Lang Tamás: szembe kell fordulni a szélsőségekkel

Az ön szülei a holokausztban vesztették életüket. Mire gondolt, amikor Marian Kotleba néppártja „bemasírozott” az országos törvényhozásba, és a párt első parlamenti megnyilvánulása az volt, hogy egy perc kegyeleti csendet kért Jozef Tiso emlékének?

Arra, hogy mostanában egyre mélyebb gyökerű következményei törnek a felszínre azoknak a dolgoknak az elmulasztásával, amelyek megtételével időben gátat lehetett volna vetni a Tiso-rendszer iránti csodálatnak, a hamis reminiszcenciák átörökítésének. Ehelyett a társadalom felelőtlenül eltűrte azokat a nézeteket is, hogy az akkori Szlovák Állam a békesség és a jólét szigete volt. Nálunk, a németországi példától eltérően, nem történt meg a náci eszmék leghatározottabb megtagadása és nyílt elítélése. A történelem ugyanis úgy hozta, hogy Szlovákia a szlovák nemzeti felkelés révén Csehszlovákia felújításának gondolatát támogathatta, ezért a győztes felek közé került. Amikor pedig a háború és a Tiso-rezsim tetteinek számonkérése lett volna soron, többnyire nem volt kit számon kérni. Ebben egyébként akadt egy párhuzam a korabeli szlovákiai és magyarországi történések között. Ott az úgynevezett kisnyilasokat, itt a kishlinkásokat vette fel tömegével a kommunista párt; és ez az átvedlett tagság jól tudta, mi a pártfegyelem. Bőven volt vaj ezeknek az embereknek a fején, ezért irányíthatók és zsarolhatók voltak. Meg a saját érdekükben hallgattak is. Természetesen tisztelet a sok tényleges partizánnak, de Jan Rychlík cseh történész – egy, a partizánmozgalomban központi szerepet játszó hírszerző 1958-as tanúságtétele alapján – úgy véli, hogy az 1945 után tömegével felbukkanó partizánnak csak mintegy harmada tekinthető az antifasiszta felkelés valóban aktív harcosának. A többiekről, képletesen szólva, azt szoktam mondani, hogy valahol Közép-Szlovákiában még Hlinka-gárdistákként felkapaszkodtak egy vonatra, majd Érsekújvárban, Komáromban, Dunaszerdahelyen vagy másutt már kommunistákként szálltak le róla. És amikor a holokausztot túlélt zsidók – az elhurcoltak tizede! – a lágerekből hazajöttek, Szlovákiában újra attrocitásokkal kellett szembesülniük.

A hazai közvélemény mennyiben tudatosítja, mit is jelentett a zsidó kódex, amelynek különböző megtorló rendelkezései lényegében már 1938-tól érvényesek voltak, az első munkatábor pedig 1939-től Illaván működött.

Sajnos az emberek többsége távolról sincs tisztában a múltnak ezzel a fejezetével. Sőt, gyakori szemrehányás, hogy ismét a zsidókról beszélünk, pedig mások is szenvedtek. Természetesen nem feledhetők a más lakossági csoportok akkori megpróbáltatásai sem, de a zsidóüldözés és a holokauszt világosan faji alapon űzött kirekesztés volt, amit a zsidóság vagyoni megrablása és polgári jogainak eltörlése előzött meg; végső kifejletként pedig a Hitler és a szlovák vezetés tárgyalásain született egyezséggel zsidók tízezreit deportálták innen. Himmlernek az elhurcolásra vonatkozó útmutatása értelmében: „odakünn majd szükség lesz rájuk”! De a zsidó kódex, majd a deportálások előzményei sem voltak eseménytelenebbek, hiszen itt már 1938 októberétől sorra születtek a zsidóellenes rendelkezések. Beleértve Tisónak azt az intézkedését, amellyel Zsolnáról, Tapolcsányból, a Vág mentéről nagy számban és „előrelátással” kitoloncolták a zsidókat a november legelején született bécsi döntés országhatárai mögé. Később, az 1941-ben meghozott zsidó kódex következetes alkalmazására pedig önálló hivatalokat létesítettek. A súlyos helyzet láttán – a pápa pozsonyi nunciusa útján – a Vatikán is reagált, de Vojtech Tuka miniszterelnök és a Hlinka-gárda radikálisainak képviselője ezt a tiltakozást nem vette tudomásul. A nunciust fogadva kijelentette: Szlovákia nem teokrácia, így nem engedi, hogy a Vatikán beleszóljon az ország belügyeibe.

Akkoriban azért több püspök is tiltakozott a zsidókkal való bánásmód ellen.

Igen, de eredménytelenül. A közvélemény egy része pedig kételyekbe esett, hiszen Tiso személyében aktív pap állt az állam élén, akit eleve tisztelni illett, ugyanakkor a magasabb egyházi körökből kritika is érte őt. Ráadásul sok helyütt éppen egy-egy település plébánosa volt a Hlinka-ifjúság helyi gárdáinak vezetője. Az akkori idők tanulságait elemezve ma úgy látom, bár ezzel nem kötelező egyetérteni, hogy Szlovákiában a Tiso-érával és a holokauszttal való objektív szembenézés kulcsa 2016 őszén is elsősorban a katolikus egyház kezében van. Egyelőre azonban úgy tűnik: a katolikus klérusnak nálunk nem deklarált célja ugyan, de tevékenységében mégis egybemosta, egybemossa papságának mindenkori érinthetetlenségét a pápa tévedhetetlenségének dogmájával. Szlovákiában a katolikus egyház máig sem mondta ki világosan, hogy egyik magasrendű báránya a történelem emberpróbáló időszakában megtévedt, és helytelenül cselekedett. A hazai társadalom egészét tekintve viszont az is igaz, hogy hiba volna gépiesen általánosítani, hiszen a jelen ok-okozati összefüggéseinek, az extrémizmus és a szélsőséges nézetek újbóli terjedésének számos egyéb oka is van. De az egyház Tisót oltalmazó óvatoskodása, továbbá a családi kötelékek és a történelmi emlékezet hagyományai így is erős hatással vannak az emberek gondolkodására.

Miért lehet egy eléggé széles lakossági réteg előtt máig példakép az egykori fasiszta Szlovák Állam és Tiso?

Ebben szerepe lehet a korszakot eszményítő nosztalgiának, a tudatlanságnak, a múltat szépítő vakhitnek, de végül is a lakosság jelentős rétegét érintő mai gazdasági gondoknak is. Hiszen például Korec bíboros – aki rögtön 1990-ben a Trencsén megyei Bánban felszentelte Jozef Tiso emléktábláját – előszeretettel ismételgette, hogy a Szlovák Állam idején szerte az országban gondtalan jólét honolt. Ezt hangoztatta Sokol érsek is, aki gyászmisét tartott Jozef Tiso lelki üdvéért. Azt viszont már nem fűzték hozzá, hogy itt a munkanélküliség azért volt alacsony, mert az egész szlovák gazdaság a náci Németország részére termelt. Az árjásítás révén pedig hatalmas értékű zsidó vagyon került az arizálók kezébe, és a zsidó vállalatok ezreit is likvidálták. Mindezt 1946-ban Gustáv Husák már csak „kiegészítette”, amikor bejelentette: az államosítás folyamán nem lesz különbség a zsidó és nem zsidó vagyon között, mert annak tulajdonosai egyformán kapitalisták voltak...

Mind a zsidó kódex elfogadásának 75. évfordulója, mind a Kotleba-párt parlamenti erővé izmosodása jó esélyt kínál rákérdezni, Szlovákia egyáltalán őszintén szembesülni akar-e 1938 és 1945 közötti múltjával. Egy 2013-as felmérés adatai szerint ugyanis az ország mai lakosságának legalább 12 százaléka hajlandó tolerálni az antidemokratikus, fasiszta eszméket!

Azt hiszem, a jelenlegi tendenciák szerint a szélsőjobboldali erők gyarapodni fognak. Külön figyelemre méltó, hogy a múlt tárgyilagos ismeretének hiányában számos fiatal csapódik az extrém és „alternatív” csoportokhoz. De az idősebbek közt is egyre többen válnak holmi rendteremtés, az egyszerű és erélyes megoldások támogatóivá. Kotleba és csapata éppen ezzel a populista stílussal, illetve a jól időzített közéleti jelenléttel férkőzik sokak bizalmába. Például az árvizek idején „a fiúk” akár napokig is odaálltak segíteni a természeti csapás sújtotta embereken; újabban az „utasbiztonságért” akarnak járőrözni a vonatokban, vagy azonnali szociális segélyeket ígérgetnek a szegényebbeknek.

Megjegyzem, a harmincas években pár szóra Adolf Hitler törzsasztalához is oda lehetett ülni a müncheni éttermek egyikében...

Igen. És a tisói időkre hajazó Mi Szlovákiánk Néppárt sem szalonpolitikusokból áll, hanem olyan szélsőjobb politikai csoportosulás, amely a különbözőképpen értelmezhető rendteremtés tetszetős elveivel manipulálja követőit. Ezért attól tartok, hogy a következő parlamenti választásokon Marian Kotleba pártja akár a 15 százalékot is megkaphatja.

Pedig a modern szlovákiai társadalomnak, 27 esztendővel a kommunizmust is lezáró rendszerváltás után, illendő lenne elhatárolódnia mind az 1945 előtti, mind az azt követő évek szélsőséges, kirekesztő és gyűlöletkeltő eszméitől.

Visszanézve a ’89 óta eltelt bő negyedszázadra, Szlovákiában nem mindig demokratikus törekvéseket vagy a múlt tisztázását sürgető politikai irányokat éltünk meg. Ahogy az emberek történelmi tudatának hiányosságai szintén szerepet játszanak a közélet hangulatainak alakításában. Nálunk is zakót öltöttek meg nyakkendőt kötöttek az egyszerű megoldások populista alternatíváit hirdetők, az eszmeviláguk viszont a régi maradt. Arra ellenben már rájöttek, hogy korszerűbb módon kell elfogadtatni magukat, nem csupán utcai masírozásokkal meg karlendítéssel. De ettől függetlenül a politika mélyebb rétegeiben komoly, a jövőt is befolyásolni képes erjedés zajlik. Szemléltető példája ennek egy friss botrány. A Szlovák Nemzeti Levéltár kutatói ugyanis egy korhű és a hitelességében nagy értékű, a szeredi munkatábor viszonyait rögzítő terjedelmes fotódokumentációra bukkantak. Erről a leletről újságcikk jelent meg, annak alapján pedig a Mi Szlovákiánk Néppárt kelet-szlovákiai parlamenti képviselője a Facebookon úgy „értekezett”, hogy lám: a Szlovák Állam milyen megbízhatóan gondoskodott a zsidókról, hiszen megvolt a napi munkájuk és ellátásuk – kellő időben tehát e jól bevált módszer folytatásán leszünk! Tény, az efféle durva megnyilvánulások nem mindennaposak, de hallgatni így sem szabad! Sem a társadalom széles és jóérzésű köreiben, sem a zsidó közösségben. Még akkor sem, ha olykor azt az ellenérvet hallani, hogy ne figyeljünk az efféle gonoszkodásra, ne tiltakozzunk, mert ezzel még inkább magunk ellen fordíthatjuk a gyűlölködőket. Meggyőződésem szerint nem szabad meghátrálni, ahogy arra is rádöbbentem, hogy nem szabad félni! Szűkebb régiónkban pont a szembenézés hiánya az, ami miatt az előző század közepének rosszindulatú emlékei évtizedek múltán sem zavarják számos ember lelkiismeretét.

Sőt! Vannak, akiknek épp Tiso szlovák állama jelenti azt, hogy a nemzeti jelző és a nemzetállam olyan érték, amivel minden igazolható. A gyűlöletkeltés pedig mindig „csak” a szavakkal kezdődik...

Mit is mondott annak idején Jozef Tiso Holicson? Hogy „sokan kérdezik, keresztényi-e, ami most történik. Én azt mondom, igenis keresztényi, hiszen csupán azt vesszük vissza, amit a zsidók elraboltak tőlünk”. Nos, ezért bűnös dolog egy nemzetet a másik nemzet fölé helyezni. Mert ezek után az is következhet, hogy a gyűlölködők először azt mondják: nincs jogod itt élni; utána azt: nincs jogod velünk élni, végül pedig, hogy élni sincs jogod... A múltból okulva és félelem nélkül ezért kell szembefordulni a sötétlelkűséggel.