Lépéselőnyből útvesztőbe?

Ezerkilencszáznyolcvankilenc novembere előtt a (cseh)szlovákiai magyarság miért várta előkészültebben a rendszerváltást, mint a szlovák közvélemény?

Miért állja meg a helyét akár mind a mai napig a Független Magyar Kezdeményezés 1989. november 24-ei elvi nyilatkozata? És miért ad okot töprengésre, ha napjainkban egy aligalig mérhető törpemozgalom szabja/ szabhatja meg a bejáratott hazai magyar politikai formációk tárgyalásainak tónusát? Két nappal a csehszlovákiai rendszerváltoztatás 30. évfordulója előtt a politológus, emberi jogi szakértő és korábbi nagykövet Petőcz Kálmánnal beszélgetünk.

Visszavetítve az időt, milyen keretek között összegezhető, hogy a nyolcvanas évek második felében milyen volt az itteni magyarság közéleti hangulata?

Nagy általánosságban elmondható, hogy természetesen az akkori hazai viszonyokra jellemző hétköznapi gondok sokaságával küszködött. Az örökös áruhiány problémáival bajlódott, a hivatalos ügyek gyorsabb elintézéséhez a kiskapukat, az autóvásárláshoz vagy akár csak egy adriai tengerparti nyaraláshoz, illetve más, merészebb terveinek megvalósításához a hírhedt „szocialista összeköttetéseket” kereste. A köznapok körforgásában a rendszerváltás lehetőségének gondolata tömegével nem merült fel, még ha az emberek többsége közönyösen fogadta is az akkori idők pártállami ideológiáját; hinni pedig még kevesebben hittek benne. De aki nem hangoskodott, vagy ahogy mondani szokás, nem lógott ki a sorból, azt a rendszer lényegében haragvás nélkül megtűrte. A kommunista éra így tette szinte túszává az ország lakosságát. Beleértve DélSzlovákiát, amelyre azért valamelyest másforma hangulati légkör volt a jellemző. Egyrészt a kisebbségi léthelyzet tudatában az itt élő magyarok zöme eleve nyíltabban hajlott bizonyos fokú ellenzéki gondolkodásmódra, másrészt pedig a természetesen érkező magyarországi ráhatások ebben szintén konkrét szerepet játszottak. Az emberek ezeken a tájakon könnyebben hozzájutottak az ottani, már jóval szabadabb szellemű nyomtatott sajtóhoz, és többnyire a magyarországi tévéműsorokat nézték, rádióadókat hallgatták. Így nemcsak tudomást szereztek, hanem véleményük is lehetett az ott már a nyolcvanas évek derekán liberalizálódott, voltaképpen szókimondó társadalmi vitákról. Ilyenformán lényegében közvetlenül értesülhettek a kommunista rendszert bíráló ellenzéki körök, a másként gondolkodók hálózatainak megjelenéséről; arról már nem is szólva, hogy Hofi Géza is utánozhatatlan humorral, szabadon mondta a magáét!.. Ez a már-már akadálytalan szellemiség és az anyaország társadalmi légköre Pozsonytól Nagykaposig érezhetően erős hatással volt a szlovákiai magyar emberekre. Ennél sokkalta szűkebb, egyéni kockázatot vállaló körben azonban hangsúlyos ellenzéki tevékenykedés is folyt. Főként a hetvenes évek derekától, válaszul a hatalom fokozódó nemzetiségi elnyomásának különböző szándékaira és formáira.

E rossz emlékű törekvések elsődleges célja az anyanyelvi oktatás leépítése, a kisebbségi intézményrendszer bomlasztása, illetve kiépítésének tiltása volt.

Igen, és a szlovákiai magyar értelmiség soraiban elsőként Duray Miklós lépett föl a leghatározottabban a husáki normalizáció időszakában tapasztalt nemzetiségi elnyomás ellen. Ő nemcsak a Charta ’77 egyik aláírója volt, hanem az egészen 1989 decemberéig illegálisan működő Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság központi alakja is. Emellett külön említést érdemel, hogy az ellenzéki témák köztudatba emelésében, Dél-Szlovákia-szerte, a magyar fiatalok népszerű klubmozgalma játszott ha közvetett módon is, de fontos szerepet. Ezekben a hatalom által tolerált, ám sohasem szívelt ifjúsági csoportokban egyrészt kritikai gondolkodású tagság szerveződött, másrészt olyan néhány főnyi és szoros baráti kötelékek is kialakultak, amelyek lépésről lépésre nem csupán a magyarországi demokratikus ellenzékkel, hanem a nyolcvanas évek második felében már a cseh és a szlovák politikai disszidensekkel is a konkrét együttműködés lehetőségeit keresték. Azokban az időkben a szlovákiai magyarok körében nyomatékkal hangsúlyozott ellenzéki témaként a csehszlovák–magyar államközi viszonyban politikai súrlódássá dagadt bős-nagymarosi vita, illetve a romániai falurombolás elleni tiltakozás szintén megjelent.

A husáki rezsim viszont még merev és rigid, az országos politikai közhangulat pedig fülledt volt. 1989 januárjában a Palach-évfordulón, majd az augusztus 21-ei és az október 28-ai tüntetések ellen is még durva gumibotozással, tömegoszlatással reagált a rendőri karhatalom!

A szomszéd országokban viszont már tavasszal megnyílt az osztrák–magyar határ, Magyarországon is, Lengyelországban is döntő fázisba jutottak a sorsfordító változások; illetve nálunk is a közbeszédben releváns visszhangja volt a gorbacsovi glasznosztynak... Ha az ember mostanában, három évtized múltán a politológus szemszögéből végigköveti a ’89-ben történteket, akkor arra a következtetésre kell jutnia, hogy bár a külső jelek alapján a rendszerváltoztatás Csehszlovákiában is ott lógott a levegőben, a lakosság 95-96 százaléka az esztendő nyárutóján, kora őszén mégsem tudta elképzelni, hogy pár héten belül itt is megbukhat a kommunista rendszer. Komolyabban talán csak azok bíztak ebben a fordulatban, akik hosszabb-rövidebb aktív ellenzéki tevékenységük során – nagy adag racionalitásról is tanúbizonyságot téve – fölmérték és tudatosították, hogy az ilyen döntő változásra a szándékon, illetve a tömegek támogatásának megnyerésén kívül elsősorban célratörő programmal kell felkészülni.

Éppen ennek tudatos vállalása révén került lépéselőnybe a már 1989. november 18-án megalakult Független Magyar Kezdeményezés a Prágában egy nappal később létesült Polgári Fórummal, illetve a Pozsonyban létrejött Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal szemben? És ezáltal, legalábbis jelképesen, a csehszlovákiai magyarság is?

A dátumok vonatkozásában okvetlenül, de ami ebben a történetben igazán fontos, hogy az FMK már november 24-én nyilvánosságra hozta azt az elvi nyilatkozatát, amely a forradalmi események lendületében egy korszerűen plurális és liberális demokrácia, továbbá a piacgazdaság és a szabadságjogok biztosításának átfogó programja, beleértve a társadalom egészének közéleti demokratizálódását, hangsúlyos helyükön kezelve a kisebbségi jogokat. Történelmi tény, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, azaz a VPN és a főiskolások koordinációs tanácsának 12 pontban leírt, jóval kevésbé strukturált, de a nemzetiségi jogokra szintén kitérő programnyilatkozata csak egy nappal később készült el.

Három évtized távlatában miként látja: a rendszerváltó FMKnak ez a rendszerváltoztató dokumentuma kiállta az idők próbáját?

Abszolút mértékben. Az abban megfogalmazottakat szerintem, a szükséges jogtechnikai kiegészítések után, akár az alkotmányba is be lehetett volna emelni. Az a nyilatkozat ugyanis nem pusztán egy precízen végiggondolt és irányt adó szöveg, hanem jellemző komponense is az 1989 novemberében kialakult társadalmi ethosznak, amely azután az erkölcsi eszméit és közhangulati magatartásformáit tekintve, sajnos, hamar elillant. Mind össztársadalmi, mind szlovákiai magyar vonatkozásokban. Sőt, magyar szemszögből nézve, énszerintem, még inkább kámforrá vált. Hiszen eleve tévedés és méltánytalanság volt, ahogyan már kilencven tavaszán az elsőkként megalakuló, de a később létrejövő hazai magyar politikai képződmények is lekezelően kicsinyíteni igyekeztek ennek a kulcsfontosságú november 24-ei dokumentumnak a tagadhatatlan társadalmi szerepét és jelentőségét. Pedig az egy pontos politikai tervezet volt, egy történelmileg döntő helyzetben. De végül is azt, hogy a rendszerváltó FMK és az utána született különböző felvidéki magyar politikai alakulatok milyen és megfelelő stratégiákat választottak-e, illetve mikor és helyesen cselekedtek-e, ezeket a kérdéseket az elmúlt harminc esztendő történetének elfogulatlan értékelése fogja igazolni vagy megcáfolni. Mert hogy a politikai szövetséget kereső stratégia vagy a nemzeti kisebbségi létben is az örök ellenzékiség politikájának alapállása a helyénvalóbb-e, azt nem egy elvont környezet elméleti vitájában, hanem az adott történelmi pillanatok társadalmi szituációinak körülményeihez viszonyítva kell objektíven megítélni.

Ön szerint, utólag visszagondolva, az igazolt vagy az alátámaszthatatlan tények vannak túlsúlyban?

Ezt eldönteni nem a politológus, hanem valóban majd az elfogulatlan történetírás dolga lesz. Én legföljebb azt tanúsíthatom, hogy saját közösségünk soraiban az árulókat emlegető narratíva már 1990-ben is megjelent. Ez akkoriban azért volt megdöbbentő, mert árulással vádolni azokat, akik a szlovák demokratákkal közösen le tudták váltani a kommunizmust, és egy életképes plurális demokráciát voltak képesek kiépíteni helyette – az a vádaskodók részéről végtelenül hibás alapállás és óriási szereptévesztés volt. Függetlenül attól, hogy mindennemű jó szándék megvalósításába, menet közben, természetesen akadályok meg nehézségek is csúszhatnak. Demokratikus politikát nem lehet – értelemszerűen kisebbségi léthelyzetben sem – irracionális alapra helyezni, célzatos hazugságokkal tűzdelni, mi több, olykor uszítással fűszerezni! Őszintén szólva, egyre gyakrabban és nehéz szívvel tapasztalom, hogy a szlovákiai magyar közéletből szinte kiveszett a tárgyilagos és a mértéktartón hiteles, reálisan elemző értékelés. Tehát a nyilvánvaló hibák és hiányosságok részrehajlás nélküli „lajstromba” szedése, illetve a tényleges eredmények pártatlan számbavétele. Ami viszont máig fennmaradt és sűrűn tetten érhető, az az ujjal mutogató árulózás, az árokásás, a szembefordulás, sőt, egyesek részéről az arrogancia és az ultimátumszerű kiközösítés. Mert ha például árulózás volt is már 1990-ben vagy 1998-ban, de az azért senkinek sem jutott eszébe, hogy megszabja, egy közös listán a másik párt kit jelölhet. Különösen elkedvetlenítő, ha az ilyen kirekesztő felszólítások az országos közvéleménykutatásokban csak alig, esetleg egyelőre egyáltalán nem mérhető mozgalmaktól érkeznek...

A szlovákiai magyar pártok természetes, a ’89-es rendszerváltáshoz köthető és korrekt hosszútávfutásából 2019-re tehát hoszszútévfutás lett? Lefelé a lejtőn, akár a parlamenti küszöb alatti útvesztőbe?

Szívesen tévednék ebben, de ez most egy teljesen reális veszély. Sajnos, a biztos bejutás esélyénél jelenleg annak valószínűsége a nagyobb, hogy 2020 márciusától – az 1990-es szabad és demokratikus választások óta először! – nem lesz magyar pártképviselet a szlovák parlamentben. Akkor már késő lesz számon kérni annak sokrétű okát, hogy éppen a rendszerváltás 30. évfordulója után, a legmagasabb szintű belpolitikai képviselet ügyében, illetve a társadalmiközösségi önszerveződésben hová is jutott és miért a szlovákiai magyar közösség. Annyi viszont már elöljáróban elmondható, hogy úgy tűnik: a saját hibáinkból sem tudunk tanulni. Ahogyan az erős civil szféra megteremtésére, így a másokat meghallgató és megérteni igyekvő demokrata polgár szellemiségének közösségi kialakítására sem helyeztünk kellő hangsúlyt. Pedig ez a nemzeti kisebbségi léthelyzetben kétszeresen fontos. Határozottabban szólva, fontos lenne!