Lengyel, magyar két jó színész

Próbálnak a moszkvaiak. Középen a Platonovot alakító Vlagyimir Bjelosztockij Hársillattal bódít a lengyel főváros. Varsó utcáin dús lombú fák ölelkeznek a rekkenő nyárban. Június hava itt a hársfák hava. A lengyelek azonban színházi előadásaikkal is bódítani tudnak.

Varsóban most Jan Englert rendezése, a Szentivánéji álom a sláger. Friss, szilaj, lüktető előadás. Frissek és szilajok a színészek is. Még főiskolások. Pár napig. Az új évadtól kezdve azonban már társulati tagok. Jan Englert álmában Titánia és Oberon, akárcsak Puck, színházi szellemek. Ebben az előadásban a szerelmi történet szálai ugyanis nem az erdőben, hanem a színpadon kuszálódnak össze.

Jan Englert a varsói Színházművészeti Főiskola rektora. „Főállásban” azonban színész. Mégpedig ismert és elismert, külföldi produkciókban is sokat foglalkoztatott színész. Színpadi alakításai közül III. Richárdot említi elsőként, filmjeinek száma már a nyolcvanat is meghaladta. A magyar közönség Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Halál sekély vízben című filmjében láthatta, pályafutásának egyik legnagyobb lehetőségét azonban a Vilo Radev rendezésében készült Elkárhozott lelkek című bolgár filmben kapta. Szerény, rokonszenves ember. S ahogy most kiderült: szervezőkészsége is első rangú. Abból az alkalomból ugyanis, hogy az idén hetvenéves a varsói Színművészeti Főiskola, nemzetközi fesztivált rendezett az intézmény falai között. A lengyel főváros ezekben a napokban így aztán teljes erejével eme rendezvényt élteti. Az ősz hajú, de még mindig fiatalos küllemű rektor úr Varsó kilenc színházát bérelte ki (nem kis pénzért!) a fesztivál csaknem húsz országból érkezett előadásainak. ĺgy pár nappal azután, hogy például a varsóiak Pozsonyban, a színművészeti főiskolások itteni, kétévente megrendezett találkozóján mutatták be Szentivánéji álmukat, a múlt hét szombatján már ismét otthon játszottak – nem csak európai társaik előtt. A varsói fesztiválon ugyanis, amelynek fő védnöke Aleksander Kwasniewski, Lengyelország köztársasági elnöke, a két hazai, a varsói és a krakkói, valamint a budapesti, a brünni, a pozsonyi, a zágrábi, a moszkvai, a szentpétervári, a helsinki, a szófiai, a madridi, a palmi (Olaszország), a glasgowi, a vilniusi, a dartingtoni (Nagy-Britannia), a berlini, a liege-i (Belgium) és a ramat-gani (Izrael) növendékek mellett még Mexico City ifjú színészei is részt vettek. A csapatok azonban a bemutatkozás lehetőségén kívül egymás megismerésére is lehetőséget kaptak. Tudniillik a fesztivál rendezői nem egy-két napra hívták meg őket, hiszen tudják, a „két napra jöttünk, játszunk egyet, és már megyünk is tovább” rendezvények épp attól az élménytől fosztják meg a pályájuk elején álló színészeket, amely célja kell, hogy legyen egy ilyen ifjonti színházi találkozónak. Hogy a növendékek lássák s hallják egymást, betekinthessenek különböző kultúrákba, műhelymunkákba, és ennek köszönhetően is gazdagodjon szakmai tudásuk, játékstílusuk. A lengyelek pedig minden téren szívélyesek, vendégszeretők. Az Aleksander Zelwerowiczról elnevezett varsói Színházművészeti Főiskola (Akademia Teatralna) boldogan tárta ki kapuit a busszal, vonattal, repülővel érkező, lelkes, nyitott, barátkozni vágyó és minden újra, másra fogékony, tehetséges fiatalok előtt. Meg is telt minden este az Akademia udvara. Csapolt sör és roston sült krumpli mellett pedig hajnalig is el lehet csevegni, képzeletbeli és immár megszületett előadásokról, biztos és bizonytalan lépésekről, klasszikus és mai szerzők darabjairól, szegény és gazdag előadásokról beszélni-vitázni.

Jan Englert boldogan vette tudomásul: a fesztivál résztvevői, épp a több napra szóló meghívás révén, olyan szellemi és érzelmi pluszt kaptak a nagy múltú Akademia falai között, amely megadja a szükséges löketet nem könnyű pályakezdésükhöz. Egyvalamiben ugyanis minden főiskolás sorsa közös: Madridban vagy Mexicóban ugyanolyan nehéz szerződéshez jutni, mint Helsinkiben vagy Budapesten.

Őszintén irigylem azokat, akik a fesztivál összes előadását láthatták. Az „ahány ház, annyi szokás” ugyanis Varsóban most azt jelentette: „ahány csapat, annyi élmény”.

Az általam látottak közül a brünniek produkciója emelkedett ki az élmezőnyből. A Martin Čičvák rendezte Anyegin (a nagyszerű Denny Ratajskýval a címszerepben) amellett, hogy vizsgaelőadás, érett, kiforrott, nagyszínházi produkció lehet. Čičvák (Jiří Starý társaságában) remek adaptációt készített Puskin művéből. A színház formanyelvét pontosan érző, színészeit nagyszerűen vezető fiatal rendező tudja, mikor, hol kell megszólalnia a zenének, megjelennie egy-egy új elemnek. Hatásosan bánik a fénynyel, a függönnyel, előadása tele van jobbnál jobb ötletekkel. Lenszkij (Ondřej Novák) és Anyegin párbajának drámai pillanatában például, amikor eldördül a fegyver, Tatjanára (a sugárzóan érzéki Petra Hřebíčková) ráborul a könyvespolc. Az a könyvespolc, amely mellett korábban Anyegin olvasgatott ráérősen.

Frank Wedekind darabjával, A tavasz ébredésével léptek közönség elé a bolgárok. Eredeti, újszerű értelmezésükkel, energikus, felszabadult játékukkal már az első percekben megfogták a közönséget, s nemcsak tehetségükkel – szusszal is bírták végig. S ami ugyancsak fontos: depresszió helyett hatalmas életerő és a groteszk szépsége vitte-sodorta a darabot.

A finnek háromtagú csapatát a Szólista címszereplője, Cecile Orblin „vezényelte”. Rendezés, koreográfia, színpadkép – mind az ő munkája. Cecile Orblin varázsos, karizmatikus egyéniség. ĺzig-vérig színésznő. Remek a humora, súlyos a drámai ereje, nagyszerű a „beszélőkéje”. Lenyűgözően meséli el ugyanis, hogyan került fel egy eldugott kis helyről Helsinkibe, milyen körülmények között lakott egy tenyérnyi kis szobában, ahol még a mosakodás is komoly nehézségekbe ütközött, milyen lelki próbákat kellett kiállnia, míg megmutathatta, hogy valójában mit tud. Egy ifjú színésznő első lépései a pályán – a performance minden pluszával és mínuszával.

Tatjana, Olga és a Barát (Petra Hřebíčková, Kateřina Vajnarová és Jan Adámek) A már jól ismert, lerongyolódott, napok óta az ágyában heverő, ápolatlan Platonov helyett egészen más megvilágításban láttatták Csehov hősét a moszkvai főiskolások. Vlagyimir Bjelosztockij Platonova elegáns, jó megjelenésű, szép arcú és arányos alkatú férfi, aki a női nem áldozatává válik. Szergej Golomazov rendezésében az is újszerű, hogy Szonya férje is már-már szerelemmel szereti Platonovot, hiszen szelleme és tehetsége valósággal elkápráztatja őt.

A pozsonyiak Incidensét, amelynek Gál Tamás és Olasz István személyében két magyar szereplője is volt, valamint a budapesti főiskolások előadását, a Chioggiai csetepatét nem láthattam. Az előbbit érkezésem előtt, az utóbbit épp elutazásom idejében játszották. A szlovákiaiakról elismerően beszélt, a magyarokat kíváncsian várta a soknemzetiségű közönség.

Jól választottak darabot a krakkóiak: Witkiewicz Cipészek című darabját játszották A harmadik felvonás címmel. Witkiewicz (a nálunk is jól ismert Rozewicz, Mrozek, Gombrowicz és Witkacy mellett) a lengyel modern dráma egyik legjelesebb alakja. Külföldön ritkán játsszák műveit, hazájában annál gyakrabban. Abszurd drámája a varsói fesztiválon is komoly sikert aratott, hiszen a darab erős társadalombírálata napjaink Lengyelországára is érvényes. Ahol ugyan bódítóak a virágba borult hársfák, de a „kijózanodás” sem várat sokáig magára. A fesztivál első felében ugyanis három tüntetés jutott három napra. Nekem a harmadik jutott: egy frissen megnyílt bank előtt „munkát, kenyeret” skandált a rendőrökkel körbevett tömeg. Golyóálló mellény azonban csak azokon a fekete egyenruhásokon volt, akik a bankot képviselő mintegy húsz fős csapatot „őrizték”. A pénzintézmény emberei kezében is volt egy jókora tábla. „Nyaljátok ki a seggünket!” Szó szerint ez állt rajta.