Kultúra nélkül nem megy

Somogyi Tibor felvételeNapjainkban, az uniós csatlakozás küszöbén a visegrádi négyek közéletében a kelleténél kevesebb szó esik a kultúráról, holott ezt a szférát sokféle gond nyomasztja. Erről és más időszerű gondokról kérdeztük a tárcavezetőt.

Manapság az integrációtól hangos a közélet, viszont a kultúráról alig esik szó. Mi a véleménye erről?

Nehéz erre röviden válaszolni. A kultúra a posztkommunista országokban ma több fronton vív meghatározó küzdelmet. Élénk vita zajlik az európai azonosságtudatról és a szellemi értékek szerepének bővítéséről, továbbá arról, hogy milyen hely illeti meg a kultúrát a készülő európai alkotmányban. Ugyancsak lényeges feladat meghatározni az egyensúlyt az Európai Uniónak a kultúra finanszírozására vonatkozó kötelessége, ennek a tevékenységnek a megóvásához szükséges eszközök megteremtése, valamint az egyes államoknak ama kétségtelen joga között, amely lehetővé teszi, hogy szuverén módon döntsön saját kulturális értékrendjéről, többek között a kultúra és a művészet támogatásának önálló rendszeréről. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a maga sokszínűségével éppen a kultúra képviseli az alapvető európai értéket, hiszen valósággal megtestesíti a közös európai identitást. Nem véletlenül hangsúlyozzák mindenhol, hogy a formálódó új Európa elsőrendű feladata a szellemi értékek védelme és támogatása. Ám azonnal hozzáteszik, hogy a sokszínűséget őrző kontinensre gondolnak. Ebben a sokszínűségben meglelhető egység jelenti hát az európai kultúra alapjait. Semmi okunk sincs tehát kishitűségre vagy arra, hogy kisebbségi komplexusok uralkodjanak el rajtunk.

Napjainkban egyre többen hangoztatják, hogy az eddiginél jóval többet kell törődni a nemzeti kultúra társadalmi szerepének erősítésével...

Ezzel a törekvéssel egyetértek. Főleg akkor, ha ezek a törekvések arra irányulnak, hogy az egyes államok miként tudják támogatni, s miként képesek bemutatni, népszerűsíteni szellemi értékeiket. Ezt a jogukat – amely egyébként a kötelességük is, amelyről olykor megfeledkezünk – senki sem vitatja el és nem is csorbítja. Ugyanakkor fontos szempont az is, hogy az európai nemzetek alaposabban ismerjék egymást, elsősorban egymás kultúrája révén. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a szomszédos államok polgárai tudjanak az eddiginél jóval többet egymásról. Nemcsak itt, Közép-Európában, hanem kontinensünk más régióiban is fölöttébb időszerű ez a feladat. Ugyanis főleg így alakulhat ki közös európai értékrendünk és szemléletünk. Az Európai Unió egyik sürgető kötelessége olyan stratégia kidolgozása, amely támogatná a kulturális aktivitásokat és az eddiginél sokkal hatékonyabban támogatná szellemi értékeinket. Néhány napja Velencében például kollégáimmal egyetértettünk abban, hogy jóval több támogatást kell nyújtanunk a kiemelkedő európai filmalkotásoknak, hogy azok ne csak odahaza, hanem minél több más európai országban is képesek legyenek felvenni a versenyt az amerikai filmiparral. A készülő stratégia axiómája a nemzeti kultúrák szuverenitásának elismerése – kellő költségvetési támogatással együtt – lenne, s ennek a sarkigazságnak a másik oldala az európai kultúrák sokszínűségének elismerése lehetne. Tény, hogy az Európai Bizottság és az Európa Tanács is már számos kezdeményezéssel jelentkezett, amelyek bizonyos rendszerbe épülő megoldást szorgalmaznak. Mindez azonban hosszadalmas folyamat.

A kívülállónak úgy tűnik, hogy a kulturális stratégia kibontakozása jóval lassúbb a gazdasági, továbbá a politikai integrációnál.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az új Európa a második világháború után a kulturális értékek és célok integrálódása nélkül formálódott. Ezért napjainkban kontinensünk egységesülésének politikai és gazdasági tere viszonylag egyértelmű, ám a kulturális dimenziók nem annyira. Az utóbbi meghatározásának fontossága főleg az unió rövidesen sorra kerülő bővítésével vált időszerűvé, amit jómagam is kedvező folyamatnak tartok, mert az új tagállamok nemzeti és kulturális identitásukat ebben a vonatkozásban is szeretnék kifejezni. Jelzésértékűnek tartom, hogy az Európai Unió bővítésével párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt kap az integráció kulturális dimenziója. Talán akaratlanul is, de mindenképpen hozzájárultunk ahhoz, hogy a kultúra Európa egységesülési folyamatának elválaszthatatlan részévé vált.

Ez a folyamat azonban nem egyértelmű, s nem is egyszerű, hiszen a kultúra – elsősorban az európai – kemény küzdelmet vív a mozikat, a tévécsatornákat, a rádióállomásokat elárasztó és az olvasókra is rázúduló kommersz, illetve szubkultúra termékeivel. Mit tehet mindezek ellen a kulturális minisztérium, s hatékony-e ebben a küzdelemben az ön által már említett európai kulturális stratégia?

Az európai szervezetek már régóta foglalkoznak ezekkel a méltán aggodalmat keltő jelenségekkel. S úgy vélem, a helyzetelemzésbe és az együttgondolkodásba nekünk is bátrabban be kell kapcsolódnunk, hiszen nekünk azért más a kulturális hátországunk, bennünket ebben a vonatkozásban az elmúlt évtizedekben nem értek olyan káros következmények, mint a nyugati országokat. Az uniós tagságra készülő országok a rendszerváltás óta a gyökeres politikai és a társadalmi átalakulás okozta súlyos gazdasági és anyagi következményeivel szembesülnek, ám mindezek ellenére olyan szellemi értékeket hoztak létre, amelyek kiállják a történelmi és az aktuális összehasonlítást más országokéval. A közép-európai nemzeteknek elsősorban páratlanul gazdag kulturális hagyományaik révén semmi okuk a kisebbrendűségi komplexusra. Más kérdés, hogy az átalakuló országok – és ez a jelenség Szlovákiában különösen szembetűnő – képtelenek megteremteni az értékes vagy a magas kultúra gazdasági hátterét, s emiatt könnyen teret nyer a kommersz, a tömegkultúra, amely aztán meghatározza elsősorban az ifjú nemzedék viselkedését, ízlését és értékrendjét. Mindezek ellen az államnak hatékonyabb eszközökkel kellene szembeszállnia. Ilyen hatékony kulturális politika kimunkálásán dolgozunk mi is, de mindez természetesen nem megy máról holnapra. Erőteljesen keressük azokat a módszereket, amelyekkel lényegesen csökkenthetjük az amerikai fércművek beözönlését, s néhány napja Velencében ismét léptünk, mert megállapodtunk abban, hogy kölcsönösen segíteni fogjuk az értékes európai filmalkotások európai forgalmazását. Az Európai Unió illetékesei is igyekeznek egyesíteni anyagi, szellemi és szervezési kapacitásainkat, hogy sikeresen vehessük fel a harcot az amerikai silányságok ellen. Európában jelenleg kevés nemzeti kultúra, leginkább csak a francia képes sikeresen küzdeni az egyre nyugtalanítóbb jelenségekkel szemben. Máshol az erőteljes amerikai marketingtevékenység miatt fércművek szerepelnek a mozijainkban és tévécsatornáinkon, amelyek megmételyezik a fiatalok életszemléletét és értékrendjét. A nagy ázsiai, afrikai és latin-amerikai kulturális közösségek azt hihetik, az amerikai gondolkodásmód azonos az európaival, ami súlyos félreértés. Velencében fontos döntéseket hoztunk ezeknek a kedvezőtlen jelenségeknek a fokozatos háttérbe szorítása érdekében.

A fentebb említett gondok teljes mértékben érvényesek a visegrádi négyekre is, ahol ugyancsak tapasztalható a túlzott és kritikátlan nyugatimádás. Mindeközben elég gyakran megfeledkezünk természetes szomszédkapcsolatainkról. Várható-e valamiféle értékközpontú kibontakozás? Mindezt mennyiben ösztönzik a kulturális tárca vezetőinek találkozói, amelyek a kívülálló számára eléggé formálisnak tűnnek?

Meggyőződésem, hogy éppen a legutóbbi, lőcsei eszmecserénk igazolja: tartalmasak ezek az eszmecserék. Ebben a patinás kelet-szlovákiai városban több tervezetről állapodtunk meg. Többek között a filmgyártás és -forgalmazás, a könyvkiadás terén, s megegyeztünk arról is, hogy szellemi értékeinket közösen is bemutatjuk az Európai Unió országaiban. A novemberi, olomouci találkozónkon tekintjük majd át a további konkrét teendőket. Ugyanígy rendszeresek az uniós tagországok tárcavezetőinek és az Európa Tanács illetékeseinek eszmecseréi is, ahol számos lehetőség kínálkozik az életrevaló ötletek, kezdeményezések valóra váltására. Tény viszont az is, hogy még mindig nagyon sok bürokratikus és egyéb akadály nehezíti a visegrádi országok közötti közvetlen, őszinte kapcsolatok gyarapodását, amelyek lehetővé tennék a kölcsönös kötődések és az együttműködés további elmélyítését. ĺgy érhetnénk el, hogy ne formálisak legyenek ezek a rendezvények, hanem olyanok, amelyek valóban felkeltik a polgárok érdeklődését. Azt szeretném, ha ezek a kapcsolatok elérnék azt a baráti és egymás értékei iránt őszintén érdeklődő szintet, amelyet a három visegrádi miniszterrel, kollégáimmal és barátaimmal már sikerült elérnünk.

Ezek a kiváló kapcsolatok miként mutatkoznak meg a gyakorlatban?

Az első fecske minden bizonnyal az a szeptember végi, brüsszeli gálaműsor lesz, amelyen az Európa „fővárosában” tevékenykedő politikusok, diplomaták és a kulturális élet neves személyiségei lesznek jelen. Ebben a programban szeretnénk kidomborítani a visegrádi négy ország kultúrájának sajátos nemzeti jellegét, egyúttal a szellemi kölcsönhatásokat, s mindazokat a jellemző jegyeket, amelyek közép-európai mentalitásunkat és kultúránkat jellemzik.

Beszéljünk végezetül a magyar–szlovák kulturális kapcsolatokról, amelyekről általában közhelyesen megállapítjuk, hogy zavartalanul fejlődnek. Nem vagyunk kölcsönös rendezvények hiányában sem, mégis úgy érzem, hogy e téren is sok a formalitás és kevés a szellemi élményt nyújtó, kiemelkedő esemény. Mi a véleménye erről a megállapításról?

Valóban dinamikusabbak lehetnének a kapcsolataink, ám azért szögezzük le, hogy a budapesti Szlovák Intézet és a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézete kiemelkedő munkát végez, számos színvonalas rendezvény igazolja ezt. Ugyanakkor eléggé gyérek a két ország művészei közötti személyes és szakmai tapasztalatok, amelyeket a minisztérium legfeljebb csak ösztönözhet vagy némi pénzösszeggel támogathat. Ám ilyen kapcsolatokat csak a művészek, a kultúra területén tevékenykedő szakemberek kezdeményezhetnek és igényelhetnek. Példát meríthetnének a szlovák–cseh kulturális kapcsolatokból. Csaknem egy éve a cseh–szlovák kulturális kölcsönösség jegyében egy hónap alatt a két országban mintegy hatszáz rendezvényt szerveztünk. Nagy közönségsikerrel és szakmai visszhanggal. Igazi áttörést jelenthetne, ha ugyanígy képesek lennénk megszervezni a szlovák–magyar kulturális kölcsönösség rendezvénysorozatát is. Méghozzá spontán, a művészek köréből kiinduló kezdeményezések és javaslatok eredményeként...

... vagy a két tárcavezető kezdeményezésére!

Néhány hete Budapesten baráti, nagyon jó hangulatú ebéden magyar kollégámmal, Hiller Istvánnal a közös történelmi hagyományainkról beszélgettünk. S megegyeztünk abban, hogy az európai pénzforrásokat is megpályázva, igyekszünk megmenteni és felújítani azokat a szlovákiai műemlékeket és egyéb tárgyi emlékeket, amelyek közös történelmi örökségeink. Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy a pozsonyi minisztérium stratégiájának szerves része a kortárs szlovákiai magyar kultúra támogatása is. Ezt igazolja az a – lehetőségeinkhez képest – jelentős anyagi segítség, amelyet évről évre erre a célra fordítunk.

Talám mégsem nosztalgiázom, amikor azt állítom, hogy az elmúlt évszázad kilencvenes éveiben, amikor ön még Csehszlovákia budapesti nagykövete volt, a szlovák–magyar kulturális kapcsolatok is élénkebbek voltak. Tévedek?

Erre azt válaszolhatom, hogy más társadalmi mozgások voltak, s ezekből adódóan más idők jártak akkor. A szellem emberei akkor különleges felelősséget éreztek a térség politikai fejlődéséért, a szlovákok és a magyarok közötti kapcsolatok alakulásáért. Máig élénken emlékszem, milyen sokat beszélgettünk Göncz Árpáddal, Mészöly Miklóssal, Vásárhelyi Miklóssal, Konrád Györggyel, Görgey Gáborral, Esterházy Péterrel, Nádas Péterrel, Mislivetz Ferenccel, Szarka Lászlóval, Kiss Gy. Csabával, Kis Jánossal, Fodor Gáborral, Szent-Iványi Istvánnal, Glatz Ferenccel, Hanák Péterrel, Csepeli Györggyel, Örkény Antallal – és még legalább húsz magyarországi személyiséget sorolhatnék fel – közös dolgainkról. Nem szeretnék szentimentális húrokat pengetni, de amikor felidézem magamban, hogy Fischer Ádám is milyen kezdeményezően és produktívan kapcsolódott be ebbe az együttgondolkodásba és közös cselekvésbe, akkor bizony legszívesebben valamiképpen visszatérnék ezekbe a nem is oly régi időkbe. Csak hát, ugyebár, kétszer nem lehet és nem is ajánlatos ugyanabba a folyóba lépni.

Mindezt hallva, hadd kérdezzem meg: a miniszter nem szorítja háttérbe az irodalomtudóst és az értelmiségit?

Dehogynem. S az, hogy a háttérbe szorítja, még enyhe kifejezés. De úgy kell neki, ha már így döntött, akkor csak szenvedjen, még egy ideig.