Komzsík Attila: Versenyképes iskolák kellenek

Két évtized tanári vesződségei után megelégelte a hazai oktatásügy „akadályfutását”, ezért más pályára váltott?

Tulajdonképpen mindig élt bennem a szándék, hogy ne csupán az oktatásban, az egyetemi kar irányításában, hanem a tudományszervezés más területén is kipróbáljam magam. A közelmúltban lejárt dékáni megbízatásom második időszaka is, így azonnal meg kellett tennem ezt a lépést, vagy tanárként valószínűleg örökre ott maradok az egyetemen.

Noha nem ütötték lovaggá, Lovagkeresztjét a felvidéki magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését elősegítő, a helyi magyar közösséget is építő tudományos és tudományszervezői munkája elismeréséül kapta. Most, hogy sok esztendő tapasztalatával, ám mégis kívülről szemléli a dolgokat, miként látja: melyek a szlovákiai közoktatás európai felzárkózásának alapvető szakmai nehézségei?

Úgy gondolom, elsősorban a gyakori fejetlenségből adódó koncepciótlanság. Túl gyakran és túl sok mindent akarunk megváltoztatni az éppen hatályos oktatási irányelveken. Az érvényes szakmai céloknak még távolról sincsenek meg a kellő gyakorlati tapasztalatokkal mérhető eredményei, ám Szlovákiában máris még újabb, általában rendszerszintű fogalmak és tervek kerülnek terítékre. Példaként elég azt említeni, hogy az utóbbi nyolc-tíz évben milyen sűrűn és mennyire előkészítetlenül, szinte kapkodva változtak nálunk a kerettantervek. Az illetékesek júniusban elhatározzák és augusztus ikszedikén készen kell lennie az új, netán „csak” jelentősen módosított képzési tervezetnek. Pedig ez szakmailag fontos dokumentum. Ilyesmin másutt évekig, Svájcban egy teljes évtizeden át dolgoznak részben saját méréseiket, részben más országok eltérő tapasztalatait is figyelembe véve. A közoktatásban kétszeresen érvényes, hogy a sorozatos következetlenségnek összevisszaság a vége.

MARADNAK A KISISKOLÁK

A szlovákiai oktatásügyben melyek a hazai magyar iskolarendszer sajátos gondjai?

Számos aktuális probléma akad, a legégetőbb azonban a diáklétszám fogyatkozása. Persze, ez további gondokat is felvet: mihez kezdünk meglevő iskolahálózatunkkal, tudatosítjuk-e a helyzet veszélyeit, vagy ismét csak abban bizakodunk, hogy az élet majd elsimítja valahogy a következményeiben régen sejthető tanügyi veszendőségeinket. Az évek során nem tisztáztuk a helyi közösségeket érintő érdemleges viták és megválaszolatlan kérdések egész sorát. Vagy azt, hogy bőven vannak nívós alap- és középiskoláink; de mi legyen azon „oskolák” sorsa, amelyeknek színvonala, enyhén szólva, némi kívánnivalót hagy maga után... E dilemmák nem új keletűek. Mégis úgy tűnik, mintha csak akkor akarnánk felhozni őket, ha már a vészharangot is kongatjuk. Stratégiailag egyszerűen nem készültünk fel a népszámlálási adatok tükrében, illetve a rendszerváltás után megnyílt világ globalizálódó folyamataiban előre látható helyzetre. Sajnos, abban az időszakban sem, amikor 1998 őszétől az MKP nyolc éven át folyamatos kormányzati szerepet vállalt.

Ennek szomorú következménye – hogy pusztán egyetlen kirívó példát említsek – a Zoboralján kialakult iskolahelyzet.

Őszintén szólva, abban a kistérségben egy színvonalas központi iskola lenne az elfogadható megoldás. Nem kellene hozzá más, mint helyzetfelismerés és akarat, illetve megbízható és kényelmes iskolabusz, amely háztól házig szállítaná a tanulókat. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy mindenki inkább a saját érdekeit követi, a környék magyar tannyelvű iskoláinak jövőjét tekintve viszont ez játék a tűzzel.

MÉREGDRÁGA AZ ISKOLAKEZDÉS

Napjainkban tehát nem az a kulcskérdés, hogy akarunk-e – például a Zoboralján, de másutt is – magyar alapiskolát?

Remélhetőleg akarunk. A holnapban gondolkodva ezért kellett volna már tegnap kompromisszumokat keresve megegyezni. Országszerte sok helyütt talán úgy érzik, még nincsenek igazi vészhelyzetben.

És ha a lélekhatár küszöbén már késő lesz?

Pont ezért lenne tanácsos, és távolról sem csak a Zoboralján, már előrelátóan okosan gondolkodni.

Mi magunk – tehát a szlovákiai magyarság – mennyire tartjuk fontosnak a hazai magyar iskolarendszer megőrzését?

Úgy tűnik, erről sokat beszélünk, de amikor már cselekedni kellene, nem vagyunk annyira tettre készek. Hiszen az, hogy valahol fennmarad-e a magyar iskola, főként azon múlik: a magyar szülő magyar iskolába íratja-e a gyermekét? Mert amíg Dél-Szlovákiában akadnak olyan települések, ahol a helyi szlovák iskolába 14-15 elsőst írattak be, a magyarba viszont egyet sem, akkor bizony ez a mi hibánk. Ráadásul, többnyire kiderül, hogy a szóban forgó elsősökből 11-12 magyar szülők gyermeke. Nos, ha ezzel a jelenséggel nem tudunk egyhamar mit kezdeni, akkor megtehet itt bármit a politikum, hozhat iskolamentő döntéseket a parlament, hosszabb távon nehezen lesznek védhetők a gyerekeink részére előnyös magyar tannyelvű iskolák.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"245410","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"400","title":"Komzsík Attila","typeof":"foaf:Image","width":"325"}}]]

Az elvesztegetett esztendők után nyilván átgondolt és konkrét megoldásmódokkal kellene mielőbb előrukkolni. Minek az égisze alatt?

Ez fogas kérdés. Az oktatási tárca nemzetiségi osztálya alig pár hete alakult, a Katedra Társaság csak mostanában kezd felocsúdni tetszhalotti állapotából, a Comenius Pedagógiai Intézet egyszemélyes intézmény, az Állami Pedagógiai Intézet csekély számú magyar szakembereinek figyelmét főként a magyar nyelv és irodalom oktatásának kérdései kötik le, a komáromi és a nyitrai egyetemet ezekben a dolgokban nemigen keresi fel senki. Így talán a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének illene az együttgondolkodás kovászának lennie, hiszen az ő gyermekeikről, azok jövőjéről van szó. A legaktívabb eddig a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt, ahol még Pék László elnökségének idején alapos gyűjtőmunkával precíz felmérés készült a hazai magyar iskolahálózatról és fenntarthatóságának esélyeiről. Más kérdés, hogy e részletező munka adatsorai, felvázolt konklúziói, ki tudja, miért, máig sem kerültek komolyabban a köztudatba. Így nem is indult róla tárgyilagos, az előrelátást segítő társadalmi vita. Jelesül arról, milyen megoldásmódokkal mi tévők legyünk, ha elkerülhetetlennek mutatkozna a regionális kistérségi iskolák kialakítása.

TÖBB MAGYARÓRA, DE CSAK ELSŐBEN

Viszont egy-egy (kis)iskola megléte, intézményként, minden településen fontos. Sarkosan fogalmazva: ezért ha törik, ha szakad, fenntartandó?

Mindenáron aligha. Mindennek megvan a saját logikai, gazdasági, észszerűségi határa.

Ön szerint miért nem tudatosítottuk máig, hogy a szlovákiai magyar iskolarendszerről átgondoltabban, megfontoltabban és távlatokban tanácsos töprengenünk?

Mert hajlamosak vagyunk kényelmeskedni. És egyszerűbb zúgolódni, ha már ég a talpunk alatt a talaj. De arról is ideje lenne végre őszintén beszélni, hogy a szlovákiai magyar oktatásügy gondjai közül melyek azok, amelyekben bizony mi is ludasak vagyunk. Például már a nyolcvanas évektől passzívan beletörődtünk abba a helytelen híresztelésbe, hogy a gyerekek csakis a szlovák iskolában tanulhatnak meg jól szlovákul. Pedig a szlovák nyelv tanításának eredményes módszertanát, ha nem is ideális formában, de az előírások és oktatási keretek lehetővé tették. Mégsem forszíroztuk ezt eléggé mélyrehatóan és ösztönzőleg. És ahol megvoltak is a megfelelő eredmények, ott sem helyeztünk kellő hangsúlyt arra, hogy a szülőket megnyugtatva meggyőzően felmutassuk: a magyar iskolában is képesek vagyunk megtanítani a diákokat szlovákul.

Iskoláink gerincerősítő szerepe és a nyelvi-kulturális értékeink továbbörökítése mellett, a gépiesen ismételgetett érveken kívül, miért előnyösebb – a szemközti szlovák tanintézmény csábító közelsége dacára – a magyar gyereket magyar iskolába járatni?

A magyar szülő manapság már nem a világ legtermészetesebb dolgaként hozza magyar iskolába a gyermekét. Ezért fontos iskoláink konkurenciaképessége, tehetséggondozása; hogy a szakköri foglalkozások tényleg azok is legyenek, és ne pótlékai a napközi otthonnak. Ezek, joggal, ma már természetes elvárások. Amit ellenben a magyar iskola többletként nyújt, az a hovatartozás és a kötődés tudata, miközben a gyerek becsülettel elsajátítja a magyar szókincset, kialakul és megszilárdul az identitástudata. Az általános kívánalmak mellett viszont elsődleges, hogy megtanul magyarul gondolkodni. Ennek a világhírű tudósaink és Nobel-díjasaink által is hangoztatott előnynek hangsúlyozását könnyelműen elhanyagoltuk a köztudatban és célirányosan azokban a magyar családokban, ahol felmerült/felmerül a miért kell magyar iskolába járni dilemmája. És mert a szlovákiai magyar iskolarendszernek duplán szerepe lehet az itteni magyar közösség megerősödésében, vagy „legalább” az asszimiláció fékezésében, nemcsak ez utóbbi, eddig háttérbe szorult szempontot, hanem tisztán pedagógiai érvekkel és elejét véve az ad hoc lépéseknek, a jövőt érintő kérdéseket is okos lenne higgadtan megvitatni. Hogy ne a törvényekhez adjunk utólag szakmai alapot, hanem a szakmai alap követelményeihez alkossunk törvényt.

Egy kitüntetett személytől illendő megkérdezni: milyen érzésekkel vette át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét?

Ha az embert kitüntetik, az mindig jó érzés. Különösen, ha az egy korszak munkáját fémjelzi és összegzi. Így azoknak is bőven részük van benne, akikkel együtt dolgoztam azon, hogy Nyitrán magyar nyelvű egyetemi oktatás legyen elfogadható vagy akár annál jobb szinten.

Ha ebben a tudatban értelmezi kitüntetését, akkor ön nyilván nem küldi vissza az adományozónak, noha Magyarországon most olyan megosztó újságírót is díjaztak e kitüntetéssel, aki inkább uszító stílusáról ismert, mintsem hogy a demokratikus gondolkodás bajnoka és mintaképe lenne. Ezért, gesztust gyakorolva, régebbi és új kitüntetettek tucatszám adják vissza a lovagkeresztet.

A díjat ugyan névre szólóan én vehettem át, de hinni merem, hogy az egyetemi kollégáknak is szól. Ezek után is muszáj válaszolnom a kérdésére?

Ez legyen az ön döntése.

Akkor maradjon ez a válaszom!