Kotleba a történelemtanítás kudarca

2015-ig négy éven át vezette a pozsonyi magyar kulturális intézetet. Most mivel foglalkozik?  Visszatértem a Terra Recognita Alapítványhoz, amely közép-európai ismeretterjesztő és kooperációs projektekkel foglalkozik. Ezen belül fontosnak tartjuk a határ menti régiók együttműködésének támogatását.  Miért?  Mert a határ menti régiókat – főleg Kelet-Szlovákiára és Kelet-Magyarországra gondolok – teljesen elhanyagolták, ide nem jutott infrastrukturális fejlesztés, ami értelemszerűen társadalmi depressziót váltott ki. Nem véletlen, hogy innen indult a Jobbik, és Kotleba mozgalma is. Ez egy figyelmeztető jelzés volt mindkét ország számára, amivel foglalkozni kell. S ez nem csupán gazdasági kérdés, mert egy autópálya sok mindent megold, de nem mindent.  A szélsőséges mozgalmaknál az utóbbi időszakban egy meglepő fordulat figyelhető meg – mintha megszűnt volna a magyar–szlovák konfliktus. Mi lehet e mögött?  Valóban van ilyen tendencia, mindkét oldalon a roma problematika és bevándorlási válság váltotta fel a magyar-szlovák témát. Hogy ez mennyire tartós, nem tudom. De visszatérve a Kotleba-jelenségre, véleményem szerint létezik olyan, hogy alkalmazott történelem, ugyanúgy, ahogy van alkalmazott fizika vagy pszichológia, s a Kotleba-jelenség meglátásom szerint arra vezethető vissza, hogy Szlovákiában gyenge az alkalmazott történelem.  Ez mit jelent?  Azt, hogy van az egyénnek és a társadalomnak is emlékezete. Az egyéni emlékezet az, hogy megtanuljuk, nem nyúlunk a konnektorba, s van közösségi emlékezet is, ami azt jelenti, hogy tudjuk, mi történt a 20. században, ezért nem szavazunk olyan pártra, amely nyíltan vagy látens módon a fasizmust idézi. A protesthangulatunkat pedig más módon fejezzük ki. Azt gondolom, hogy Kotleba sikere, s nevezetesen az, hogy ennyi fiatal választót tudott meggyőzni, a történelemtanítás nagy kudarca.  A szélsőséges pártok erősödése azonban összeurópai jelenség.  Igen, de a nyugat-európai szélsőséges mozgalmakra tudtommal nem jellemző a II. világháborús nosztalgia, amelyet rendkívül veszélyesnek tartok, s amely a történelemoktatás hiányosságaira mutat rá.  Mennyire szubjektív az emberek történelmi emlékezete? Az, hogy a múltból mire emlékezünk, mennyire befolyásolható?  Szerintem van a történelmi emlékezetünknek egy alapja, amit szeretek kulturális kódoknak nevezni, s ez egy közösség tagjainál többékevésbé egyforma. Ezért nevezik a nemzeteket emlékezetközösségeknek is. Ennek a közös emlékezetnek egy része képlékenyebb, viszonylag könnyen formálható, de vannak közös kulturális kódok, amik sokkal szilárdabbak. S ezek nem feltétlenül a történelemkönyvekből származnak, hanem sokkal inkább az irodalomból. Azt gondolom, hogy a mai magyar társadalom történelmi emlékezetét s az abból fakadó kulturális kódokat sokkal inkább formálta a Kincskereső kisködmön, a Pál utcai fiúk, az Egri csillagok vagy a Kőszívű ember fiai, mint a történelemórák anyaga, amit érettségire meg kell tanulni, s azután szépen el is felejti az ember. Sajnos az évszámok, s a lexikális tudás gyengíti a hosszú távú élmény erejét, ami az irodalom esetében sokkal erősebb. Tehát lehet hirtelen arról beszélni Szlovákiában, hogy a szlovákok és magyarok valójában egymás szövetségesei voltak a történelem során, s már Rákóczi seregeiben is együtt harcoltunk, ha a szlovák irodalmi kánon nem erről szól. Van azonban a szlovák irodalomnak egy olyan hagyománya, amit újra fel lehetne fedezni, s amely a 20. században háttérbe szorult. Ide tartozik mondjuk Jonáš Záborský vagy Andrej Sládkovič, akiknek vannak olyan műveik, amelyek a közös történelmi múltra fókuszálnak. Azt gondolom, hogy ma mind a szlovák, mind pedig a magyar oldalon gyenge az ezzel kapcsolatos tudás, de megvannak azok az elhanyagolt tartalmak, amik az újrafelfedezés élményét válthatják ki. S ehhez még csak nem is kell valamilyen új dolgot kitalálnunk, hanem csak megmutatni, hogy mit írtak erről száz vagy százötven évvel ezelőtt.  Eddig főleg a szlovák részről beszéltünk, de mi a helyzet a magyar térfélen?  Magyarországon szerintem fontos lenne erősíteni azt a tudatot, hogy a történelmi Magyarország egy többnemzetiségű állam volt, igaz, nem egészen olyan formában, ahogy az ma a szlovák történelemkönyvekben szerepel. De mindenképpen létezett egy ún. Hungarus-tudat, ami azokat a történelmi eseményeket, jelenségeket és személyeket tömöríti, akik összekötnek minket, akik anyanyelvtől függetlenül egy olyan területi identitást tudtak magukénak, ami lefedte az egész Kárpát-medencét. Magyarán, otthon érezték magukat Budán, Pozsonyban, a Szepességben vagy Erdélyben. Ez egy élő jelenség volt, amit ma premodern identitásként tartunk számon, de lehetne ez posztmodern is. Egyébként a már említett Rákóczi-szabadságharc, amely valóban nemzetek fölötti mozgalom volt, eklatáns példája ennek, de annak is, hogyan fejlődtek eltérő irányba a történelmi tudataink. Magyar oldalon ezt egy magyar nemzeti hősi felkelésnek tartjuk számon, szlovák részen pedig egészen negatívan állnak hozzá ehhez az időszakhoz, és Bercsényi-féle terrorról, és Szlovákia végzetes kihasználásáról beszélnek, miközben százötven–kétszáz éve a szlovák történelmi és irodalmi hagyomány nem így állt ehhez.  Mennyire megosztott egyébként a szlovák és a magyar történészközeg? Vannak még neuralgikus pontok, ahol szögesen eltér a két álláspont?  Talán egy ilyet tudnék mondani, s ez érdekes módon nem a 19. és a 20. század, ahol nagyon komoly törekvések történtek a párbeszédre és az önreflexióra, főleg a fiatalabb történészgeneráció részéről. Ha azonban megnézzük a történelemkönyveket mindkét oldalon, nem a dualizmus, Trianon vagy a Beneš-dekrétumok témájánál találjuk az antagonisztikus ellentéteket, hanem sokkal korábban, az államalapítás témájánál. Elmondható, hogy az államalapítás időszaka a történészi párbeszéd szempontjából elhanyagolt, pedig nagyon antagonisztikus terület.  Miért?  Mert a szlovák és magyar történészek egészen máshogy állnak hozzá a témához. A szlovák kollégákra jellemző, hogy ezt nem magyar államalapításként, hanem valamiféle multietnikus királyság megalapításaként fogják fel, ahol az ősmagyarok elitje csak egy kis szelet volt a szlávok és németek mellett. Ezt a magyar történészszakma – én azt mondom, joggal – tagadja. A szlovák történészek ugyanis egyszerűen nem vesznek tudomást olyan elemekről, amelyek már a 11. században komoly intézményi és kulturális produktumai voltak ennek az államnak, s ezek alapvetően az Árpád-házhoz köthetők. Szlovák részről ezt az egészet agyonnyomja a nagymorva mítosz, amit még olyan mítoszromboló könyvek, mint a Mýty naše slovenské sem tagadnak. Így a szlovák történelemtankönyvekben például olyan állítások jelenhetnek meg, hogy a történelmi Magyarország megyerendszere nagymorva alapokra épült, amire ma nem látom a bizonyítékot. Ahogy nem látom azt az írásbeliséget, törvényhozói aktivitást, és azt az államszervezési és diplomáciai tevékenységet, amit a történelmi Magyarország már a 11. században produkált. Azt gondolom, hogy a magyar történészek érvkészlete ebben a vitában nagyon komoly, míg szlovák részről kevés rájuk a rezonancia. Innen fakad aztán több, már említett kulturális kód, ami arról szól, hogy a magyarok végső soron „ránk telepedtek”, hogy ez a kezdetekben közös állam volt, amit a magyarok aztán kisajátítottak. Ez alapvetően nem így van, és ez egy olyan kérdés, amit érdemes lenne a jövőben bolygatni.  Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy ez csak magyar állam volt, a szlovákok ismét kirekesztettnek fogják érezni magukat.  Nem csak magyar! A történészszakmának tudnia kell ennél disztingváltabban fogalmazni. Amit én a leginkább hiányolok a szlovák történészek részéről, az az olyan szavak használata, mint a lehet, valószínűleg, egyes források szerint. Ezek nagyon hasznos szavak, amelyeket bátran lehet használni.  Lehet így gyerekeknek történelmet tanítani, hogy talán, valószínűleg?  Lehet. Vagy azt kell mondani, hogy nem tudjuk, nincs elég bizonyítékunk, ilyen és olyan elméletek vannak. Nem kötelező légvárakat építeni, és a nagymorva narratívában ez a vonal nagyon látványos.  Ez azonban egy komoly paradigmaváltás lenne a történelemoktatásban, mert ma még mindig egzakt tudományként kezelik ezt a tárgyat.  Szerencsére mind a magyarországi, mind a szlovákiai tankönyvekben látom megjelenni azt az irányt, amely Nyugat-Európában domináns, ez pedig a forrásközpontúság. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek konkrét forrásokat próbálnak maguk értelmezni, s azokat összehasonlítani. Ez egy nagyon jó tendencia, azért is, mert az élményanyag irányába mozdítja el a történelemtanítást, s forráskritikára tanítja a gyerekeket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a történelemtanárok tudomásul vegyék, hogy a történelem olyan mélységben, mint őket, nagyon kevés embert érdekel. Az átlagember elsősorban egy érzést tud ebből hosszú távon továbbvinni, s az lenne a jó, ha ezek a kódok a demokratikus mentalitást és a szomszéd nemzetek iránti érzékenyítést erősítenék. Ebben a történelemoktatásnak hatalmas szerepe lehet.  A napokban jelent meg az autonómiamodellekről szóló könyv, amelyhez ön írta az előszót, s a szlovák nyelvű megjelenését is ön szorgalmazta. Miért tartotta most fontosnak a témát?  Mert hiányterületnek tartom. Ahhoz képest, hogy erről mindig nagyon sok szó esik Magyarországon, hiányzott a kérdéskörben egy jól feldolgozott elemzés, amit a szomszédok kezébe tudtunk volna adni. Ennek a publikációnak tehát az a célja, hogy a szlovák közönség számára bemutassa az Európa-szerte meglévő autonómiamodelleket. Azt gondolom, ilyen irányba sokkal hatékonyabban lehet bővíteni az autonómiáról szóló közbeszédet, mint amikor politikusok kezdenek a témában vitatkozni. A könyvből az is kiderül, hogy sokféle modell létezik, s szerintem a szlovákiai magyar közösségen belül nincs „kibeszélve”, hogy melyik lenne az itteni viszonyok közt az optimális. Ennek szerintem az az oka, hogy a magyar közösségnek nehéz erről még saját körben is beszélni, ha a téma szlovák részről ennyire tabuizálva van. Ennek pedig nem is az lett a legnagyobb kára, hogy az autonómia témája a szlovákok irányába nem lett képviselve, hanem az, hogy ezt a vitát a magyar közösség belül sem merte lefolytatni, s most nem tudjuk, hogy mi lenne az itteni magyarok számára a kívánatos felállás. Erdélyben ehhez képest van egy határozott elképzelés, mert az erdélyi magyarok maguk között erről sokat beszéltek. Ez a könyv tehát azért is fontos, hogy elindítson egy vitát, hogy legitim témává tegye az autonómiát, amihez természetesen a szlovákok is hozzászólhatnak.