Klónok az irodalom piacán — 6.

A plágium egészen különös válfajának tekinthető, amikor a szerző kísérletet sem tesz egy másik szerző művének vagy műve egy részletének olyan értelmű kisajátítására, hogy azt saját neve alatt közöltetné, hanem magától a másolás aktusától is eltekintve csak kinyilatkoztatja, hogy a szóban forgó műnek ő a szerzője. Ilyen esetekben érthető az olvasó nyilvánosság meghökkenése és általános tanácstalansága, hiszen sunyi trónbitorlókkal szemben még kínálkoznék valamiféle jogorvoslat, a tényleges szerző szerepébe egyszerűen belehelyezkedő szerző, az önjelölt Napóleon azonban nyilvánvalóan vagy közveszélyes, vagy nem beszámítható. Laikusnak semmiképp nem tanácsos vele kötekedni. Ellenkezőleg, a legcélszerűbb ráhagyni mindent — magát az ellopott művet mindenekelőtt. Veszélyes volta nem szorul bővebb magyarázatra, elég, ha csak a biológiai oldalát nézzük: a szerzőbe belehelyezkedő szerző, ez a gusztustalan féreg a ragadozó plagizátorok fajából való parazita. Míg ugyanis a halandó, tehát az átlagplagizátor teremt, még ha másol is, hiszen valamit (klónt) létrehoz, többletet termel, matematikailag is mérhetően: a két összetevő, az egy szerző és az egy mű egy további szerzővel bővül, ezzel szemben a magát Napóleonnak (halhatatlannak) képzelő maga a nyolcadik utas a halál (szakszóval: auktorfág), aki felfalja az eredeti szerzőt, kivonja őt a számításból, matematikailag: két szerző egy mű helyett egy szerző egy mű marad.

Ennek a képtelen, de nagyon kényelmes lopáseljárásnak a szétírását nyújtja az alábbi mondattal indító szöveg: „ĺrói pályámat nagy koncepciókkal kezdtem: Homérosz álnév alatt megírtam Odiszszea című époszomat...” Ilyen felütés után a gyanútlan olvasó talán nem is számol a téma ennél mélyebb kiaknázásával, holott mi sem természetesebb, hogy a plágium veszélyének éppen az auktográf szerző van leginkább kitéve. A szöveg a következő mondatokkal folytatódik: „Ezután prózában írt époszt terveztem: az éposz hősét Jézus Krisztusnak neveztem el és a róla írott könyvet Új Testamentomnak. A könyvnek igen nagy sikere volt, de nekem abszolúte semmi; az a furcsa dolog történt meg, hogy az époszt valamelyik magyarázóm, egy történetíró, egyszerűen ellopta...” A történetnek persze nincs vége, az elbeszélő, aki nagy vonalakban bemutatja irodalmi munkásságát, közli, hogy Dante álnév alatt megírta az Isteni színjátékot, továbbá Shakespeare álnév alatt — itt már a művet nem is tartja fontosnak megnevezni — „néhány drámát” és így tovább. Mindezek dacára egy életmű ilyen értelmű rekonstruálása lehet irodalmilag teljességgel érvényes. Elsősorban a szöveg műfaja (humoreszk) okán, továbbá az ezt támogató címének (Viccelnek velem) köszönhetően, s nem utolsósorban számításba veendő a szerző neve (Karinthy Frigyes).

Ismét ott vagyunk a szerzőség kérdésénél. Ez az elsődleges céltáblája a Karinthy-szöveg gúnyának is. Azzal, hogy megírja a szerzőfaló szerző szakmai önéletrajzát, eljátszik a szerzői név behelyettesíthetőségével, s parodizálja a plágiumot. A Viccelnek velem című Karinthy-szöveg azonban a folytatásában átértelmezi a komolyság—játék ellentétet. A történet szerint ugyanis plagizátor szerzőnk semmilyen hatást nem ér el. Hasztalan a jelentős életmű, a számtalan kapitális trófea, megtoldva még a Schopenhauer és Kant álneveken írtakkal, szerzőnkre mindössze egy bogárgyűjtő figyel fel. Igazi hírnévre valószínűleg sosem tett volna szert, ha hiba nem került volna a plagizálás gépezetébe: Az akarat sokfélesége című írása a szedő mulasztásából Vakaródzik a feleségem címmel jelent meg, s „azonkívül belül is volt néhány sajtóhiba.” Ez a halmozott nyomdai mulasztás kívül-belül egy csapásra ismertté teszi az addig nevesítetlen szerzőnket: „Az utcán kezdtek mutogatni az emberek, meglökték egymást: Ni, mondták, ez a Kovácsik...” Nevéhez és valójában most kezdődő életművéhez határozott arcél jár: ő az „egészen újszerű”, a „hallatlanul mulatságos” humorista, az, aki „mindent megfordít és eltorzít.” (Az már más kérdés, nem a szerzőségé, hogy ettől kezdve Kovácsikot senki sem veszi komolyan; „Humorista alatt nem azt az embert értik, aki viccel, hanem inkább azt, akivel lehet, sőt muszáj viccelni” — fanyalog egy hasonló Karinthy-humoreszk elbeszélője.) A Viccelnek velem az eltérőt, a különösséget tünteti fel a siker titkának a behelyettesíthetővel, a parazitizmussal szemben. A Karinthy-életműben kiemelt helyet elfoglaló paródiák sikerét is nyilván ez biztosítja, a másolat hibássága, a jól elszabotált plágium. Persze, plágium és paródia épp a parazitizmusban találkoznak: mindkettő két szerzőt feltételez, egy „eredetit” meg egy „élősködőt”.

Csanda Gábor