Kulcskérdés: nyílnak-e magyar óvodák?

E joggal felkarolt kérdéskör néhány súlypontjáról a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (SZMPSZ) 2014 tavasza óta hivatalban levő elnökével, Jókai Tiborral beszélgettünk.

Elnök úr, a középkori latin mondás szerint: akit az istenek gyűlöltek, azt pedagógussá tették. Helytálló vagy feledhető állítás ez 2016 őszén Szlovákiában?

Gondolom, inkább feledhető, hiszen aki hivatásként választotta a pedagógusi pályát, az nem az istenek szeszélyéből, hanem belső késztetésből döntött így. És akinél ez a hozzáállás egyben meggyőződés is, az nemcsak a napi munkában megbízható, hanem szakmailag is folyamatosan továbblépni akaró pedagógus. Az viszont bosszantó, hogy a tanítók, rajtuk kívül álló okokból, aligha lehetnek elégedettek azokkal a körülményekkel, amelyek között napról napra oktatni kényszerülnek.

A satnya pedagógusbérek indokolt panaszán kívül melyek a hazai oktatásügy megoldást sürgető országos gondjai?

A pedagógusfizetések ügye valóban csak egy vesződség a sok nehézség közül. Mert például égető szakmai probléma, hogy az uniós forrásokból sikerült ugyan küllemükben számos iskolát felújítani, de a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem költött érdemben az új tanszerekre, a modern szemléltetőeszközökre, a tantermek általános felszereltségének jelentősebb korszerűsítésére. Ebben óriási Szlovákia lemaradása, miközben a világ és benne a tudományok, meg hát a pedagógia is rohamléptekkel fejlődik. Erre végre-valahára illene megoldást keresni.

A szlovákiai magyar iskolahálózatot érintően az SZMPSZ szorgalmaz-e rendszerszintű megoldásokat – különösen a folyamatosan csökkenő diáklétszám láttán.

Civilszervezet vagyunk, ennek a szerepkörnek megfelelően tehetünk ajánlásokat, ha felkérnek bennünket, véleményezhetjük az oktatási tárca szakmai szándékait. Természetesen gyűjtjük és értékeljük pedagógusaink gyakorlati tapasztalatait, valamint a hozzánk befutó számszerű adatokat. Általában épp ezek alapján léphetünk fel kezdeményezően is a kisebbségi, jelesül a hazai magyar iskolaügyet érintő kérdésekben. De minden tanév első negyedében azt is összegezzük, hogy országosan hogyan alakult a magyar iskolák diákjainak létszáma. Annak eldöntésében viszont nem vagyunk illetékesek, hogy ahol a lélektani határon ingadozik vagy már alá is zuhant a diáklétszám, ott működtethető-e az iskola. Ilyen helyzetben mindig az önkormányzatnak kell döntenie.

Iskolaügyünk évek óta húzódó országos gondjai és az általános demográfiai deficit ellenére versenyképes iskolák kellenek. Ez mi módon érhető el?

Ezt az igényt sok helyütt a teljes szervezettségű iskolák már felismerték, és jó pedagógusok megnyerésével vonzóvá tették a városi iskolát, ahová a szülők egy kisebb-nagyobb körzetből reggelente beviszik a gyerekeiket.

De hát minden (kis)iskola végvár! Ahol megszűnik, ott egyéb is elsorvad...

Ez a dolgok fonák oldala. Ilyen szempontból különösen az egymástól három-öt kilométerre fekvő, 600-800 lelket számláló községek vannak kritikus helyzetben. Első hallásra talán meglepő, de ha megnézzük az elmúlt húsz év adatait, a Dunaszerdahelyi és a Lévai járásban szűnt meg a legtöbb iskolánk.

A szlovákiai magyar iskolák jövője elsősorban tehát azon múlik, lesz-e az anyanyelven oktató alap- és középfokú tanintézményeinkbe kellő számban beiratkozó diák. Hogyan lehet kilábalni ebből a veszélyzónából?

Egy sikeres és régen esedékes óvodaprogrammal. Az SZMPSZ-nek ezért először politikai, majd szakmai és gyakorlati síkon kell megnyitnia a magyar nevelési nyelvű óvodák hiányának kérdését. Ugyanis számos dél-szlovákiai településen, beleértve a nagyközségeket és a városokat, kevés az önálló magyar óvoda, vagy egyáltalán nincs. Illetve a közös igazgatású óvoda sem az adott helység nemzetiségi arányainak megfelelő csoportelosztásban és ehhez igazodó nevelési nyelven működik. Ez okozza, hogy sok magyar szülő gyermeke szlovák óvodába, vagy a közös óvodában szlovák csoportba kerül, ahonnan többnyire „automatikusan” szlovák tannyelvű iskolába íratják. Ezért egyre nyomatékosabban – és nem csak a pedagógusszövetségben – felmerül a dilemma: vajon a magyar polgármesterek, a magyarlakta települések önkormányzati képviselői miért nem kezdeményezik erőteljesebben a magyar óvodai csoportok toborzását? Elvégre azok szavatolhatják a helyi magyar iskoláknak a diákutánpótlást. Az önkormányzatok munkájában ezen a téren jelentős mulasztások vannak. Egyúttal a közös igazgatású óvodák csoportelosztásán is módosítani kell, ahol ez indokolt a helyi lakosság nemzetiségi arányainak megfelelően. A gyakorlati tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a nem anyanyelvi csoportba került magyar gyerekek szüleit három évvel később már bajos meggyőzni a helyes iskolaválasztás szakmai-lélektani előnyeiről. Kiváltképpen, ha őbennük is megkopott az anyanyelvhez való ragaszkodás. Szövetségünknek ezért új feladata és kitűzött célja, hogy ahol igény mutatkozna rá, ott mindenütt elérhetők legyenek a magyar nevelési nyelvű óvodák vagy óvodai csoportok.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"254472","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"400","title":"Jókai Tibor","typeof":"foaf:Image","width":"259"}}]]

Noha ma sem áll senki – akár óvodai vagy egyéb előzményektől függetlenül – furkósbottal a szülők háta mögött, hogy beíratáskor ne az anyanyelvi oktatást válasszák.

Valóban nem, ahogy az is igaz, hogy olykor az élet hoz objektív okokat. De van a fiatal szülőknek egy rétege, amely szakmai érvekkel sem győzhető meg. Ez is tény.

És a fennálló iskolák? Az ott tanító hazai magyar pedagógusok szem előtt tartják, mely szerint a siker titka, hogy a szokásos dolgokat szokatlanul jól kell csinálni?

Pedagógusaink többsége tudatosítja, hogy ma különbet és szakmailag jobbat kell nyújtani, mint a korábban. Ott duplán, ahol átellenben a konkurens szlovák iskola működik. Elsősorban tanítóink középnemzedékében és az idősebbekben él a küldetéstudat, hogy emelni kell a magyar iskolák színvonalát, míg a friss diplomásoknál, egyelőre, nem mindenkinél tapasztalni ezt a „spirituszt”. Persze, akiben fiatalon is megvan már ez a többlet, az azért választotta ezt a pályát, mert az egyetemi felvételik fellazult szigora ellenére elkötelezetten pedagógus akar lenni.

Bizonyos fokú racionalizáció elkerülhetetlen lesz az egész szlovákiai oktatásügyben, így a magyar iskolahálózatban is. A SZMPSZ tud majd segíteni a felmerülő helyzetekben? Például az optimális térségi iskolarendszer kialakításában.

A kisiskolák hálózatának direktív szűkítése szerencsére lekerült a napirendről, azok megtartása továbbra is az önkormányzatok fontos feladata! Idén szeptemberben három iskolánk szűnt meg, de csakis azért, mert padjaikból kikoptak a tanulók. Az oktatásügy most készülő finanszírozási törvényének azonban figyelembe kellene vennie, hogy a kis híján félmillió szlovákiai magyarságnak életképes, a jövőt nézve pozitív diszkriminációt érdemlő iskolahálózata van. Jó lenne hát, ha a nemzetiségi iskolaügyet – a többségi iskolák rendszerétől elválasztva – önálló fejezetben kezelné az új jogszabály.

És ha ne adj’isten egy következő kormánykoalíció nem lesz túl előzékeny? A pedagógusszövetségnek ilyen fordulatra is van naprakész megoldása?

Lényegében 2012 óta folyamatosan foglalkoztunk egy ilyen negatív eshetőséggel is. A felmérések és a gyakorlati tapasztalatok összegzésével készült elemzés megszületett, ez egy B-terv, de ügyetlenkedés volna, ha most rukkolnánk elő vele, nehogy egy barátságtalanabb kormányzat készséggel ráharapjon.

Ön tíz év távlatából miként látja: mit kellett/lehetett volna 1998 és 2006 között, az akkori kormányzati pozícióban, másként tennie az egykori Magyar Koalíció Pártjának a szlovákiai magyar iskolarendszer megszilárdításáért?

Elsősorban még a rendszerváltás előtti, Nyitrán folyó magyar pedagógusképzés mintájára nagyon komolyan megalapozni a tanító- és tanárképzést. Ennek ma nagy hasznát vennék iskoláink. Jelenleg főként a komáromi Selye Egyetemen képezik pedagógusainkat, szerintem egyelőre nem azon a szinten, ahogyan ez 1989 előtt a nyitrai Pedagógiai Főiskolán természetes volt. De a szóban forgó kormányzati évtized mulasztása továbbá, hogy a közoktatási törvény nem rögzítette önálló fejezetben a nemzetiségi oktatásügyet, ahogy annak önállóan működő állami szakmai háttérintézményei sem alakultak meg.

Az országos tanfelügyelet központi vezetője szerint nem az iskolák szabadsága kevés, hanem a diákság motivációja harmatgyenge. Mi a teendő, hogy a gyerekek örömmel járjanak iskolába?

Egy szemléletváltással vonzóvá kell tenni az iskolát. Hogy a diákok második otthonuknak tekintsék, és jól érezzék ott magukat. Ahogy a szülők előtt is tanácsos kinyitni az iskolák kapuit, hogy a tartózkodó, olykor kimért légkör családiassá váljon.

És a tanítóság mikor fog jobb kedvvel tanítani?

A pedagógusbérek ügye csak egy dolog a jogos elvárások közül. De már az is sokat jelentene, ha a tanítónak nem a rázúduló adminisztráció rabolná az idejét. A pedagógus nem irodakukacnak, hanem oktatni, nevelni szegődött.

A magyar nevelési nyelvű óvodák sürgős szorgalmazása mellett milyen további törekvései vannak a pedagógusszövetségnek?

Bő huszonöt esztendő után most jutottunk el oda, hogy megalakítottuk a szlovákiai magyar iskolák igazgatóinak fórumát, ami a kölcsönös és közvetlen információ- és véleménycsere hasznos formájának ígérkezik. Ez az élő kapcsolat azért fontos, mert minden iskola lelke és felelőse az igazgató. Ehhez a kétirányú együttműködéshez nem kis reményeket fűzünk.

Kevesen és tényleg ritkán tudatosítjuk, hogy a Felföldön 1921-ben megalakult a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület, a SZÁMTE. Annak örököse vagy folytatója az SZMPSZ, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége?

Egyértelműen a folytatója. És a jogutódja is. Ezt már huszonhat évvel ezelőtt, az első alapszabályzatunkban is leszögeztük.