Lázmérőt az egészségügynek!

Kassán halált okozó elhibázott vérátömlesztés, Nyitrán tévedésből az egészséges térd megműtése, vidéken a szakorvosi rendelők előtt már pirkadattól tartó sorban állás. Garmadájával említhetők az ilyen és más hideglelős történetek. Doktor úr, melyek a szlovákiai egészségügyi ellátás rendszerproblémái? 

Három-négy meghatározó kérdéskört hoznék szóba. Elsősorban az egyenlő hozzáférhetőség elvének több tekintetben sérülő gyakorlatát a betegellátásban; az általános, helyenként pedig vészhelyzetközeli orvos- és nővérhiányt; a távlatokban végiggondolt tervezés hiányát; továbbá egy ilyen világos, a célkitűzéseire lebontott jövőkép politikaipénzügyi biztosításának deficitjét említem. Persze, ezzel nem azt állítom, hogy Szlovákiában nincsenek jó példák, hogy egyes intézményekben nem találni mintaszerű eredményességgel működő részlegeket vagy kórházi osztályokat. Ennek ellenére az egészségügyi ellátás egésze és kiemelten az egyenlő hozzáférhetőség elvének természetes követelménye erősen torz képet mutat. Ha ugyanis valaki komolyabban megbetegszik, éppenséggel nem közömbös, hogy az ország mely sarkában él. Mondjam nyíltan, akár találomra: egyáltalán nem mindegy, hogy például a sztropkói Mari néni kapott-e trombózist, vagy egy pozsonyi cég főigazgatójának a titkárnője, mert a páciensek gyógyulási esélyét ígérő teljes körű gondoskodás nem mindenütt azonos szintű. Igaz, az iménti példa fordítottja is fennállhat, elvégre vidéken is vannak irigylésre méltón fölszerelt kórházi és járóbeteg-ellátó részlegek – míg Pozsonyban szintén akad klinika, ahol az ultrahangkészülék a műszaki múzeumban is bátran megállná a helyét. A szaktárca viszont rendre azt ragozza, hogy minden rendben van, minden kifogástalanul zajlik. Teszi ezt azon jogos elvárás helyett, hogy inkább arról beszélne: a valós állapotok krónikus gondjainak őszinte felmérése után miképpen tud úrrá lenni a meglevő sántító rendszer problémáin. Mert a létező gondokat is sikerként tálalni enyhén szólva füllentés. 

A 2016 kora tavaszán hivatalba lépett kormány egyáltalán előrukkolt egy félreérthetetlen és számonkérhető egészségügyi koncepcióval? 

Sajnos, nemcsak a most regnáló kabinetnek, hanem az előző kormányzatok egyikének sem volt átgondolt és követhető egészségügyi tervezete; kivéve Rudolf Zajac miniszteri megbízatását. Nálunk mind a mai napig ő volt az egyetlen, aki valóban felkészülten került a szaktárca élére. A többiek egy szép reggelen arra ébredtek, hogy övék a miniszteri bársonyszék, tulajdonképpen jól elgondolt elképzelés, szakmai csapat, politikai támogatást nyújtó szövetségesek nélkül. Azonban rendre feladatul kapták, hogy hajtsanak végre egy reformot, amikorra viszont az illető érdemben nekilátott ennek, a parlamenti ciklus félidejében leváltották. Ez az egy új miniszter, egy új reform, egy újabb leváltás – rossz tanpéldaként – ismétlődik a szlovák egészségügyben. Így ha valakinek előbb-utóbb kialakult is konkrét elképzelése, nem ment vele semmire, mert nem tudta megvalósítani. Egyedül Rudolf Zajac volt az a szakminiszter, akinek már előzetesen készen állt a víziója, és aki kis híján le is töltötte a neki kiszabott miniszteri időközt. De az iménti „tanpéldát” azért is érdemes fel-felhozni, mert Szlovákiában rohamosan közeledik az újabb parlamenti választás, így indokolt rákérdezni: a pártok háza táján akad-e valaki, aki nem pusztán a legkönnyebbre, a jelenlegi tárcavezető szidalmazására képes, hanem már most tisztában van azzal, hogy miniszterként mely súlypontokat, milyen cselekvési tervvel szorgalmazna? Tudtommal ilyen személy nincs, mert az ellenzéknek jó három esztendő elteltével még csak árnyékminisztere sincs... 

Ha Szlovákiában eleve „ágynak dőlt” maga az egészségügy, akkor tulajdonképpen van nálunk rangja, becsülete a betegellátásnak? 

Éppen a szembeötlő koncepciótlanság miatt nincs. Még egy olyan kirívó ügyet, mint a kétségtelenül eredeti kórházi felvételek alapján készült Penészek könyvét is a felsőbb hatóság sima marketingfogássá sekélyesítette. Pedig ezt a panasziratot saját észleleteik alapján az orvostanhallgatók készítették, és amikor átnyújtották a kormányfőnek, hangsúlyozták: sokan közülük, tanulmányaik befejeztével, lényegében nem is a szerényebb fizetések, hanem a lehangoló körülmények miatt fognak külföldre távozni. Talán éppen „csak” a szomszéd Csehországba, ahol az egészségügy az összes objektív felmérésben az úgynevezett arany standardot képviseli. Tehát a nyugati ellátó rendszerekkel való összehasonlításban megbízhatóan megállja a helyét. És akkor az itteni viszonyokat tekintve nem szóltunk még a kiszolgáltatott helyzetben levő páciensekről.

A betegek többnyire nemcsak a kórházi vagy a rendelőintézeti viszonyokat rosszallják, hanem az ország különböző régióiban az akut orvoshiányt is szóvá teszik. Az orvostársadalom pedig a nővérhiányt nehezményezi. Sok helyütt előfordul, hogy a nehézségek megoldásához már-már statáriális állapotra jellemző intézkedések kellenének? 

Enyhe sarkítással ugyan, de egészen biztosan. Például a sebészeti szakmák körében, és hát az ápolónő is egyre kevesebb. Őszintén szólva, Ukrajnából, illetve az egykori Szovjetunió területéről jön/jönne ugyan egészségügyi munkaerő, velük viszont az a gond, hogy nem igazán tudni, tényleg orvosok-e. Moszkvában, a piacon ugyanis ötven dollárért lehet orvosi diplomát beszerezni. Azt persze – a korábbi szakmai és laikus vészjelzések alapján – már régen, legkésőbb az ezredforduló óta észre kellett volna vennie a hazai egészségügy közép- és felső szintű irányítóinak, hogy a háziorvosi ellátásnak „ügye” van. Látható hiányosságai, illetve az orvosok időben meglépett pótlása ugyanis az egyik legégetőbb gond, hiszen cirka tíz év, amíg a mai medikusból megfelelő tudású, szakvizsgákkal bíró háziorvos lehet. Közben „csupán” az a kérdés, hogy ezen az alapvetően fontos területen addig mi történik. Tudniillik Szlovákiában a háziorvosok bő ötven százaléka már jelenleg is nyugdíjasként szolgál. 

Eszerint a házi rendszer alól kicsúszott a talaj? Régebbi szóhasználatában a körzeti orvosi alapellátás szinte csak fogcsikorgatva tartható fenn? 

Tulajdonképpen igen. A nyugdíjasokként készséggel rendelő orvosok felelősségtudata, szorgalma ellenére a házi gyermekorvosok sajnos hamarosan teljesen kivesznek a rendszerből, de fenyegetően kevés a felnőtteket kezelő háziorvos is. Ráadásul az sem másodlagos, hogy ő maga, a 7080 éves doktor bácsi/néni, a félszázados orvosi szolgálat után, milyen egészségi állapotban van. Ám ha egy napon ő is bezárja a rendelőjét, egyáltalán nincs ott orvos! Fogorvos főként vidéken hiányzik, noha ebben a tekintetben Kelet-Szlovákiában kedvezőbb a szituáció. A szakorvosok dolgában jelentős regionális eltéréseket tapasztalni. A régi járási egészségügyi intézetek fennmaradt mechanizmusának köszönhetően elsősorban az 1960–1970-es évek akkor fiatal szakorvosai még tartják a frontot. De a korábban olyan divatszakma, mint a nőgyógyászat, a szülészet mégis hiányszakmává kezd válni, ahogy kevés például a gasztroenterológus is. Manapság lényegében nincs nálunk olyan szakterület, ahol orvostúlkínálat mutatkozna. Sőt, a tagadhatatlan orvoshiány a különböző betegségek feltűnő elterjedésének egyik oka. Hiszen amíg nem elodázhatatlanul szükséges, az emberek meggondolják, hogy a messzebb fekvő városokban orvost keressenek. 

Már ha közvetve szóba jött a hazai orvosok életkora, melyik korosztály biztosítja az ellátás jobb szakmai szintjét, a kezelés megnyugtatóbb eredményességét? 

Ez helyénvaló, mégis nehezen megválaszolható kérdés. Elvégre minden orvosnak, esküje értelmében, szakmai tudása legjavát illik adnia. Az általános konzekvenciákat keresve azonban annyi talán elmondható, hogy a fiatal orvosoknak még ösztönző erejű álmaik és eszményképeik vannak, míg az idősek mellett a hosszú évtizedek során felhalmozott sokrétű tapasztalat szól. A páciensek ezreinek számtalanszor hasonló panaszait meghallgatott generáció viszont már nehezebben jut – az esetleges kiégést elűző – szakmai sikerélményekhez. 

Ön mit tapasztal: a lakosság megbízik a hazai egészségügyben? 

Továbbra is meglepően magas a bizalom. Ennek kitűnő példája, ha nálunk bárhol be akarnak zárni egy kórházat, rögvest tiltakozási hullám indul, noha előző nap mindenki még azt állította, hogy oda meghalni menni sem érdemes. Ez azt jelzi, hogy az ezernyi vesződség dacára az egészségügy bizonyos értelemben még megüti a kielégítő szintet. Valószínűleg azért, mert minden szakterületen találni valóban megbízható orvosokat. 

Az ember rálegyint, de ajkbiggyesztve azért csak-csak elfogadja a helyzetet? 

Nyilván igen. Ahelyett, hogy komolyabban hangot adna az elégedetlenségének, mindenki igyekszik megtalálni a kiskaput, hogy biztos kezekbe kerüljön. Balszerencséje annak van, akinek se rokona, se ismerőse... Mert ez az egészségügy nálunk ma csak így működik. 

Vagy az illető bemegy egy patikába, és mert protekció nélkül csupán másfél-két hónappal későbbre kapott terminust, vesz hát magának valami álkészítményt... 

Ez is a modern idők eredménye. Az ember alapvetően hiszékeny, és ha valahol azt ígérik neki, hogy márpedig ettől biztosan jobban érzi majd magát, akkor azt megszerzi, legyen az bármilyen drága. Erre építve rengeteg hatásos marketingfogás vesz körül bennünket. Pont ezért lenne sürgető feladata a hazai egészségügynek, hogy egy megfelelő vízióval és határozott léptekkel, képletesen szólva, önmagát is gyógyítsa. Kezdve a háziorvosok hálózatának biztosításától a szakorvosok stabilizálásán át az egészségügyi felvilágosítás célirányos programjáig minden tekintetben. Mert fontos dolog a betegséget megelőzni, de ha ez mégsem sikerült, akkor már alapszinten kell diagnosztizálni. És egy mandulagyulladással is mielőbb orvoshoz kell fordulni, ehhez pedig a háziorvos gyors elérhetősége szükséges. 

Visszatérve Platónhoz: szabad hazudniuk az orvosoknak? 

Ideig-óráig létezhet a kegyes hazugság „titka”, kizárólag a beteg érdekében. Mert pillanatnyi helyzetében nem tudná azonnal elfogadni és feldolgozni azt a diagnózist, amit az orvosa megállapított. De a szlovák egészségügy állapotának ügyében tilos hazudni. Az ágazat „lábadozásának” legelső foka ugyanis éppen az őszinteség – a nyilvánosságot pedig a közvélemény reális közelítésmódja érdekében igenis „terhelni” kell az igazsággal. Ahogy a páciensemnek – akinek folt van a tüdején, én meg tudom, hogy dohányzik – sem mondhatom sokáig, hogy semmiség az egész.