Kreatika avagy Az alkotás törvényei

Békés professzor elmélete az emberi munka és alkotás törvényeit fogalmazza meg, mely tevékenységnek termék (produktum) lesz a végeredménye. Az ember kreativitásával emelkedik az ösztönös lét fölé, és alkotókészsége teszi számára lehetővé, hogy megismerje és kihasználja a természeti törvényeket. A kreatika azt igyekszik feltárni, mi módon teszi ezt.

I. Az alkotás mint az ember létszükséglete

Békés professzornak a múlt század ötvenes éveinek elején, a Szlovák Műszaki Egyetem Gépészeti Karának fiatal tanársegédjeként a fémmegmunkálás volt a szakterülete. Az elmúlt évtizedek során a számítástechnika a logarléctől a számítógépekig fejlődött. A kibernetika vívmányai tették lehetővé azt a magas szintű absztrakciót, amely a kreatika törvényeinek a megértéséhez és megfogalmazásához vezetett. A számítógép óriási mennyiségű információ tárolására és elképesztően sok művelet hihetetlenül gyorsas végrehajtására alkalmas. Emberfeletti teljesítményre képes, ám az ember által készített program alapján!

A valóságról való ismereteink már régen nem lineárisan, hanem legalábbis négyzetesen gyarapodnak. Ezért az emberi tudásanyag rendszerező áttekintése magasabb fokú absztrakciót, összegezőbb, tehát elvontabb fogalmakat kíván. Békés professzor a termék (produktum) fogalmában találja meg azt a gyűjtőedényt, amely az emberi – és természeti – tevékenység következményeit összegezi és ezek létrejöttének törvényeit jellemzi. A termék fogalma jellemzi és értelmezi a civilizációs fejlődést. A másik fogalom, mellyel a kreatika nem foglalkozik (operál), a szükséglet, az igény fogalma, amely az embert fogyasztóként jellemzi. A szükséglet és termék fogalompár átfogja életünket, a mai emberiség termelői és fogyasztói társadalomban él.

Az elmélet a kreativitást létfenntartó erőnek láttatja. „Az ember termékek előállítása nélkül elpusztul, alkotókészség híján elmarad!” (Békés) A felismert törvények nem függnek az eszmei vagy politikai rendszerektől, csak az emberre-emberiségre vonatkoznak. Ezért lehetnek egyetemesek. Mintha csak isteni természetűek lennének: általánosan érvényesek az emberiség változatos életformái között, és meghatározzák az ember munkáját, sorsát, jövőjét.

II. Az alkotás törvényei 1. Formális törvények

Ezek a termék bizonyos rendszerszerűségét fogalmazzák meg, mintha valamiféle szerkezete lenne. Részei vannak, alkatrészekből áll. Már a kőbaltának éle, foka és nyele van. Az íjnak kávája, húrja és nyílvesszeje, a háznak alapja, falai és fedele. A gépnek alkatrészei, melyek szerkezetbe rendeződnek. A mérnök az elképzelt egészet részeire bontja, megtervezi a részek elkészítésének módját és a technológiai folyamatokat; ma a tervező a számára legjobb megoldást számítógépes programokkal határozza meg.

Szintén rendszerjellegű „szerkezetnek” képzelhetjük el a műalkotást, bizonyos zárt rendszernek. Nem csak az irodalmi szöveget, hanem a festményt, grafikát, szobrot is. A fizikai és szellemi (mentális) termékek közös tulajdonsága: rendszerszerűek, szerkezetük van. Alkotóelemekből állnak. A posztmodern irodalomelmélet nagysága, Jacques Derrida is ebből indul ki a szöveg dekonstrukciójáról szólva: a szöveg – a mű – szerkezetét elemei vizsgálatával értjük meg. A dekompozíció és dekonstrukció elve rokonpár. Mindkettő a „termék” szerkezetszerűségére enged következtetni.

Az anyagszerűség és szerkezeti elv a földi lét természetében gyökerezik, és kozmikus léptékben is érvényes! Michelangelo mondta, hogy a kőben, a sziklabálványban már benne van a szobor, csak ki kell fejteni belőle. Az író is tudja például, hogy a művet fel kell építeni, akár téglából a házat. S be kell rendezni, hogy lakható – olvasható legyen. A nyelv anyagából készül, szavakból (fogalmakból), mondatokból és fejezetekből építi az író, ám ne feledjük, hogy a nyelv a materiális és spirituális valóságnak, mintegy fiziológiai és szellemi életünknek a szimbólumrendszere! A szöveg mögött materiális létvalóság áll. A mű az anyagi világ szellemi kifejeződése. S ami az építkezést illeti: gondoljunk a javítgatott, átírt kéziratokra, a betoldásokra és húzásokra! Balzac anynyiszor dolgozta át műveit, ahányszor a kézirat, hasáb- és oldalkorrektúra – a nyomdai kutyanyelvek – a kezébe kerültek, a nyomdászok csak akkor lélegezhettek fel, amikor kinyomták a könyvet. Az író tudja, mert érzi munkája közben, milyen értelemben szerkezeti elem és építőtégla a szó, a fogalom, mi módon építőanyag a mondat, a fejezet, az írásjel vagy az új bekezdés. S az építés-jelleg mögött áll az irodalomtörténet tapasztalatanyaga, az élet fiziológiai tényei, az érzések és gondolatok oksági viszonyai, a mű lelkisége és szerkezeti egysége. Közösen adják, egységükben határozzák meg a mű termék-jellegét!

Hasonló tanulságot kínál a műfajok története. Az énekkel-tánccal, mozgással kísért, örömöt, félelmet vagy elszántságot kifejező ősi szövegekből fejlődött ki a ritmus és a rím. A görög népszínház és beszédpróza arra utal, hogy a „szerző” hatni akar a tömegekre. Nem jóllakatni őket, sem felruházni, hanem szellemi termékével befolyásolni értelmüket, megfogni lelküket, irányítani akaratukat. Az ókori törvényeket gondolati szövegek, értekezések, esszék követték, filozófiai dolgozatok – a folyamatban felismerhetjük az elvonttá, szellemivé transzformálódó társalgási és közbeszéd anyagiasulásának az elvét. Az eposzt felváltja a regény, a vallásos zsoltárt a lírai vers. A nyomtatás feltalálása megalapozta az olvasáskultúra terjedését, melynek keretében a technológiák az írásművészetre és a könyv termékjellegére is rányomták bélyegüket. A jó cipész kiváló lábbelit készít, a jó író nagyszerű könyvet alkot. Ne lássuk ebben az írói géniusznak az alábecsülését! Se valamiféle gépiesen termelő emberi mechanizmust, a fizikai és szellemi munka egybemosását. Mindössze azt, hogy a fizikai tevékenység is tartalmaz mentális elemeket, másfelől az író által kifejezett spirituális minőségnek és lelki tartalmak anyagi erőknek is alávetettek. A műben materializálódva természeti törvényeket testesítenek meg, s így egyetemes jelentőséget, mintegy kozmikus értelmet nyernek. A mű tartalmazza és kifejezi a léttörvényeket és determinációkat, amelyek alkotómunkára és termékek előállítására késztetik az embert.

A szobrász és festő esetében még kézzelfoghatóbb a termék. Szellemi géniuszuk mellett munkájuk anyagszerűbb. A festő esetében a vászon, a festékanyag (olaj, tempera, akvarell) és a technológia (rézkarc, metszet, kőnyomat), a szobrásznál az anyag (bronz, kő, fa stb.) döntő jelentőséggel bír: anyagismeretét feltételezi és lehetőségeit is megszabja. A művészi technológiák az anyagismeret fejlődését (is) tükrözik. De még az írásbeliség sem mentes a technológiai-anyagi fejlődéstől. Az ókori kőtáblákat, melyekre a törvényt rótták, követte a papirusz, a pergamen, a kódexmásolók hangyamunkája, majd a könyvnyomtatás. Ma széltében-hosszában beszélnek a Gutenberg-galaxis végéről. A nyomtatott szövegre rátelepszik a képi kultúra, a látvány. De a könyv termékvolta is még inkább kidomborodik. A művészi irodalom rovására megnőtt az ismeretterjesztő művek száma, gyönyörű és drága enciklopédikus művek születnek, s a könyvkereskedő már nem az értő olvasóra épít, hanem az ajándékozóra, aki megveszi a drága művet. A bestsellerek pedig a videotechnikával szövetkezve válnak jövedelmező üzletté.

2. Az öröklődési törvények

Az öröklődési törvények a termékről, előállításáról és anyagáról szólnak. Mindhárom az időben van jelen, és a folyamatosságot képviseli. E törvények mintha az idő lényegét jelentenék, a szellemi erők és az alkotókészség kontinuitását. A termék mintegy örökli készítője, anyaga és a létrehozásához használt szerszám tulajdonságait. A vers az első „ősénekes” indulatát, szenvedélye ritmusát, a véletlen rímet, melyekből az idők folyamán az egység és zártság megérzése, művi forma lett. Milyen erő, milyen szükséglet hívta létre és határozta meg a műfajokat? Az alkotónak talán azért volt szüksége a zárt formára, hogy jobban összpontosíthassa gondolatait, érzéseit. A közönség (a fogyasztó) pedig szívesen vette a könnyebben érthető-élvezhető zárt formát. Mindkettő olyan célszerűség, amelyet az emberi adottságok és szükségletek határoznak meg, s közös nevezője minden termelésnek. A képzőművészeti anyagok és formák is követik az öröklődési törvényeket. Az egyiptomi fáraóábrázolásoktól Leonardo Mona Lisájáig hosszú az út. Az őskori totemszobrocskáktól Michelangelo Dávidjáig úgyszintén. A középkori egyházi zenét és a református zsoltárokat Bach orgonafugái és Beethoven szimfóniái követik.

Az öröklődési törvények az alapokra, az alkotás folyamatára és a mű – a termék – összefüggéseire utalnak, de arra is, hogy ilyenek az emberi önkifejezés és a művészi alkotóerők belső törvényei. Mintha a termék tartalmazná elődei „génjeit”! Az emberiség létét a természeti törvények határozzák meg, része a mindenségnek. De az emberi civilizáció sajátos törvényei már nem (csak) természetiek, hanem emberiek, s nem is társadalmiak, hanem az ember lényéből és alkotókészségéből következnek. Napjainkban, s nem alaptanul, sok szó esik az emberiség gazdasági és kulturális globalizációjáról. Arra figyelmeztetve, hogy az emberi léterők és alkotókészség termékei közös törvények alapján lesznek. De talán az is lényegük, ami az előzményekből következik: hogy az ember fizikai aktivitása és szellemi törekvése nem lehet parttalan, hanem bizonyos zártságon belül gazdag és felívelő. „Génjei” alapján, determinált és öröklött feltételek szerint alkot, természeti lehetőségei és emberi szükségletei parancsára. S mintha a modern lírai versben, más formában bár, ott lenne az az ősi emberi minőség is, amelyet változó korok termékeként és fejlődő géniusza formateremtő erejével újból és újból reprodukál a költő!

3. Egzisztenciális törvények

Míg az előző törvények a meghatározottságról, a determinációk folyamatosságáról szólnak, az egzisztenciális törvények a szabadságot kodifikálják. Tehát a termékkészítő ember választásának és akaratának lehetőségeit. Békés professzor szerint a formális és öröklődési törvények alapján az ember szabad akaratával választja ki a sokféle megoldás közül a megfelelőt. A cél, hogy lehetőleg a legjobb valósuljon meg. Súlyos filozófiai probléma a szabad akarat kérdése, meghatározásához Einsteint hívjuk segítségül: „Az ember – filozófiai értelemben vett – szabadságában semmiképpen sem hiszek. Az ember nemcsak külső hatások kényszere alatt, hanem belső szükségszerűségek hatására is cselekszik. Schopenhauer mondása: »Az ember teheti ugyan azt, amit akar, de nem akarhatja azt, amit akar…« már kora fiatalságom óta megfogott.” Einstein arra utal, hogy a szabadságnak nem a határai, hanem a megnyilvánulási formái adottak. A mérnök választása nincs korlátozva, ám érdeke, hogy a legjobb megoldást válassza. A mesterember készíthet selejtes terméket, ám aligha adja el. A művész alkothat bármit, ám ha a társadalom nem fogadja el, nem emeli vele hírnevét. A kreatika az alkotást úgy határozza meg, hogy alkotás az, ami eredeti és újszerű s a társadalom – a fogyasztó – elfogadja. Békés professzor Kruppot idézi: „Számos gyártási mód van, ám az adott feltételek mellett csak egy lehet optimális.” A szabad akaratból született döntés feltételei: az élet értéke, a munka eredménye (saldo), az előállításhoz szükséges anyagok, eszközök és a természeti szempontok. A választás lehetősége a felelősség kérdését is felveti. Az emberi szabadság tehát nem parttalan, körülhatárolt létfeltételeinkkel. A kreatika törvényei arra is utalnak, hogy az emberiség sorsa mögött, a civilizáció hátterében és az emberi munka értelmében olyan életerők működnek, amelyek az emberi jelleg és a fundamentális humanizmus érdekeit képviselik. A termékben az emberi élniakarás vágya nyer kifejezést! A kreatika törvényei arra tanítanak, hogy az emberiség – minden látszat és tévút ellenére – elemien és alapvetően a tökéletesedésre tör. Munkája teremtő jellegű. Szabad akarattal s mégis törvényszerűen, szükségeinek engedelmeskedve, ám szárnyaló képzelettel valósítja meg önmagát. Talán éppen ez a determinált szabadság az emberi géniusz, a kozmikus, isteni jelleg lényege.

III. A Kreatika értelme és jelentősége

Békés professzor elméletét, gondolatrendszerét műszaki tapasztalatok inspirálták, megalkotását technológiai igények ösztönözték és a kibernetika eredményei termékenyítették meg. Korunk termelési eredményeit és szellemi öntudatát, a technikai lehetőségek elvonatkoztatott szabályait igyekszik rögzíteni. A „termék” fogalma emberiségméretű és kozmikus. Az emberiség termékei a világűrben keringenek és csillagközi térségekben, távoli bolygókon vannak jelen, a világmindenség istenméretű titkait kutatva, s az emberiség teremtő-alkotó erőit képviselve. Ez az elmélet jelentőségének egyik véglete. A másik korunk jellemző vonása, amikor a konzumlétben és civilizációs bőségben elkényelmesedett emberiség elfelejt gondolkozni, mert nincs vagy alig van rá szüksége Anélkül használja a műszaki termékeket, hasznot húzva titkaikból, hogy akár egy pillanatra is elgondolkozna mibenlétükön. Emellett a megismerői-felfedezői gondolkodás elkényelmesedését is tapasztalhatjuk. A szellemi konzumlét végül unalomba vezet, az unalom pedig semmittevésbe, csömörbe. A kreatika elmélete a tudományos kutatás és műszaki termelés felaprózódásának – szakosodásának – korában, az információk áttekinthetetlenségének idején oly elvont szinten veti fel az alkotómunka törvényeinek kérdését, mely absztrakció alkalmasnak tűnik, hogy gyakorlati és bölcseleti értelemben egyaránt megjelenítse az emberiség létküzdelmét. De nem csak a mélyebb gondolkozás jelentőségét és szükségét hangsúlyozza, hanem az emberi szabadság és felelősség kérdéseire is választ keres. Felhívja a figyelmet az alkotóerőre és a szellem géniuszára, amikor anyagias és gyakorlatias életünk során, globális manipulációk csapdájában önállóan gondolkodni felejtünk.