„Koreográfia” – táncművészi gondolatvilágra

MIKLÓSI PÉTER

„A tánc a legősibb művészet” – kezdik rendszerint a szakkönyvek. Lukianosz szerint még a világmindenség keletkezésekor szülemlett; de nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy örömből, jókedvből született, napjainkig magával ragadva nézőt és táncost egyaránt. Talán ebből ered, hogy a vérbeli táncművész – korának előrehaladtával – érzelmileg feltöltöttebbé, sokszínűbbé, árnyaltabbá, gondolatilag egyre gazdagabbá válik. Vagy egyben akár tánctörténésszé is, hogy kitartó adatgyűjtés eredményeként megírja pédául a Terpsichora Istropolitana című táncos helytörténetet. Ahogy megtette ezt Vojtek Miklós, a Szlovák Nemzeti Színház többszörösen nívódíjjal kitüntetett nyugalmazott magántáncosa, a kilencvenes években a társulat balettmestere és dramaturgja, máig aktív táncpedagógus. A táncszakot 1968-ban a pozsonyi Konzervatóriumban végezte el, majd az akkori Leningrádban koreográfiát tanult. Később Pozsonyban táncpedagógusi képesítést szerzett, volt a berlini Komische Oper táncosa is. Főbb színpadi szerepeit pusztán lajstromba venni is kockázatos (nehogy az hiányos legyen), így most hadd említsem „csak” a Diótörő herceget, Hlesztyakovot A revizorban, a Herceget a Hattyúk tavában, az Andersen mesebalett címszerepét vagy Quasimodót, a Notre Dame-i harangozó púpos, csúf, tragikus sorsú hősét. Évtizedeken át volt tehát kiváló táncművész; s evvel párosuló lelkiismeretességét napjainkig megőrizte: a balett-teremben 65 évesen is, szemben a tükörrel, bármikor odaáll a rúd mellé.

Pozsonyban élsz, és azért is a tegező hangnem, mert a Duna utcai magyar általános iskola volt növendékei vagyunk mindketten, igaz, csekélyke évfolyamkülönbséggel a javadra. Viszont ilymód szabad kifecsegnem: te nem vagy egy bőszavú teremtés. Készséggel vagy inkább szorongva vállalkoztál erre a beszélgetésre?

Kicsit feszengve, bár az efféle társalgás azért mégiscsak kellemesebb, mint egy foghúzás... Hogy őszinte legyek: egy táncos az én koromban egyszerűen már túl van azon a fordulóponton, amikor is rádöbbent, hogy inkább befelé kell figyelni, mint kifelé beszélni.

Miért?

Mert balett-táncosnak lenni olyan hivatás és olyan életforma, amit ha az ember egyszer és mindenkorra fölvállal, akkor a pályafutása során sok kérdést kell intéznie önmagához. És ha valami esetleg nem megy, elsősorban önmagát kell okolnia. Ráadásul mindig a testével is el van foglalva, tartva a sérülésektől. Ez vonatkozik a kezdőkre és a kész művészekre egyaránt. Aki ugyanis jó táncos akar lenni, az mindennap belép a balett-terembe, és dolgozik a saját testével, a tükörrel meg azzal a rúddal.

Kapaszkodónak a rudat értem. De a tükör szintén ennyire fontos?

Az arra való, hogy az ember észrevegye a saját hibáit és igyekezzen korrigálni őket. Egyszer, tízszer, százszor, mindegy. Ha nem megy, hát százegyedszer is meg kell fogni a rudat, és a tükörbe nézve újrapróbálni ugyanazt a mozdulatot.

Akár „félholtan” is?

Igen. Végtére nem akármiről, hanem a hivatásról van szó. Még az én koromban is. Ha kijönnék a gyakorlatból, akkor nem hivatkozhatok másra. Csakis magamnak tehetek szemrehányást, hogy elkényelmesedtem és nem dolgozom rendesen. Ennek dacára a balett, minden kötöttsége ellenére, bámulatos szabadságérzést is ad. Ha komolyan veszed, néha már olyan függőséget okoz, amiről soha nem lehet leszokni.

A te életedet is ez határozta/határozza meg?

Kitörölhetetlenül. Az már csak velejárója ennek a megszállottságnak, hogy a balett-táncos nem tudja a foglalkozását másként űzni, csupán úgy, hogy állandóan nézi, látja, látnia kell önmagát. De a tánc ezzel tulajdonképpen önismeretre nevel, ami bizony nagy hiány a mai világunkban. Legalábbis ha jól körülnézünk.

Értsem úgy, hogy a balett-táncos nemcsak veszít, hanem nyer is a tükör örökös jelenléte által?

Persze. Szembesítésre késztet és kényszerít. És ez nemcsak a tánc világában lenne nagyon fontos. Már csak azért is, mert kellő önismeret híján az ember a hétköznapokban önmagához sem tud őszinte lenni.

Hajlok arra, hogy igazad van, hiszen jómagam is számos lelkileg csúnya embert ismerek, akiről tudom, hogy azt hiszi magáról, minden tekintetben szép... De ne táncoljunk el a tényleges témánktól: egy táncos hogyan kezd hozzá egy komoly balettfigura „piszkozatához”? Álomszerűen működni kezd a beleélési készség, amihez jön a tanult technika?

Erről csak nagyon áttételesen lehet beszélni. Magad is tudod, hogy például egy író számára ott a toll meg a papír. Manapság a számítógép is. A zeneszerzőnek ott a kottapapír, míg a táncos nem maga választja ki a színpadi szerepeket. És mert legföljebb a környezetéből magába szívott hatásokban bízhat, ezért első perctől nagy alázattal, tisztelettel kell lenni az alkotóval, tehát a koreográfussal szemben. Az ő kezében a táncos csak eszköz. Igaz, megkerülhetetlenül fontos eszköz. Olyan, mint egy festőnek a festék. Ezért külön szerencse, ha valaki egy igazán jó koreográfus partnere lehet a betanulás, egy új produkció próbái során.

De neked mégiscsak el kellett hitetned a közönséggel, hogy mondjuk a „Notre Dame-i harangozó”-ban nemcsak „eszköz”, hanem valóban a nyomorék Quasimodo vagy, aki részese a végzetes szépségű cigánylány, Esmeralda és az íjászkapitány szomorú szerelme balettbe szőtt történetének...

Általában minden színpadi szerepemnek utánaolvastam, ami sok tekintetben jelentett fogódzót számomra. Segítette a művészi és lelki átélést, a zene hangulatának követését. Így voltam Victor Hugo regényével is, amelyet tizenöt éves kamaszként untam, viszont Quasimodo szerepére készülve élvezettel olvastam.

Ha már szóba került a kamaszkorod, rólad mikor derült ki, hogy alkalmas vagy a táncra, illetve a balett lesz az életed?

Életem személyes sztorijában párhuzamok és kitérők egyaránt vannak. Kezdődött azzal, hogy a szenci óvoda gyerektánccsoportjában szerepeltem. Ahogy egy gyermeknapi fellépésen a Lánc-lánc-eszterláncot jártuk a színpadon és a „forduljon ki Gyurikához” értünk, én bizony helyben lekevertem egy pofont a velem párban táncoló Gyurinak, mert tévedésből rossz irányba fordult. Ez volt első pedagógiai ténykedésem. Tizenegy évesen viszont már megtalált a balett, hiszen a pozsonyi Nemzeti előkészítőjébe járhattam, és a Diótörő akkori produkciójában gyerekszerepet is kaptam. De mert apám hallani sem akart a balettról – ő azt szerette volna, ha képzőművészettel foglalkozom –, a Konzervatóriumba, annak balettosztályába csak tizenhat évesen kerültem. Addig eléggé kezelhetetlen srác és rossz tanuló voltam, a szülői értekezletekre is az anyám járt, mert rólam jót nemigen lehetett hallani. Viszont a „konziból” már egyenes út vezetett a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesébe. Egyébként a sors iróniája, hogy gyerekként az egyik karácsonyon pont az apámtól kaptam egy olyan könyvet, amelyben Lábán Rudolfról, a tánc és mozgás feljegyzésére szolgáló, az ő korában forradalmi jelentőségű mozgásjelírás megalkotójáról is lehetett olvasni. Ennek kapcsán pedig a nagymamám a Lábán kisasszonyokról mesélt hallatlanul érdekes dolgokat. Persze, akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd Lábán Rudolf pozsonyi éveiről én gyűjtök levéltári adatokat, és tudományos-ismeretterjesztő munkát írok róla.

Szerintem egy balettművész akkor „vetemedik” írásra, ha megsértődik valamiért, vagy már nem elégíti ki a színpad, a tánc!

Igaz is, meg nem is, amit feltételezel. Évtizedekkel ezelőtt, tehát még javában aktív táncosként tényleg volt olyan időszakom, hogy egy-két új balettban nem kaptam szerepet. Nem is kellett hát próbákra járnom, csupán a napi tréningre, illetve esténként a repertoáron tartott előadásokra, esetleg ha az operák balettbetétjeiben volt feladatom. És mert a történelem iránti érdeklődés a mi családunkban hagyomány volt, én az így szabaddá vált időmet a színházhoz közeli városi levéltárban böngészéssel, kutatgatással töltöttem. Elsősorban Pozsony tánctörténeti múltja iránt érdeklődve a tánccal kapcsolatos híreket, írásokat kerestem. Ezekből, no meg a később gyűjtött sok-sok érdekes adatból születtek aztán eddig megírt munkáim, mert a múló évek során a kutatói szenvedély is állandósult bennem. Nekem a tánc mára ebben a formában is szent dolog.

Gondolom, a magánélet rovására.

Magánéletem az nincs szinte semmilyen. Egyszerűen így alakultak a dolgaim. Mindennek megvan a maga színe és fonákja, előnye és hátránya. Noha rosszcsontként is fantasztikus gyerekkorom volt, én megmaradtam agglegénynek. Aktív táncosként maximalista voltam, zokszó nélkül nyúztam magamat. Ha pedig este előadásom volt, nekem kezdés előtt legalább két órával ott kellett lennem, hogy nyugodt legyek. És mindent, amit csak tudtam, kiadtam magamból. Ha csak annyi szerepem volt is, hogy ajtót kellett nyitni, azt is leellenőriztem, működik-e. Engem a munka tud lekötni igazán, máig két balettintézetben is tanítok.

Valószínűleg rengeteg embert ismersz. Vagy ők téged!

Nem is mondanám. Régebben sem vágyakoztam társaságba. Még a bemutatók után sem. A Szlovák Nemzeti Színház egykori művészklubjába is csak akkor kukkantottam be egy-egy premier után, ha nagyon hívtak. Hogy azután hamarosan angolosan távozzak... Nekem mindig a táncból és sosem a körülötte lévő zsongásból állt a világ.

Pedig a balettművészet sajátja, hogy a táncost káprázatosan csinos nők veszik körül. Napról napra. Vagy ez egy idő után megszokottá válik?

Konzervatorista voltam, amikor még a nagybácsim is megirigyelte, hogy a balett-táncos csupa szép nő világában él... Hát az igaz, hogy gyönyörű nők vesznek körül egy fiút, aki táncol. De tánc közben nemcsak összhangnak kell lenni, hanem szakmailag olyan nehézségi fokokat kell leküzdeni, hogy szerintem szinte kizárt, hogy a fiúnak a nőről bármi ilyesmi az eszébe jusson. Persze a magánélet az más, vagy más lehet, de mi ketten most a táncról, a balettfigurákról beszélünk, amikor minden emelésnek, minden fordulatnak perfektnek kell lennie.

Nem akarlak bántani, de a balett nem nőies foglalkozás egy kicsit?

A balettművészet mágusa, Maurice Béjart mondta, hogy a táncolás férfidolog. Gondolj akár csak a verbunkra! Vagy századokkal ezelőtt, Nagy Lajos király udvarában szintén csak férfiak táncoltak. Ha most visszalőni akarnék, azt mondhatnám: az újságíróé is nőies foglalkozás, hiszen a köztudatban az él, hogy a kérdezősködő kíváncsiság jobbára női tulajdonság.

Rendben, kihoztad döntetlenre! Válaszolj inkább arra, hogy egy táncos addig táncol-e, amíg hitelesnek érzi magát?

Helyzete és személye válogatja. Én öt-hat évet táncolhattam volna még a Nemzetiben, amikor nyugdíjaztak. Még magammal is elégedett lettem volna. Mai eszemmel talán azért érzem úgy, ha annak idején kevesebbet gyötröm magamat, akkor sem lett volna szegényebb a karrierem.

Az a jó, ha a táncos kegyetlen tud lenni önmagával szemben?

Én az voltam. Őszintén szólva nem tudom, valóban az-e a legjobb útja a táncművészetnek, egy pálya beteljesedésének. Az én aszkéta táncosi önkínzásom olykor már a mazochizmus határát súrolta. Bár talán ennek köszönhetően még tavaly is színpadra léptem a diákjaimmal. Ez fontos, mert a fiatalok kritikus szemmel nézik az embert. A tanítványok pedig duplán.

Tényleg, milyennek látod a most felnövekvő táncosok nemzedékét?

Van, akiben a tehetség mellett megvan a nagyfokú akarás is. De van diákom, aki olyan, mint a málé. Nincs benne élet. Mondtam is már neki párszor: a kilencvenhat éves apámban több élet volt, mint benned!

Tebenned viszont ma is ég az akarat, a bizonyítás szándéka.

Engem nem riaszt, hogy ha odaállok a rúd mellé, a gyakorlás már évről évre nehezebb. És nyilván egyre nehezebb lesz, hiszen az izmok romlanak, az ízületek kopnak. Ha egyszer azt fogom érezni, hogy terhemre esik a tükörbe néző önkínzó önfegyelem, akkor abban a percben fogom abbahagyni. De egyelőre két helyen is naponta várnak a diákjaim.