Kvasnica - szabad, független polgár, és büszke pöstyéni lakos

Nyilvános megjelenései, nyilatkozatai mind azt közvetítik, hogy milyen fontos a civil kurázsi. Ezt otthonról hozta, vagy a tapasztalatok tették ilyenné?

Az a korszak, amikor kezdtem a pályát, nem arról szólt, hogy önálló, szabadon gondolkodó polgárokat neveljünk, ennek ellenére az igazságszolgáltatás szakmai szempontból igényesebb volt, mint most. 1987-ben kezdtem dolgozni a nagyszombati ügyészségen – az ügyvédi pálya szóba sem jöhetett megfelelő kapcsolatok nélkül. Mivel nem voltam párttag, nemegyszer igen kényes helyzetbe kerültem az elveim miatt, mégis azt mondhatom, nagyon sokat tanultam ott, azoktól, akik maguk még az első köztársaság jogászaitól tanultak szakmát és emberi tartást. 1989 augusztusában léptem át a Pozsonyi Kerületi Ügyészségre, ahol a rendszerváltás után hozzám került a legtöbb súlyos gazdasági és politikai színezetű ügy.

Kerületi ügyészként a hatalom részese volt, nem részegítette meg ez az érzés?

A mából visszatekintve az az időszak volt a törvényesség szempontjából Szlovákia aranykora. Az ügyészség teljesen politikamentes volt, jelét sem tapasztaltam semmiféle nyomásgyakorlásnak. De ez nagyon hamar megváltozott, 1991-ben már kezdtek beszivárogni az 1968-as rehabilitáltak, a különböző üzemi jogászok, akik szakmai szempontból nem álltak a helyzet magaslatán. Úgy éreztem, itt már esélyem sincs arra, hogy szakmailag tovább fejlődjek, és azt is láttam, hogy Szlovákiában nem a törvényesség és a tisztesség időszaka következik. Nyilvánvaló volt, kiket támogat a tömeg, milyen kreatúrák fognak hatalomra kerülni. Mind a szlovák érdekekkel takaróztak, és a mélynemzeti ideológiák mindig ellenszenvesek voltak nekem. Hamar átláttam, hogy a nagy nemzeti pátosz mögött hatalmi és gazdasági érdekek húzódnak meg, egyszerűen nem akartam, hogy a családom megélhetése olyan emberektől függjön, akiknek nincsenek morális gátlásaik. Ezért döntöttem úgy, hogy nem leszek többé állami alkalmazott, és 1991 márciusában otthagytam az ügyészséget.

Harmincéves sem volt még. Ilyen hamar átlátta, hogy nem jó irányba fejlődnek a dolgok?

Azt láttam, hogy az egyetlen, ami engem ott tarthatna, a karriervágy, az pedig nem volt bennem. Azt akartam, hogy a saját tudásom miatt tiszteljenek, ne a posztért, amelyet betöltök. A későbbi fejlemények engem igazoltak, és sajnos igazolnak máig is. 1994-ben, amikor országszerte volt katonai ügyészek kerültek az ügyészségeken vezető pozíciókba, elkezdődött az a szakmai és morális leépülés, ami máig is tart. Fél évvel a felmondásom után még kaptam az ügyészségről egy kecsegtető ajánlatot, de feltettem magamnak a kérdést, vonz-e annyira a hatalom, hogy feladjam az elveimet.

Az igazságszolgáltatásból nemcsak a törvénytisztelet, hanem az alapvető viselkedési normák tiszteletben tartása is eltűnt azóta. Ezt ügyvédként nyilván sokszor tapasztalja.

Ez az, amit úri becsületnek hívnak. Aki a szlovák értelmiség részének gondolja magát – márpedig egy ügyvéd vagy ügyész az –, annak kötelessége a megnyilvánulásaival, az állásfoglalásaival is reprezentálni ezt a réteget.

Amikor ügyvédi irodát alapított, mi volt az elképzelése, melyik szakterületen akart a legjobb lenni? Mert hogy a legjobb akart lenni, afelől nincsenek kétségeim.

Azt vallom, hogy egy jogász csak akkor lehet igazán jó, ha minden szakterületről átfogó ismeretei vannak. Kezdetben azt mondtam, hogy mindent el fogok vállalni, de aztán rájöttem, hogy el kell utasítanom azokat az ügyeket, amelyekkel emberként nem tudok azonosulni.

Mikor teszi ezt? Amikor nyilvánvaló, hogy a kliens hazudik?

Az ügyvéd nem az igazságszolgáltatás, nincs joga ítélkezni, de az biztos, hogy ha valaki mellett kiállok, kockára téve akár az egzisztenciámat is, tudnom kell, hogy az igazságot védem. Az alapelvünk az, hogy a klienseink ne hagyatkozzanak arra, hogy akár törvényt is sérthetnek, mi majd kivágjuk őket a csávából, és bosszút állunk az ellenségeiken. Azt a képességet, hogy az ember különbséget tudjon tenni a jó és a rossz között, soha, semmi pénzért nem szabad elveszíteni.

A nyilvánosság sokszor a kliensével azonosítja az ügyvédet, szinte felrója neki, hogy olyan embert véd, aki nyilvánvalóan bűnös.

Ebben az országban mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Óvatosan bánnék azzal a kifejezéssel is, hogy valaki nyilvánvalóan bűnös, mert az ügyek többsége sokkal összetettebb, árnyaltabb, mint az a kép, amelyet a média közvetít róluk a nyilvánosság felé.

Mi kell ahhoz a törvények ismeretén kívül, hogy valaki jó ügyvéd legyen? Elemző és kombinációs képesség, emberismeret, logika?

Mindez, és ezek mellett még az a hajlandóság, hogy folyamatosan képezze magát, de főleg hajlandó legyen akár személyes konfliktusokat is felvállalni az ügyfele érdekében. Ebben a szakmában rendőrökkel, ügyészekkel, bírókkal, neves szakemberekkel kell konfrontálódni, aki ezt nem bírja, abból soha nem lesz jó ügyvéd.

2000-ben, amikor több, a kassai vasműhöz tartozó társaság jogi képviselője volt, a pénzügyi rendőrség ellenőrizte ezeket a cégeket. Az ön telefonbeszélgetéseit is lehallgatták, a módosított átiratokat a parlamentben idézték, feltették az internetre. Ekkor a saját bőrén is tapasztalhatta, milyen a teljes kiszolgáltatottság.

Szörnyű tapasztalat volt, azt éreztem, hogy megaláztak, de végig az munkált bennem, hogy aki az első ligában akar játszani, annak a kudarcokat és az övön aluli támadásokat is állnia kell. A legnehezebb a feleségemnek volt, de végig kitartott mellettem. Tudta, hogy soha nem választottam a könnyebb utat csak azért, mert számomra kisebb kockázattal járt, és ma sincs másként. Mindig azt tartom szem előtt, hogy az ügy kimenetele szempontjából mi a jobb megoldás. Mérlegelni kell, mit kíván az ügyfél érdeke, néha, bizonyos ügyekben, mint például Malina Hedvigé, a társadalmi érdek is, és az ügyvéd köteles ennek alárendelni magát. Ez szakmai tisztesség és professzionalizmus kérdése.

A lehallgatott beszélgetések átiratai ma is olvashatók az interneten. Ez nem zavarja?

Nem, mert tudom, hogy hazugság az egész. Kibírtam, ami ezzel járt, és nagyon erőssé tett a tapasztalat, hogy hiába van az embernek igaza, mégis megtörténhet, hogy mindenki ellene fordul. A legrosszabb az volt, hogy a gyerekeimet sem hagyták ki, az iskolában azt kellett hallgatniuk, milyen aljas gazember az apjuk. Csak azt mondhattam nekik: ki kell tartani, az igazság ki fog derülni.

Kiderült, idén a Strassbourgi Emberjogi Bíróság kimondta, hogy a telefonbeszélgetéseit indokolatlanul hallgatták le, az emberi jogokba való ilyen mértékű beavatkozás demokratikus társadalomban megengedhetetlen. Mit érzett, amikor értesült az ítéletről?

Hatalmas elégtételt. Ez nemcsak rólam szól, hanem mindenkiről, akinek a hatóságok ilyen módon akarnak belegázolni a magánéletébe.

Anyagi kártérítést nem kért, azt mondta, nem tudná megnevezni azt az összeget, amennyi kifejezné a neve értékét. Ehhez azért nem elég jómódúnak lenni, bizonyos tartás is kell hozzá.

Az erkölcsi győzelmem nem lett volna akkora, ha pénzt követelek. Amit átéltünk a családommal, azt semmilyen összeggel nem lehet jóvátenni. Beértem azzal, hogy a bíróság kimondta, jogtalanul tették ezt velünk. Ma már nem foglalkozom ezzel, de nagyon jó iskola volt – akkor értettem meg, milyen szörnyű állapotban van a szlovák társadalom, és ez a tapasztalat felvértezett az elkövetkező támadásokkal szemben.

Talán ennek a tapasztalatnak köszönhető, hogy képes volt beleélni magát Malina Hedvig helyzetébe, hitt neki akkor is, amikor szinte senki más nem.

Különlegesen érzékeny vagyok minden olyan szituációra, amikor a hatalom egyenlőtlen harcot folytat egy állampolgárral. Mindenképp vállaltam volna a védelmét miután meggyőződtem róla, hogy igazat mond, mert attól a perctől kezdve, nem érdekelt sem a belügyminiszter, sem senki más véleménye, de így a tapasztalataimat is átadhattam neki. A kezdetektől azt mondtam, hogy állnia kell a sarat a médiával és a hatóságokkal szemben, nem szabad engednie, hogy megtörjék, mert az igazságnak állhatatosságra is szüksége van ahhoz, hogy győzhessen.

Mintha mindig megtalálnák azok az ügyek, amikor rendőrökkel, ügyészekkel kell felvennie a harcot, és mintha egyfajta betyárvirtus is munkálkodna önben, hogy megmutassa, nem fél tőlük.

Ez a munkám, nincs ebben semmi rendkívüli. Hogyan néznék a gyerekeim szemébe, ha meghunyászkodva nézném, mi történik itt egy védtelen fiatal nővel, aki hozzám fordult segítségért? Az itt élő magyaroknak is meg kellett mutatni, hogy nincsenek egyedül, hogy a szlovákok sem mind olyanok, mint akik a tévében gyalázzák őket, bujtogatnak ellenük.

Ez nagyon fontos. A egész szörnyű ügy egyetlen pozitív üzenete az, hogy voltak és vannak szlovák emberek, akik komoly kockázatokat vállalva kiállnak Hedvig mellett.

Mert ez az egész egy állampolgár jogairól, egy kiszolgáltatott ember védelméről szól, és bármikor, bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe. Kezdetektől ezt próbálom megértetni az ügyészséggel is, hogy mellőzzük a nemzetiségi indulatokat, nézzük a dolog jogi oldalát. Tisztességes játék lehetne az egész, ha a hatalom nem lépne át bizonyos határokat.

Csakhogy már átlépte...

Ezt nem tudjuk. Ma úgy tűnhet, hogy igen, de sejtelmünk sincs, mire készül még, amihez képest a mai húzásai csak kezdetleges próbálkozások. Szerintem még csak teszteli, meddig mehet el, mit engednek meg neki a választók.

Komoly illúzióvesztéssel is járhatott ez az ügy az ön számára.

Én az igazság győzelmében hiszek, az pedig független minden hatalomtól. Szerencsére erősebb is, csak néha nagyon ráérős. Illúzióim a hatalommal kapcsolatban nem voltak, a joghoz pedig ennek az egésznek semmi köze. Ezt rég tudom, ennek megfelelően rendezkedtem be, és felkészültem mindenre. Időnként fárasztó ez a küzdelem, de ha Hedvigre és a családjára tekintek, azt mondom, megérte.

Az, hogy a sajtó Hedvig gyalázásától eljutott odáig, hogy kételkedik a hatóságok igazmondásában, egyértelműen az ön érdeme. Fontos a közhangulat egy ügy kimenetele szempontjából?

Könnyebb úgy dolgozni, hogy a védencemet nem támadják folyton, ezért szenteltem annyi időt és energiát arra, hogy elmagyarázzam az igazságot. Nagyon szerettem volna, ha egy élő tévéműsorban leül velem vitázni a belügyminiszter, az országos rendőrfőkapitány és a főügyész, de nem hajlandók – ők tudják miért. A nyilvánosság védettséget jelent, akinek igaza van, az nem fél kiteregetni a kártyáit. De tudatában vagyok annak, hogy ez bármikor megfordulhat, kitalálnak egy szenzációs hazugságot, és a sajtó kilencven százaléka gondolkodás nélkül ráharap.

Lezárják valaha ezt az ügyet?

Csak egyféleképpen zárhatnák le, ha beismerik, hogy Malina Hedvig igazat mondott, azt pedig nem tehetik meg. Presztízsből sem, meg azért sem, mert ez az ügy politikai alkuk tárgya, mindig az húzza elő, akinek érdeke fűződik hozzá. De nem én leszek az, aki feladja, mert ez az ügy túlmutat Malina Hedvig sérelmén, az egész társadalom ezen mérheti le, meddig merészkedik a hatalom.

A Fair-play Szövetség Fehér Holló díja az első nyilvános elismerése annak, hogy akkor állt ki Malina Hedvig mellett, amikor majdnem mindenki ellene volt, és azóta is védi, oltalmazza. Hogyan fogadta a kitüntetést?

Egyrészt szomorúnak tartom, hogy az ilyen természetes dolgok ma Szlovákiában különlegesnek számítanak. Másrészt örültem, mert rendes emberektől kaptam az elismerést, akiknek a munkája tiszteletet érdemel. Azt is igazolta számomra ez a díj, hogy nem tévedtem, amikor úgy döntöttem, mindenben a saját utamat járom. Mindig individualista voltam. A szlovák társadalom legnagyobb baja, hogy mindenki tartozni akar valahová, és másokkal szemben határozza meg magát. Én ebből nem kérek, szeretem magam eldönteni, miről mit gondolok. Ha meg kell határoznom magam, azt mondom, hogy szabad, független polgár vagyok, és büszke pöstyéni lakos.

Aki csak látogatóként jár Pöstyénben, azt a város monarchiakorabeli hangulata varázsolja el. Gyerekként milyen volt itt élni?

Azt hittem, és máig is hiszem, hogy kiváltságos hely. Biztos sokan éreznek így saját szülővárosukkal kapcsolatban, mások pedig megmosolyogják őket. Hunčík Pétertől, az ugyancsak büszke ipolysági polgártól kaptam egy 1895-ből származó képeslapot – Budapesten találta egy antikváriumban –, amelyen egy hölgy azt írta, hogy a fürdő kiváló, de a város nem ér semmit, és ő nem is érti, mire olyan büszkék ezek a pöstyéniek.

Tényleg, mire is?

Arra, hogy ez mindig nyitott szellemiségű város volt, szabad sziget a szocialista Szlovákián belül. Amikor mi még nem utazhattunk sehová, Pöstyénbe eljött az egész világ. Az én gyerekkoromban még gyakran lehetett magyar szót hallani a városban, arabokkal, vietnamiakkal, zsidókkal voltak tele az utcák. Sokan le is telepedtek itt, együtt jártunk iskolába a gyerekeikkel. Mi soha nem éreztük magunkat vidékieknek, és nevetségesnek tartottuk azt a szlovák kisebbrendűségi érzést, amelyik nemzeti kelepcébe zárja azt, aki nem tud és nem ismer mást.

Mindkét gyermeke jogot tanul. Örült a pályaválasztásuknak?

Vegyes érzéseim voltak. Azt reméltem, hogy olyan pályát választanak, ahol nem kell konfrontálódniuk a szlovák valósággal, de nem akartam befolyásolni őket. Határozott egyéniségek, egyedül döntöttek, annak ellenére, hogy látták, tapasztalták ennek a munkának az árnyoldalait. Talán mégiscsak jó példát mutattam nekik.