Középpontban az európai és ázsiai modernitás

Milyen nagy különbség van Fra Angelico térábrázolása és Mantegna merész rövidülési perspektívája között – pedig mindkettő a képzőművészeti perspektíva, a 15. századi itáliai reneszánsz bravúrja. És milyen alapvető az eltérés pl. Dürer Alpokon túli reneszánsza és a napfény ragyogása alatt született itáliai quattro- és cinquecento művészete között. A mai távlatból, felületesebben szemlélve mindez csaknem azonos, ám részletes megismerés esetében mégis különböző! E kis műtörténeti kitérő nem öncélú, nem is a Hollandiába érkező közép-európai lelkesedésének megnyilvánulása, hiszen akkor Rembrandt és pl. Vermeer barokk művészete között vonna valamiféle párhuzamot. Most ezen a helyen a látószög, a vizsgálat tárgyának nézőpontja a meghatározó, hiszen nem csak a képzőművészetben, hanem a tudományban sem mellékesek a valós kérdések, a releváns és korszerű problémák megfogalmazásai. Beszéljük ugyanazt a nyelvet – ebben az esetben a magyart –, a külvilág homogén közösségként tekinthet ránk, ám problémalátásunk, vitakultúránk tagadhatatlanul eltérő.

Ez a más témaválasztás és kérdésfelvetés, a budapestitől és Kárpát-medenceitől radikálisan eltérő párbeszéd iránti vágy jellemzi a nyugati magyarság egyik fellegvárát – a hollandiai Mikes Kelemen Kört. Az idei, sorrendben immár 45. Tanulmányi Napok központi témája a Kultúrák térhódítása volt, s az egész világot meghatározó gazdasági, politikai és kulturális átrendeződés erővonalait felfedő előadások és viták a mi partikuláris közép-európai sárdagasztásunk után felüdülésként hatott. Az egyetemesség igénye és mércéje – az akadémiai eszmék legnemesebb céljait követve –, a tárgyilagosság, a függetlenség domináltak a téma elemzésében.

A hollandiai Mikes Kelemen Kör immár ötvenhárom éve működik, az 1945 utáni emigráció egyetemista generációja keltette életre, sorait több hullámban érkező emigránsok gazdagították, ám 1989 után immár a közös európai tér migránsai, azaz világpolgárai keresik velük a kapcsolatot. A „Mikes” függetlensége több pilléren nyugszik. Anyagilag önfenntartó szervezetről van szó, amely a rendszerváltozást követően is a nyugati magyarság egyetemességben gondolkodó „világító tornya” (Tóth Miklós) kíván maradni, elkerülve ezzel a magyarországi pártpolitikai csatározásokat, elkötelezettséget. Az elmúlt egy-másfél évtizedben érkezett magyarországiak szemlélete jól megfér az alapítók generációjának tapasztalatával és bölcsességével, nem a múltba, a vélt vagy valós sérelmekbe gubóznak, hanem az egyetemes magyarságban gondolkodva a kor meghatározó kihívásaira keresik a választ, hogy a különböző társadalmi és professzionális közegből érkező emberek legalább a jelenről, de főképpen a közeljövő lehetséges történéseiről cseréljenek eszmét.

Az ezredforduló óta megrendezett tanulmányi napok ennek jegyében új hagyományt teremtettek, már nem a művészeté és irodalomé a meghatározó szerep, hanem az érdeklődők tágabb körét is megszólító, több tudományterületet érintő társadalmi, civilizációs kérdések kerültek az érdeklődés középpontjába. Az idei tanulmányi napok az elmúlt két évtized alatt a világban végbement technológiai, gazdasági, politikai és kulturális átrendeződésekre kérdezett rá, hogy ebben a megváltozott erőtérrendszerben megkíséreljük Európa szerepét és jövőjét megtalálni. A kitűnő előadások – amelyek közül most mindössze néhányat tudok megemlíteni – a nyugati világ félezer éve útjára indult modernizációs folyamatát vetették össze az ázsiai kontinensen most végbemenő, világméretekben is drámai változásokat eredményező modernizációval. Be kell vallanom, hogy a gazdasági, kulturális és vallási prioritásokat elemző előadások szöges ellentétben álltak azzal a hazai sajtónkban érvényesülő szemlélettel, amely akár az afganisztáni, iraki vagy a közép- és távol-keleti kérdéseket csaknem kizárólag a katonapolitikai doktrína és stratégia felől közelíti meg. A Mikes-napokon elhangzott előadások azonban a kulturális különbözőség, sokszínűség a kultúrák eltérő modernizációs folyamatai felvázolása révén újabb dimenziót adtak a korábban csak katonai-technokrata nézőpontból ismertetett aktuális kérdéseknek, problémaköröknek.

Farkas Flórián (Hága), a Mikes Kelemen Kör elnöke, aki az IBM IT- és menedzsmentkonzultánsaként személyes tapasztalatait is beépíthette a Világgazdasági kitekintő – Ázsiai renaissance című, India és Kína gazdasági felemelkedését tárgyaló előadásába. E szakértői megközelítés is rámutatott, hogy ajánlatos kerülni a sztereotípiákat, a hiedelmeket, mert azok elfedik azokat a valós tényezőket, amelyek Ázsia két kontinensnyi országának előrehaladását segítik. Az egyik leggyakrabban emlegetett tévhit Farkas Flórián szerint az olcsó munkaerő, amelynek azonban csak részben van valós és stratégiai hatása a gazdasági folyamatokra. Ez a tényező önmagában nem garancia és távolról sem elégséges pozitív gazdasági folyamat elindítására, ennél sokkal jelentősebb modernizációs tényezőként tartható számon az importot növelő hazai fogyasztás és a külföldi tőke megjelenése (2002-ben már Kína volt ilyen szempontból a világelső) stb. Ám a gazdasági felemelkedésnek nélkülözhetetlen összetevője a munkaminőség, az áramszolgáltatás biztonsága, a vámügyi procedúra minimalizálása, a megfelelő képzettségi szintű humánerőforrás s nem utolsósorban az olcsó nemzeti valuta, illetve a többségi és teljes külföldi tulajdonú vállalatok engedélyezése, valamint a banki szektor liberalizálása. Indiában nem a szocializmus valóságából kellett a modernizáció útjára lépni, az angol nyelvtudás és a kasztrendszer eleve előnyösebb adottság. Ám a döntő fordulatot az 1991-es gazdasági reform jelentette, amely egy következetes országos szintű stratégiai jövőképet fogalmazott meg, amely az oktatásba és tudományfejlesztésbe irányította az ország bevételének jelentős forrásait. A „szürkeállomány hatalom” szlogen erre a kontinensnyi országra mindenkinél jobban érvényes, hiszen olyan infrastrukturális feltételeket biztosítanak a fiatal IT-értelmiségnek, hogy azok visszatérnek az amerikai és európai egyetemekről, és hazájukban kamatoztatják tudásukat.

Közép-európai nyomorúságunkban jobban odafigyelhetnénk erre a folyamatra, hiszen a miénkhez hasonló gazdasági reformokat Kína mellett India is meglépte (pl. az állami bürokrácia drasztikus leépítése), ám sokkal nagyobb hatékonysággal, mint a mi régiónkban. A szoftverhatalommá felnőtt India a legjobb példa a tudásalapú társadalom építésére, amely a gazdaság további szektorait is magával húzza. Mindkét országban a gazdasági tényezők mellett a vallás és a több ezer éves kulturális hagyomány is fontos szerepet játszik e forradalmi folyamatban.

Erre hívta fel a figyelmet mind a hágai Farkas Flórián, mind az ENSZ-tanácsadó Segesváry Viktor (Lugano), aki a Virradat keleten és a Nyugat alkonya – két modernitás szembenállása című előadásában az egymás mellett létező modernizációk kölcsönösségről és sajátosságairól értekezett. A nyugat-európai modernizáció a maga liberális szemléletével az egyént állítja középpontba, a kínai modernizáció, amely a konfuciánus hitből merítve még a kommunizmus évtizedei alatt is megőrizte értékrendjét, a közösség elsőbbségét hirdeti az egyénnel szemben. Ebből eredeztethető a luganói professzor következtetése, amely szerint a vallási identitás prioritást élvez a modernizációban, s ez lehetővé teszi, vagy legalább esélyt ad arra, hogy az ázsiai modernizáció elkerülje a fogyasztói társadalom áldatlan csapdáját. Önmérsékletet hirdető vallás az egyik oldalon és modernitás a másikon. Erről elmélkedett többek közt Lengyel Alfonz (Sarasota) professzor is, aki a kulturális forradalom utáni kínai gazdasági és kulturális expanzióról tartott előadást. A Sino-American Field School of Archeology igazgatója ugyancsak a konfuciánus hagyomány prolongálását nevezte meg közös tényezőnek, amely politikai-társadalmi rendszerektől függetlenül – tudatosan vagy tudattalanul – jelen van a hétköznapi gondolkodásban. Ezzel összefüggésben került terítékre az euro-amerikai egyetemes emberi jogok doktrínája, amely Lengyel szerint nem kérhető számon a kínai vagy akár egyéb, Európán és az USA-n kívüli országon.

A kínai és indiai sikereket ebben az esetben gazdasági, kulturális és vallási szempontból megközelítő előadások több kardinális gondolatot vetettek fel a hallgatóságban. A közelmúlt diktatúrája alól felszabadult közép-európaiak nem fogadták el a pozitív gazdasági folyamatok és az egyetemes emberi jogok kérdésének szeparálását. Kérdéses ugyanis, hogy e témakörben újabban uralkodó katonastratégiai és gazdasági relativizmus nem vezet-e téves következtetésekhez, a létező diktatúrákban, az önkényuralmi rendszerek megteremtésére irányuló cselekvésekben rejlő antidemokratikus és emberiségellenes veszélyek relativizálásához? Legitim kérdésfelvetés, hogy feláldozhatóak-e az emberi jogok egy leendő globális gazdasági elit most formálódó, ám kedvező gazdasági számsorokkal igazolt hatalomátvétele érdekében? A nyugati és ázsiai modernizáció párhuzamossága vitathatatlan, az indiai és kínai gazdasági következetesség, munkaminőség követésre méltó, mint az indiai stratégiai gondolkodásmód is, ám Európa a maga kifulladni látszó modernizációja ellenére az egyéni szabadságjogok egyedüli következetes védelmezője a mai világban (remélhetőleg az USA is visszatér erre az útra). Újabban ezt a gyengeség jeleként tüntetik fel, ám a modernizációs folyamatnak – s erre éppen kontinensünk történelme nyújt számtalan példát – akkor van értelme, ha annak vívmányaiból nem csak az azt irányító elit, hanem a széles rétegek, ebben a két ázsiai esetben több milliárd ember is részesül. E vonzat nélkül technokrata a probléma megközelítése, s a vallásra és a hagyományra való hivatkozás is idealisztikusnak minősülhet. Azért bátorkodom a hagyomány és a konfuciánus elvek automatikus érvényesülését idealisztikusnak nevezni a modernizációs folyamatban, mert annak tantételei akár az új elit manipulációs eszközeivé is válhatnak.

Nem véletlenül kezdtem ezen írást a reneszánsz perspektíva, a művészet és tudomány emlegetésével, mert az emberi jogok kérdése is nézőpont kérdése, ám a helyi hagyományok, vallások csupán árnyalhatják az emberi jogok egyes kitételeit, de nem negálhatják azokat. De a modernizációs folyamatok szövevényességére életünk azon területe figyelmeztet a leglátványosabban, amely nemegyszer megelőzte ilyen tekintetben a tudósok gondolatmeneteit – vagyis a művészet. Az elmúlt másfél-két évtized kortárs kínai képzőművészeti kiállításai (pl. a Velencei Biennálén) éppen a helyi kulturális hagyomány és a modernitás kölcsönösségét taglalták. Az Amerikában és Európában élő kínai művészek a nyugati-amerikai művészeti formanyelven szólalnak meg, annak érdekében, hogy ők is részeseivé váljanak a globális művészeti körforgásnak. Nem is olyan régen, másfél esztendeje a prágai Rudolfinum Galéria a Kínában élő művészek munkáiból rendezett kiállítást (A Strange Heaven), ám ezek a művek is csak tematikájukban voltak kínaiak, a vizuális kivitelezés már teljes mértékben alkalmazkodott a sikeres honfitársak stratégiájához – igaz, hazájukban nem állíthatják ki műveiket. Éppen ez a tapasztalat figyelmeztet arra, hogy a konfuciánus elvek mellett a kínai társadalom egyes szegmensei láthatnak pozitív vonzódási pontokat az amerikai és a nyugat-európai társadalmakban, mi több, ez válhat – minden kulturális kötődés mellett – életük egyik meghatározó céljává. A globalizált világgal fenntartott kapcsolat magával hozhatja a hagyományosnak vélt értékrend fellazulását, s a modernizáció előrehaladtával az egyéni emberi jogok követelése is egyre erősebb tényezőként fog megjelenni a kínai társadalomban.

S ha már a művészet felől közelítettem a szaktudósok kérdésfelvetéséhez, meg kell említeni, hogy a „Mikes” profilváltása ellenére szerephez jutott a művészet is. A nyugati magyar tudományos és művészeti élet három kiemelkedő személyisége – Czigány Lóránt (London), Karátson Endre (Párizs) és Kibédi Varga Áron (Amszterdam) – mesélt a ma már kultúrtörténet részét alkotó találkozásokról. A Magyar Irodalmi Figyelőben pedig Sipos Gyula laudálta az idei díjazott, a gröningeni Kemenes Géfin László irodalmi munkásságát. A magyar irodalom jeles költőinek (József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor) a Kelettel való „keveredését” Kabdebó Lóránt mutatta be, Csernus Sándor, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója a magyar kultúra és művészet külföldi releváns prezentálásának stratégiáját vázolta fel előadásában. A Mikes Kelemen Kör, hagyományához hűen, már most meghirdette a következő, immár 46. Tanulmányi Napok (2005. szeptember 8–11.) központi témáját, ami a Nyugati magyar szellem lesz. Ám a kör egészéves tevékenysége messze túlmutat e szeptemberi rendezvényen, többek közt továbbra is megjelenteti a Mikes International negyedéves elektronikus folyóiratot (http://www.federatio.org/mikes_per.html), a Bibliotheca Mikes International programban pedig közel negyven monográfiát (filozófia, vallástörténet stb.), szépirodalmi kötetet (Boško Krstic, Ladik Katalin) és tanulmányköteteket kínál magyar, angol, német, holland és szerb nyelven olvasásra és akár ingyenes letöltésre a szervezet honlapján (http://www.federatio.org/ mikes_bibl.html).