Köztes szerepben

Közöttük rendkívül eredeti tanúságtétellel szolgál az 1824-ben Besztercebányán született Gustáv Zechenter-Laskomerský orvos, aki egyebek mellett természetleírások, vadászkalandok és humoros írások szerzője. Szépirodalmi értékkel bíró és történelmi forrásnak számító visszaemlékezéseiben, illetve önéletrajzában – amely 1911–15 között jelent meg folytatásokban a Slovenské pohľady hasábjain, majd az ötvenes évek közepén több kiadást is megért könyv alakban – sajátos szemszögből idézi fel az 1848–49-es felvidéki viszonyokat.

Külön poszton – a harcoló felek között

Laskomerský szabadságharcos szerepének hangsúlyozása az őt Kossuth katonájaként emlegető magyar írásokban magán visel némi, az elkötelezett harcvállalásra utaló mesterkélt nyomatékot. Viszszaemlékezésének tanúsága szerint ugyanis ebben a polgári környezetét uraló szellem hatása játszott döntő szerepet, amit meghatványozott a bécsi barikádokon medikusként szerzett élmények ösztönző ereje. Zechenter tudniillik a besztercebányai nemzetőrség soraiba kerülve – amit közelebbről nem jellemzett „behívásként” őrzött meg emlékezete – lett az időközben megalakuló zólyomi honvédzászlóaljban orvostanhallgatóból főorvossá előlépett harcfi. Ilyen minőségben vonult 1848 késő őszén csapatával Zsolna felé. Egyenruhája a bécsi légióból magával hozott öltözék volt, csak – ahogy írja – a jellegzetes kalaptól, a „kalabrézertől” vált meg, amelylyel a nemzetőrségben élénk feltűnést keltett. Gyakorlatozás során az éltes, pocakos, mulatságosan esetlen polgárok között kitűnt ügyes mozgásával, és általános tekintélyre tett szert. Zsolnára érve, majd a szlovák felkelők által támogatott császári csapatokkal Budatinnál szembekerülve azonban már az elképesztő nyomor „etnográfiai élményeivel” m aga mögött vártak rá a csatadúlás és öldöklés borzalmai. Ezek a Zechenter visszaemlékezéseiben megelevenedő megrázkódtatások vetnek fényt 1848–49-ben tanúsított magatartásának motívumaira.

Magát a csataleírást a szlovák szakirodalom a szlovák nemzet korabeli vezető egyéniségeinek memoárjaihoz képest a túloldalról származó, egyedülálló tanúságtételnek tekinti. Amennyiben a résztvevőknek a szembenálló fegyveres erők táborához való tartozása számít meghatározónak, e jellemzésnek nyilván megvan a létjogosultsága. Azonban Zechenter visszaemlékezését véve alapul, sokkal inkább valamiféle harmadik oldalnak – s ebben van kivételessége – tekinthető látásmód körvonalai rajzolódnak ki. Ezek eltérnek a mindkét oldalon nemzeti-politikai érdekek és célok által determinált szemléletmódoktól.

A bécsi ösztönzés és a hazai környezet hangulata minden sodró ereje ellenére kezdettől fogva bizonyos plebejus fenntartásokkal párosult, mely a megyei elöljáróság és a polgárság hazafiságának megnyilvánulásaihoz való ironikus viszonyulásban jutott kifejezésre. ĺgy idézi fel azt a jelenetet, amikor táborukba megérkezik kormánybiztosként Pulszky Ferenc, aki szlovákul, azaz nyilván kelet-szlovákiai tájnyelven szól elismeréssel a szép szál szlovák legényekhez. Mire azok tisztelgés helyett, főfedőjüket alázatosan levéve, Pulszkyt arra kérik: ha már ilyen befolyásos ember, intézze el, hogy hazajussanak. Kezdődik a szénagyűjtés.

Laskomerský szlovák nemzeti öntudatához ekkor már nem férhetett kétség. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy váci és pesti diákévei idején megerősödött benne az ösztönös ellenállás a szlovákokkal szembeni magalázó fennhéjázással, a saját bőrén tapasztalt lekicsinyléssel szemben. Vladimír Mináč ennek alapján írta Parázsfúvás című, a hatvanas években nagy vihart kavart, Tőzsér Árpád fordításában magyarul is megjelent könyvében, hogy a szlovákság nemzeti öntudattal rendelkező közösséggé a magyarok magatartása révén vált. A német gyökerekkel rendelkező Zechenter-Laskomerský is eredetileg „civis hungarus” volt. A Laskomerský nevet a szívének oly kedves – hasonló elnevezésű – Besztercebánya melletti völgy ihlette.

Budatinnál tanúja volt az elfogott szlovák felkelőkkel való kíméletlen leszámolásnak, de a pusztító fagynak kitett, még a köpönyeget is nélkülöző közhonvédek kínjainak is. Lekiismereti dráma játszódott le benne, amit meghatványozott a nagy szavakkal szembeni ellenszenve és gyakorlatias gondolkodása. Ebbe filozófiai ismeretei is belejátszottak. Štúr romantikára csábító hegelianizmusával szemben később mind irodalmi tevékenységében, mind természettudományi kutakodásában a pozitivizmus érvényesült.

Ilyen belső késztetések játszottak szerepet abban, hogy kérte elbocsátását a seregből.

Gyakorlati humanizmus és demokratizmus

Laskomerskýt 1848 Szilveszter napján – rögvest miután Komáromban leszerelt és Besztercebányára visszatért – bevonták Görgey sebesült honvédjainak ápolásába. Amikor pedig a város a szlovák önkéntesek kezébe került, folytatta a sebesültek gondozását.

A szlovák önkéntesek besztercebányai bevonulását követően találkozott Štúrral – akivel még Bécsben megismerkedett –, és ahogy visszaemlékezéseiben írja: „a jellegében szokványos, mindennapi dolgok körül forgó beszélgetés a politikai ügyeket illetően meglehetősen felszínes volt”. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon egy ilyen kiélezett helyzetben, amikor kikristályosodóban volt Štúrék nemzeti programja, miért nem tanúsított mélyebb érdeklődést annak tartalma iránt, s a beszélgetés miért nélkülözte a politikai hevületet? Mindez a kellő tájékozottság hiányának tudható-e be, avagy annak, hogy távolságtartással viseltetett a szlovák nemzeti mozgalomba való bekapcsolódás kínálkozó lehetőségével szemben. A szlovák felkelők törekvéseivel még a nemzetőrgyakorlatok idején megismerkedett – ahogy írta – egy szlovák érzelmű megyei tisztviselő barátja jóvoltából. Kapcsolatkeresési szándékoknak azonban nem mutatkozott nyoma. S ebbe vélhetően belejátszhattak – a helyzet ellentmondásai közepette – az osztrák udvar reakciós érdekeinek, a magyar forradalmárok elszántságának és a szlovák nemzeti törekvéseknek a szövevényében eligazodást kereső bizonytalanság, az óvatosság és esetleg belső vívódás.

A helyzet módot adott az ellentmondásokkal való szembesülésre. Laskomerský elismeréssel szól Görgey Artúr tábornok katonai képességeiről, aki gyors, merész manőverezéssel kikerült a besztercebányai bekerítésből, és győzelmes hadjáratot vezetett a Branyiszkón át. Itt mutatkoztak meg Laskomerský magatartásának Ervin Bagin irodalomtörténész által gyakorlati humanizmusnak és demokratizmusnak nevezett vonásai. Amikor egyik volt nemzetőrtársa, egy többgyermekes apa halálra rémülten azzal fordult hozzá, hogy kérjen kegyelmet számára, szemrebbenés nélkül fordult a már távozóban levő Štúrhoz. De ennél is megragadóbb az az áldozatkészség, amit egy soproni közhonvéd megmentése érdekében tanúsított, akit előbb bújtatott, majd megszervezte szökését. Laskomerský visszaemlékezéseiben többször is rendkívül meleg hangon ír e rövid életű kapcsolatról.

Az 1848–49-es erővonalak megítélése

Már mintha a nemzetőrségbe való belépés körülményeit érintő szűkszavúság, a gyakorlatozás mozzanatainak ironikusan kedélyes felidézése, majd a komáromi leszerelés eleve kényszerítette volna Zechentert, hogy elmélyültebb magyarázattal is szolgáljon a polgári átalakulás és ellenzői közötti forradalmi megütközés magyarországi erővonalainak kérdésében. A visszaemlékezések születésének idején Zechenter-Laskomerský – tartalmas életének 80. évéhez közeledve – már a szlovák önvédelmi törekvéseknek ugyan kifejezetten a politikától független, de szinte egyszemélyes szellemébresztő intézménye volt. S így aligha alaptalan a feltételezés, hogy a szlovák nemzeti mozgalommal és a magyarországi forradalmi kormánnyal kapcsolatos nézeteibe belevetült a későbbi évtizedek távlatában kiérlelődött szemlélet. A forradalom jellegének megítélése ugyanis az élményleírások magával ragadó szövegkörnyezetében is az utólagos felismerés tömör, tételszerű általánosításaként hat. Eszerint az 1848–49-es törésvonalat a szlovák nemzeti és a császári, illetve a forradalmi antidinasztikus és a magyar vonulat között húzta meg, amihez már minden kétséget kizáróan – főként a szlovák közegben – utólagos felismerésekre volt szükség. S erről tanúskodik a forradalom alatti szlovák–magyar viszony ellentmondásosságának szűkszavú megítélése is: „A bécsi kormány a nem magyar nemzeti mozgalmakat sajátos módon támogatta, valahogy úgy, hogy a két harcoló között a harmadik lesz a győztes (Inter duos lilitigente tertus gaudet).” Ehhez hozzátette, hogy a szlovákok Kossuthéknak a szlovák nemzeti mozgalmakkal szembeni kemény fellépésétől önkéntelenül is megriadva „szálltak síkra szent ügyükért, őszinte bizalmukkal egyben az uralkodó érdekeit is szolgálták.” Előkívánkozik a kérdés: vajon ez a higgadt, őszinte szemlélet, ha csak csírájában is, ott motoszkált-e a huszonéves szlovák ifjú gondolkodásában?

Tény, hogy Laskomerskýnek a forradalomhoz való viszonyát kezdettől fogva a szabadelvűséggel szimpatizáló plebejus szemlélet határozta meg, s nehezen viselte el a korábbról megismert magyar köznemesség és az asszimilálódó szlovák polgárság összefonódását. Érdekes viszont, hogy nem érdeklődött a magyar radikálisok iránt, Petőfi és Táncsics neve elő sem fordul visszaemlékezéseiben. Persze náluk még élesebb nemzetiségellenes megnyilatkozásokkal találkozhatott volna. Antidinasztikus alapon állva is megpróbált valamiféle felmentést találni Štúrék politikája számára, hangsúlyozva, hogy „a szlovákok által képviselt elvek minden egyén számára biztosították a szabad fejlődés lehetőségét”. És alighanem már itt jelentkezett egy sajátos, a közvetlen politikai szerepvállalás és nemzeti érdekszolgálat között tágabb mozgásteret kereső késztetés is. Úgy tűnik, hogy erre Zechenter-Laskomerský sorsának a forradalom leverése utáni alakulása szolgáltat magyarázatot.

Közéleti szerepvállalás – a politikai színtéren kívül

A forradalom leverését követően – miután megszerezte Bécsben az orvosi diplomát – megyei orvos, majd a breznói bánya- és erdővidéki körorvosi teendőket látta el. Áthelyezése Besztercebányáról Breznóba a Bach-rendszer módszereiről árulkodik, amelyek biztosítottak ugyan némi érvényesülési lehetőséget a hivatalokban a szlovákok számára, de ugyanakkor ez a politika a maroknyi szlovák értelmiség tudatos szétszórását is szolgálta a centralizált önkényuralmi rendszeren belül. Később, már az osztrák–magyar kiegyezés idején, amikor a korábban félreállított magyar politikai garnitúra újból szerephez jutott, áthelyezték Körmöcbányára. Előzőleg ugyanis részt vett a szlovák parlamenti jelöltek megválasztásának szorgalmazásában. Amikor viszont a megyei választások során nyomást gyakoroltak rá a hivatalos közegek, hogy lépjen fel aktívabban, nem volt hajlandó részt venni a választásokon. Döntését – visszaemlékezéseiből legalábbis erre lehet következtetni – látszólag a dac motiválta az egyszer megtorlást alkalmazó, másszor a választási részvételt hivatali kötelességként elrendelő állami közegekkel szemben. A szabadság és az egyéni jogok kérdését feszegető kurta fejtegetése azonban arról vall, hogy mélyebben foglalkoztatta az értelmiség helye a nemzeti közösségszolgálatban. Mai szemmel nézve úgy is értékelhető, hogy a közvetlen politikai szerepvállalás helyett a távolságtartó közéletiség lehetőségeit kereste. Irodalmi tevékenysége mellett a szlovák nemzeti fejlődés intézményes fejlődésének előmozdításán fáradozott. Tagja volt a Matica slovenská vezetőségének, kőzettani ismereteit a természettudományi szekció munkájában kamatoztatta (és később a Maticának ajándékozta kőzetgyűjteményét is), védnökséget vállalt a rőcei szlovák gimnázium felett, több folyóirat mecénása volt.

Milan Pišút professzor Laskomerskýről írt terjedelmes tanulmányaiban hangsúlyozta, hogy nem volt kiemelkedő író, sem politikus, de magatartásával jelentős mértékben hozzájárult a szlovák politikai közgondolkodás formálódásához. Visszaemlékezései (ha legalább legfontosabb részeit lefordítanák magyarra) talán hozzájárulhatnának a szlovák– magyar kapcsolatokat terhelő görcsök feloldásához és az előítéletek leküzdéséhez.