is versenyképes és elérhető szakoktatás alternatíváját kell felkínálni. Hasonlóan vélekedik Podstránsky Vladimil pénzügyi államtitkár, aki szerint a majdan az Unióban is nagy gazdasági potenciált jelentő ifjúságnak az európai elvárásoknak megfelelő magatartásformával és tudással kell felvérteznie magát.

Brigita Schmögnerová volt pénzügyminiszter, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának (UNECE) vezetője is inkább gazdasági versengést tapasztal a posztkommunista államok között, nem kooperációt. Az együttműködés azonban meggyőződése szerint elengedhetetlen, mert az EU-csatlakozást követően a gazdasági kapcsolatok térségi szabályzója, a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA) megszűnik, az új tagállamokkal szemben pedig az uniós Tizenötök védeni fogják a piacukat. Ez leginkább közös fellépéssel ellensúlyozható, és így lehet „kihozni” a legtöbbet abból is, hogy egyébként egyre növekszik az uniós tagállamok közti kereskedelem. Az UNECE szerint a visegrádi államoknak legalább 11-33 évre van szükségük ahhoz, hogy a vásárlóerő paritását tekintve az uniós szint 70 százalékát elérjék.

Az együttműködés elmélyítéséhez azonban a vállalkozások belső feltételeinek és a vállalkozói kultúrának is alapos változáson kell keresztülmennie. Erre a konferencián többen is rámutattak, azzal a hangsúllyal, hogy ez a régió együttműködését is csak szolgálhatja. Gabriel Eichler, a kassai vasmű volt igazgatója, a Benson Oak kft. alapítója az egyik legfontosabb feladatnak azt tekinti, hogy országainkban is meghonosodjék a nyugati fizetési-törlesztési kultúra, mert ez cégeinkre, vállalatainkra egyelőre nem igazán jellemző. Nem tudja megítélni, hogy a korrupció a kommunizmus vagy még az Osztrák–Magyar Monarchia öröksége-e, mindenesetre súlyosabbak a következményei, mint általában a világon. Nálunk még sokan üzérkedéssel keverik össze az üzletelést, a kapcsolati hálók az „ismerek valakit, aki ismer valakit” elvére épülnek, mert egyébként eléggé megbízhatatlan a gazdasági élet. Ilyesmire gondol Jan Hanousek, a csehországi CERGE-EI művelődési intézet igazgatója is: a régió gazdaságaiban nagy különbség van a de iure (jog szerinti) és a de facto (vagyis valós) viszonyok között; országainkban a szerződést a felek gyakran csak egy egyszerű papírnak tekintik. A fenti, inkább csak kiragadott példák is remekül jelzik, hogy az közös identitás jegyeit hordozó jelenségek nem feltétlenül csak pozitívak és magasztosak, gyakran éppen a kedvezőtlenek. Persze, azokból is tanulnunk kell.

Van-e hát közép-európai identitás?

Talán nem is az a fontos, hogy ezt a kérdést itt és most a lezárás szándékával bárki is meg akarja válaszolni. A definíciószerű válaszok használhatatlanságát a valóság mutatja meg azonnal, a közös valóságelemeket pedig csak felsorolni könnyű, rendszerbe foglalni annál nehezebb. „De a kérdésfelvetés már önmagában is hasznos, önismeretünk elmélyítéséhez vezet. És nyilván ezért merül fel a kérdés újra meg újra, s ezért rugaszkodunk neki újra meg újra a megválaszolásának. Az eredmény reménye nélkül, de hasznot hajtó gondolatokat teremtve, amelyek elősegítik egymás, a magunk és a bennünket körülvevő világ megismerését.” Göncz Árpád ennél szebben és pontosabban nem is válaszolhatta volna meg a címben is szereplő kérdést.