Komáromban volt a főpróba

Ám a lakásoknak csak a negyede került a munkásosztály birtokába, a többit kommunista pártfunkcionáriusok és ŠtB-s tisztek kapták meg, állítja Ján Pešek, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa.

A kitelepítés mint a megtorlás vagy megfélemlítés eszköze az 1948 és 1953 közötti időszakra volt jellemző, ez volt a kommunista diktatúra legvéresebb, legnyersebb időszaka, állítja Ján Pešek.

A főváros „megtisztítása” már 1948-ban megkezdődött. A győzelmes február után az első Csehszlovák Köztársaság és a fasiszta Szlovák Állam politikusait, tisztviselőit és a „burzsoá elemek” egy részét lakoltatták ki. Ez mintegy 435 családot érintett, és a későbbiekhez képest viszonylag humánus keretek közt zajlott. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy az érintettek a bizonytalan helyzetre való tekintettel nem tanúsítottak ellenállást. A határ menti övezetből kitelepítették a még megmaradt német nemzetiségű személyeket is.

A K-akció keretében a kolostorok lakóit, az R-akció keretében az egyéb szerzetesrendeket, 1951-ben a kulákok egy részét költöztették kényszerlakhelyre. Mindezeket az atrocitásokat a B-akció előfutárainak tarthatjuk. Ennek azonban országos jellege volt.

Az akciót Alexej Čepička, nemzetvédelmi miniszter, Klement Gottwald veje készítette elő és irányította. Mivel hasonlóan kiterjedt represszív megmozdulásra még nem volt példa az országban, az állambiztonság Komáromban tartott egy főpróbát, mely „jól sikerült”. ĺgy 1952 májusában megkezdődött a kerületi és járási városokra is kiterjedő kitelepítési akció. A tervezet kidolgozói úgy gondolták, júliusig be is fejezik a deportálásokat, melynek első hullámában a „nyilvánvaló ellenségeket” kellett volna a fővároson, valamint a járási és kerületi városokon kívülre telepíteni.

A kilakoltatást a hatóságoknak minden esetben meg kellett indokolni. A határozatokon feltüntetett ok azonban gyakran mondvacsinált volt. Egy kereskedő családját például azért telepítették ki, mert korábban nem akarta kölcsönadni teherautóját, hogy azon transzparenseket szállíthassanak a Sztálin születésnapja alkalmából rendezendő felvonuláson. Ám a kényszerű lakhelyváltoztatáson túl egyéb hátrányok is érték a kilakoltatottakat. Rendszerint kijelölték azt is, hol és milyen munkakörben kell dolgozniuk. Általában kőfejtőkben, téglagyárakban, mészégetőkben, építkezéseken, bányákban vagy a fakitermelésben jutottak csak munkához. A lakásban maradt értékeiknek is búcsút mondhattak. Ezeket a kilakoltatást végző pribékek szétlopkodták. Ján Pešek kutatásai szerint mindezt feletteseik tudomásával tették.

A fővárosban 1500 lakást kellett volna „felszabadítani”, azaz ugyanennyi családot kellett volna Pozsonyon kívül tudni. Ám a hatóságok nem tudták tartani az eredeti ütemtervet, mely szerint heti 200 családot kellett volna kipaterolni. A kvótát így heti százra csökkentették, de még ez is tarthatatlannak bizonyult. Júliusból október, majd december lett, végül a B-akció 1953 szeptemberében fejeződött be. Mivel a kilakoltatások az emberek szeme láttára folytak, valamiféle ésszerűnek látszó indoklással kellett szolgálni a lakosságnak. A rendszer propagandagépezete azt hangsúlyozta, hogy az osztályidegenektől elvett lakásokat majd a munkások kapják meg. Ez nem így történt. Az üresen maradt lakások alig több mint negyedét – 28 százalékát – kapták meg pozsonyi üzemek, ám oda sem a munkások költözhettek be, hanem a vezetők. A többi lakást az ŠtB, az egyéb rendőri szervek, és részben a hadsereg lakásgondjainak orvoslására fordították.

Mivel 1953 márciusában meghalt Sztálin, majd pár nap múlva cseh csatlósa, Gottwald is követte, a B-akció az új vezetés számára kezdett kellemetlenné válni, szerették volna a szőnyeg alá söpörni. Pontos összegzés sem készült arról, hány embert is érintett pontosan. Azt azonban tudjuk, hogy Komáromból 160, Nyitráról 960 családot telepítettek ki. Ezek jó része magyar volt.

Ján Pešek kutatásai szerint az akcióban részt vevő egykori állambiztonsági munkatársak közül senkit sem vontak felelősségre. (kcr)