Lélekben lázadó kamasz maradt

Az idézett szövegrészlet egyáltalán nem Ján Slota naplójából való. Holott tulajdonképpen éppen olyan igénytelen szellemi állapotot tükröz, ugyanúgy süt belőle a meglehetősen groteszk és sajnálatra méltó infantilizmus, ahogyan az egyik legnemzetibb hevületű szlovákból, a zsolnai polgármester úrból szokott volt, leginkább azon ihletett állapotok közepette, amidőn többet iszik a kelleténél. Az idézet főhőse, a rendíthetetlen pionírgyerek, maga Duray Miklós akarna lenni, önmaga által megfogalmazva. A legkevésbé sem lenne gond egyébként ezzel a sztorival, ha egy kocsmai kvaterka közben hangzik el, valahol a hetedik-nyolcadik féldeci konzumálásának magasságában vagy éppen vidéki majálison szédít vele egy szende honleányt Duray mester.

Ha már a hölgyeknél tartunk, ide kívánkozik, hogy az idézett szövegre egy hölgy, nevezetesen egy Gyurkovics Róza nevű, lelt rá, Duray Miklós eddigi írásos életművében alámerülve. A hölgy persze a legkevésbé sem mondható szendének, hiszen tapasztalt újságíró ő, szakmájára pedig egyáltalán nem jellemző, hogy szendék vagy naivak lennének művelői. Gyurkovics Róza volt, aki sajtó alá rendezésre méltónak találta a Duray Miklós által kiötölt, saját alternatív pionírmúltját heroizáló irományt is abba a vaskos kötetbe, amely Hazától a nemzetig címmel látott napvilágot ez év tavaszán a somorjai Méry Ratio könyvkiadónál. Gyurkovics sajtó alá rendezési munkálataiból egyébként jellemzően azt lehet a legnagyobb biztonsággal megállapítani, hogy mérhetetlenül tiszteli, mi több, valószínűleg istenítheti munkája tárgyát, vagyis Duray Miklóst. A több mint 700 oldalas, külalakját tekintve kétségkívül reprezentatívnak szánt kiadványba általa besorolt temérdek, tulajdonképpen jelentéktelennek minősíthető szöveg legalábbis erről tanúskodik. Ha ugyanis Gyurkovics Róza asszony éleslátását nem tompítja meg a szövegek elkövetője iránti kritikátlan imádat, nyilván jóval karcsúbbra sikeredik ez a szöveggyűjtemény. (Hacsak nem az volt az ukáz, hogy egy Bugár Béla nevével fémjelzett, ugyancsak ez évben piacra dobott kötetnél minden áron vastagabb produkálódjék.)

Az impresszum szerint szerkesztője is volt a kötetnek, Kövesdi Károly költő és közíró személyében. Hogy ő miért nem funkcionált szigorú, igényes szakemberként, amilyennek általában éppen a mindenkori szerző érdekében kell kritikusan viszonyulnia az adott kézirathoz, az egyszerűen rejtély. Amint némi töprengésre adhat okot az is, hogy mit talált ebben a kötetben méltónak arra Orbán Viktor miniszterelnök úr, a magyarországi jobboldal legkarakteresebb, legfelkészültebb és kétségkívül legeredményesebb politikusa, hogy ő maga celebrálja a könyv budapesti bemutatóját...

Lett légyen bárhogy, a kötet elsősorban a fentebb azonosított munkatársak szakavatatlanul végzett munkája miatt sikeredhetett csak olyan kaotikusra, találtatott olyan könnyűnek, mint amilyen. Látszólag persze van némi törekvés bizonyos koncepcióra, legalábbis erre enged következtetni, hogy például tematikus fejezeteket igyekeztek kialakítani a kötet anyagának összerakásánál. Csakhogy: ember legyen a talpán, aki elfogadható magyarázattal képes szolgálni, mondjuk, arra nézvést, hogy mit keres egymás mellett a könyv nyitó fejezetében közreadott, szemrehányásoktól hemzsegő, sértődöttséget, rátarti gőgöt tükröző, a rendszerváltás kezdeteit ostorozó nyílt levél, amelyet Duray 1990 tavaszán Václav Havelnek címzett, és az az eszmefuttatás (szónoklat?), amelyet 2004 márciusában Magyarországon, Pécsett mondott el a szerző arról, vajon begyógyítja-e a trianoni sebeket az Európai Unió?

Különféle évfordulók okán, tárlatnyitókon, pártgyűléseken közreadott, egy kaptafára készült szövegek, hevenyészett laudációk, újságcikkek, mélynek szánt, ám felszínes, de kétségkívül célzatos politikai pamfletekként ható interjúk, előadások, könnyednek szánt, mégis nehézkesen komolykodó elvbaráti vállveregetők meg egy pártprogramvázlat sorjáznak végestelen-végig az oldalakon. Nem beszélve a kommunizmust, úgymond, az „orwelli világot, éveket” idéző visszaemlékezés-foszlányokról, amelyek elmélyültség tekintetében sajnálatosan olyan színvonalon rekedtek meg, mint az idézett pionírsztori. A meglehetősen következetlenül összeeszkábált gyűjtemény azonban két dologban kétségkívül következetesnek tűnik, mondhatni, szinte fundamentalista.

Egyrészt, minden egyes szövegben a szenvedő alany, Duray privát és nemzetőri keservei, üldöztetésének felkérődzése dominálnak, kisebb-nagyobb intenzitással. Ne feledjük, Durayt a kommunizmus alatt kétszer zárták el, azaz tartották vizsgálati fogságban, összesen több mint négyszáz napon át, mert a rendszer elleni felforgató tevékenységgel gyanúsították. Az vesse hát rá az első követ, aki oly erős lelkileg, hogy nyomtalanul múlt volna el benne az ilyen cellaélmény. E meghurcoltatás Duray Miklósban, a saját és az utókor szerencsétlenségére, folyamatosan agresszív szorongást váltott ki, a kötet tanúsága szerint is. Persze lehetett benne a messianisztikus gondolkodásmódon kívül is hajlam ilyesmire.

A másik, szinte minden szövegben konkrétan jelenlévő – vagy éppen a sorok közül kivilágló – motívum, hogy Duray már-már gyűlöli az 1989-ben megkezdett, majd véghezvitt közép-európai rendszerváltást, annak tudatos vagy ösztönös vezéralakjaival együtt. Ennek az ellenszenvnek markáns bizonyítéka a már említett, Havelnek címzett nyílt levél, de számos más – a rendszerváltást követően vagy éppen jóval később megfogalmazott – szövegben is tetten érhető ez az antipátia. Aki nem ismeri Duray életútját, értetlenül állhat e jelenség előtt, hiszen vitathatatlan, hogy esküdt ellensége volt a kommunizmusnak. Bár cáfolhatatlan tény az is, hogy amikor 1990-ben (saját későbbi politikai karrierjét tekintve) pragmatikus előrelátással megalapítja politikai mozgalmát, az Együttélést, a büntetlenül renoválható politikai előmenetel biztos tudatában özönlik azt el a volt kommunista gyalogok és középkáderek! Két kritériumnak kell csak megfelelniük: Jó magyarnak vallják magukat, és fétisként tiszteljék Duray Miklóst – aki az Egyesült Államokból (ahová saját bevallása szerint 1988 augusztusában nemzetközi nyomásra voltak kénytelenek elengedni az addig éjjel-nappal vesztére törő gonosz kommunisták) csak 1989 novemberében érkezett meg Budapestre, majd decemberben Csehszlovákiába. Ebből következik, hogy esetleg elhatalmasodhatott rajta akkor a sejtés, hogy bizony lekésett valamiről! Némi költői túlzással élve, olyan érzés keríthette hatalmába, mint az egyszeri kamaszt, akinek plátói szerelmét, egyszersmind szexuális vágyálmai tárgyát kebel- és elvbarátai szeretik el, azok, akikkel együtt szokott volt fantáziálni... Magyarán, az történt, hogy nem Duray Miklós lett, aki megdöntötte itt a kommunizmust! Holott tulajdonképpen gyerekkorától – pionírkorától! – erre készült... Ezen összefüggések ismeretében már érthetőbb talán, hogy miért ír és szól szinte kizárólag arról a kilencvenes évek elején és jelenleg is, hogy meg kell tagadni, de legalábbis kétségbe kell vonni a rendszerváltozás szinte minden egyes mozzanatát. Legeffektívebben nemzeti alapon lehetett ezt megtenni. Itt, Közép-Európában ugyanis a magyarok nemzeti történelménél keresve sem lehet jobb objektumot találni, ha meg akar sértődni, és mindenáron szenvedni – urambocsá! – békétlenkedni akar az ember. Ez vitathatatlan tény.

Kívülállóként persze lehet kárörvendezni a magyarok trianoni vesszőfutásán, megaláztatásán, de egy született magyar, a magyar kultúrában, nemzeti értékrendben szocializálódott magyar, amíg az eszét tudja, történelmi tragédiaként tarthatja számon Magyarország múlt századi felszabdaltatását – tegyük hozzá, teljesen legitim viselkedés ez. Bizonyos körülmények között viszont társadalmi kábítószerként használatos e nemzeti szemszögből tényleg tragikusnak mondható történelmi esemény, nemkülönben a szlovák társadalomban munkáló látens vagy éppen nyíltszíni magyarellenesség. A holmi kábítószerdílerként viselkedő politikusok nagy vehemenciával kínálják is a minden időben könnyedén félrevezethető tömegeknek.

Pontosan ezt szolgálhatta, hogy megszülettek – és Duray által a nyílt színen ki is mondattak – a következő gondolatok: „...a rendszerváltás után éppen a kommunizmus elutasításában zajongók tábora emelte Szlovákiában piedesztálra a magyarellenességet. Ők teremtették meg közéleti támogatottságát, és vitték be a törvényhozásba azokat a személyeket, akiknek köszönhető, hogy a magyarok jogállása és jogbiztonsága a rendszerváltás után több mint tíz évvel sem jobb, mint a kommunista rendszerben volt. Rájöttem, hogy a szlovák társadalom jó része politikai tudathasadásban szenved, sokkal inkább, mint más általam ismert társadalom. De amíg ez így van, mindaddig nem lesz alkalmas ez a társadalom a demokrácia lényegének megértésére. Ennek következtében a demokrácia eszközeivel vívott politikai küzdelem is eredménytelen lesz.” (Küzdelmeim önmagunkért című fejezet.)

Egyébként, van racionalitás ebben az eszmefuttatásban. Éppen ezért nem ártana a szlovákságnak sem, különös tekintettel az értelmiségére, ha megpróbálna kellő empatiával elgondolkodni, vajon miért gondol és érez kényszert ilyesmi kimondására egy kormánypárti politikus Szlovákiában, 2001-ben!? Az idézet legutolsó mondata viszont, amely a demokrácia eszközeivel megvívandó politikai küzdelem tulajdonképpeni antidemokratikus (erőszakos?) alternatíváját sugallja, nagyon-nagyon enyhén fogalmazva is, összeegyeztethetetlen egy önmagát nemzeti demokratának valló, huszonegyedik századi, európai, közéleti individuummal.

A Hazától a nemzetig című szöveggyűjtemény egy konkrét, jelenleg is tevékenykedő, kétségkívül nem elhanyagolható befolyással bíró politikus bizonyítványa – mi több, diagnózisa lehet. A megnevezett szerkesztők legfeljebb árnyalhatták volna ezt szimbolikus kórképet, esetleg elkendőzhették volna a lázadó pionír Durayban máig elevenen élő, önmaga által teremtett legendáját. Amely legenda a szimpla megszállottság szimbóluma is lehet ugyan, vagy ártatlan, gyermeteg lélektani nyomelemként is elkönyvelhető, ám melyik megszállott ember nem válhat ön- és közveszélyessé, ha bizonyos társadalmi körülmények úgy alakulnak...?!