Köztes-Európa felelőssége

Georg Friedman geo- és külpolitikai elemző szerint az EU egy restellt s ezért titkolt konfliktust hordoz magában. Azt, hogy a kétezres évek derekán csatlakozott új tagállamok sohasem fogadták el teljes meggyőződéssel az unió értékrendjét. Helytálló ez a vélekedés?

A kérdést érdemes árnyaltabban vizsgálni. Ha ugyanis az Európai Uniót említjük, azon belül pedig mag-Európáról, illetve eltérő sebességű „Európákról” szólunk, akkor alapvetően az unió politikai, katonai-biztonsági és számszerűsíthető gazdasági elemeiről is beszélünk. Azon különbözőségek tudatában, amelyek kontinensünket már az ipari forradalom kezdete óta jellemzik, és megvoltak a huszadik század elején is, de lényegében a mai napig is fennállnak. Szűkebb régiónk lemaradásához jócskán hozzájárult még a szocializmus kis híján fél évszázada is. Ezért magától értetődő, hogy az EU hat alapító tagállama és a nem sokkal később csatlakozott, illetve az úgynevezett új tagországok között számos tekintetben tapasztalni társadalmi, szociális, közösségi és egyéb különbségeket. Ugyanakkor arról már kevés szó esik, hogy az észak–déli ellentétek törésvonalai hasonlóképpen csikorgatják az EU intézményi működésének fogaskerekeit. Ebben a sokszempontúságban Közép-Európának valóban amolyan köztes szerep jut. Másként szocializálódtunk, ezért másként látunk sok mindent, mint például Németország vagy a Benelux államok, de nem is kezeljük úgy a dolgokat, mint azt Moszkvában teszik. Közép-Európának egy nagyon sajátos jellege, geopolitikai súlya és társadalompolitikai szerepe van. Érdekes, hogy ezt a köztes arculatot sem Keleten, sem Nyugaton nem értik komolyabban. Igaz, mi sem értjük eléggé őket, inkább jól megvagyunk az önbecsülésünkkel, úgymond, a saját levünkben.

Melyik utat tapossa hát Kelet-Közép-Európa, elsősorban a V4 tagországai? A demokrácia igenlésének pályáját, vagy azt, amelyik a szélsőségek felülkerekedésével, az alkotmányos fékek és ellensúlyok „törvényes” kijátszásával az egyszabású bicepszdemokráciába vezethet?

A mi demokráciafelfogásunk valóban különbözik a nyugat-európai szemléletmódtól, noha a 18–19. századtól ez a régió is részt vett a választójog, a hatalmi ágak megosztása, a hagyományos demokrácia egyéb jegyei kialakításának történelmi folyamatában. A kommunista érában azonban nálunk hosszú évtizedekre elakadt ez a természetes fejlődés. Így hát a demokrácia megteremtésének szándékában 1989-ben nem indultunk ugyan a nulláról, viszont a rendszerváltás óta lényegében ugyanazokkal az emberekkel kellene régiónkban demokráciát teremteni, akiknek jelentős része a Nyugat demokratikus rendszerét még mélyen elutasította. Azok a tendenciák is, amelyek Lengyelországban vagy Magyarországon – a liberális demokráciára neheztelve – csak a demokrácia bizonyos formális jegyeinek megtartását tűrik, szerintem, napjainkig a ’89 előtti eszmevilágából táplálkoznak. Vagy éppenséggel a mai Törökországot barátként kezelni, és más félautoriter, diktatórikus államokat példaként állítani semmiképpen sem tartom a jövőbe vezető útnak. Ahogy a szélsőséges jobb- meg baloldali irányzatok felszínre segítését sem.

De hát mind az autokrácia, mind az extrémista megnyilvánulások Kelet-Közép-Európában is jelen vannak!

Elsősorban gazdasági okokból. Nyolcvankilencben az irreális elvárásokkal egyszerűen belecsöppentünk egy új társadalmi helyzetbe. Ennek tükrében Köztes-Európa számára már az is óriási lecke, hogy 2004-ben tagjai lettünk/lehettünk az EU-nak, hiszen ez csak tovább fokozta az emberek csodavárását. Arról viszont alig esik objektív és higgadt szó, hogy 40-50 esztendő csúfos lemaradását nem lehet gyors tempóban behozni. Sokakban ez a felismerés szüli a szkepticizmust. Elvégre senkinek sem mindegy, ha itt 600, Nyugaton pedig 5000 eurót keres valaki! Erre az általánosan rossz közérzetre, meg hát az egyes országok saját regionális különbségeire is könnyen rájátszik a populista politika. Arra, hogy a V4 és a Balkán őrjítően szegény tájain élők távolról sem érzik, nem érezhetik úgy, hogy ők is egy EU-tagállam polgárai.

Eszerint a nyugati értékrendet megkerülő pártok és politikusaik, nyomukban a radikális mozgalmakkal nemcsak azért divatosak mifelénk, mert az emberek fejében még mélyen ott ülnek az önérzeteskedő és kisebbrendűségi komplexusok, a „forradalmi” nacionalizmus, illetve a faji és vallási előítéletek, hanem mert a gyakori szegénység tudata is ott motoszkál a lakosság nem kis hányadának lelkében?

Ez a két indok egymásnak segédkezet nyújtva jár, és a különböző ellenségképek gyártásának is jó táptalaja. Köztes-Európában ezért jelenhet meg holmi rémként egyszer Brüsszel, másszor például a menekültek; ezért sikeresek régiónkban a szkeptikus emberek szemében a „biztonságot” ígérő autoriter és populista országvezetők. Mindennek következményei Kelet-Közép-Európában újabban már a politikaelméletet is alapvetően befolyásolják, hiszen érdemben alig beszélünk ideológiákról, a konzervatív jobb és szocdem baloldal közötti markáns különbségekről – míg a nyugati világ jóval stabilabb gazdasági helyzetében még élnek ezek a tartalmak. Ott a társadalmi szolidaritás, a tolerancia és a civil polgári magatartás összehasonlíthatatlanul magasabb nívón áll.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"295809","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]]

Közép-Európa egyáltalán át akarja lépni az őt a nyugati világtól elválasztó árkot?

A szlogenek szintjén nyilván igen, a valóságban bajosan. Egyszerűen valószínűtlen lehet, hogy teljesen felzárkózzunk Nyugat-Európához. Az viszont reális célkitűzés, hogy leküzdve a korábbi konfliktusokból eredő bizalmatlanságainkat sokkal jobban tudjunk együttműködni. Köztes-Európa felelőssége mielőbb észrevenni, hogy például a skandináv államok olajozott kooperációjához képest mennyivel döcögősebb a V4 együttműködése. Régiónkban azt is ajánlatos lenne őszintén belátni, hogy erőben és bőségben sohasem álltunk oly szilárdan, mint a tőlünk nyugatra fekvő földrajzi térség. A szó eredeti értelmében valóban „csak” köztes Európa vagyunk, annak rengeteg keleti és sok-sok nyugati vonását elegyítve. Ezért Szlovákia akarhat ugyan az erős és gazdag mag-Európához tartozni, de ezzel szemben az a valóság, hogy az eurozóna tagjaként és az unió demokratikus értékrendjéhez igazodva inkább a kölcsönösen előnyös, sokrétű együttműködést segítve lehetünk az EU hasznos tagállama.

Régen ezt nyilván úgy mondták volna, hogy Mitteleurópa szellemében. Most azonban az EU egyelőre azt tapasztalja, hogy Köztes-Európa, a V4 országai továbbra is csak kapni akarnak, és nem adni, hogy virágzik a panaszkultúra és hozzá az a felfogás, miszerint a más nyelvű, más kultúrájú emberek elkerülhetetlenül leépítik a társadalmat.

Előfordulnak konfliktusok. Több dologban tényleg másként látjuk a világot. Például nem egy vonatkozásban másként tekintünk a demokráciára, az emberi jogokra, más módon értelmezzük a hatalmi ágak megosztását. De a szóban forgó viták ellenére a visegrádi négyeket, pökhendi akadékoskodókként senki sem akarja kitessékelni az Európai Unióból. Épp ellenkezőleg, a közös álláspontok keresésének szóváltásai ezek, mert az összes meghatározó területen szorosan kell együttműködnünk.

Az EU jövőjét tekintve reális a putyini befolyásolás veszélye?

Oroszországnak nem érdeke, hogy az Európai Unió káoszba fulladjon. Persze, az sem érdeke, hogy túl erős legyen. Ahogy az erős Kína, az erős Amerika sem érdeke. Oroszország a maga számára azt tartja előnyösnek, ha Washington és Brüsszel között konfliktus van, ha az EU-ban is belső viszályok gerjednek. De Putyin birodalma ma már gyönge ahhoz, hogy Közép-Európát amolyan félgyarmati stílusban a saját érdekszférájába terelje.

Így békésen bízhatunk abban, hogy Emmanuel Macron francia államfő hivatalba lépésekor nemhiába szólt üzenetként az Európa-himnusz? Lehet hinni az EU alapos megújulását célzó Macron-terv sikerében?

Egy vízióra mindig szükség van, noha a fiatal francia elnök szándékai, az általa elképzelt formában, belátható időn belül aligha fognak megvalósulni. De az sem lehet, hogy ne akarjuk a mainál jóval működőképesebbé tenni az Európai Uniót. Ebben nem úri jókedvünk a döntő, hanem az a szükségszerűség, amit Macron már ma is világosan lát. Az integráció reformterveinek bevezetéséhez az EU-tagállamok vezetőinek tíz-húsz éven belül olyan hatásköri változásokat kell majd elfogadniuk, ami ellen egyelőre erősen ágálnak. De Köztes-Európa előtt sincs más felelősségteljes út, mint közeledni Brüsszel felé. Belátva közben azt is, hogy az EU közös csónakjában nem evezhetünk eltérő evezőcsapásokkal. Emellett azt is jó lesz józanul belátni, hogy földrajzi és gazdasági értelemben mekkorák vagyunk csupán. Kár lenne hát abban a délibábos hiszemben ringatózni, hogy Köztes-Európa egy-egy országa a világ közepe...