Klónok az irodalom piacán — 4.

Ezen az őszön volt, csak 1884 őszén lehetett, hogy nagyanyám befogott komoly munkára:

— Gyere csak, kisfiam, nézzél a fejembe.

Néha az eresz alatt vagy az udvaron álló nagy eperfa alatt guggolt le, s nekem szálanként kellett az egész szép kis fejét végig-végig szántani apró kis fekete körmeimmel. Úgy emlékszem fehér fejbőrére a sötétbarna hajszálak alatt, amint rendekre s barázdákra osztottam szét ezeket a hajszálakat, s iszonyúan untam a megkötöttséget, hogy mikor oly sürgős a dolgom, ott kellett rostokolni s kaparászni a tetvek után. Ha sikerült egy kis fehér állatot elcsípni, azt nagyanyám maga roppantotta meg a két körme közt, de a serkét szabad volt nekem is megpattintani.

Édesanyám soha nem engedte az ilyet. Ő szakadatlanul fésülködött, rá mindig úgy emlékszem, hogy minden szabad idejében csak fésülködött, sárga ökörszaru fésűkkel, amiknek mindig ki volt törve néhány foga s tépett.

Szegénykék most nagyon haragudnának, amért ezt elmondom, mert később már ők is odáig civilizálódtak, hogy átvették a nyilvánosságnak azt a felfogását, hogy ez az egész művelet nem valami dicsőség, de abban az időben, nekem legalább úgy tűnik fel, mindennapos foglalkozás volt. De soha később tetűt nem láttam életemben, csak csupán Csécsén. Vajon nem az volt ennek az oka, hogy Csécse még ebben a korban olyan kultúrában élt, mint a rutén falvak? S mért nem lehetett ez ellen védekezni? Mert a tisztaság ebben az időben valami más volt, mint ma. Akkor még a falu népe inkább vászonruhában járt, amit maguk szapultak, s emlékszem a szapulókád hamvas szagára. Ez sem volt másutt többet soha a házban, csak Csécsén. Már maga a fehér guba elég lehetett ilyen telepeknek, mert éppen olyan szennyes fehér színű volt, mint ezek az atkák. S a férfiak hosszú haja. Fülükre fésült csigásan kondoruló fürttel, ahogy a negyvennyolcas szabadsághősök frizuráját ismerjük. A mai magyar falvakon már éppen úgy ki van pusztítva a tetű, mint a farkas, de még valami tizenöt év múlva édesanyám figyelmeztetett Imregen, Zemplén megyében, hogy a kurátor úr milyen finoman vakarja meg egy ujjának körmével a templomban a haja közt s aztán hogy simítja el a feje tetejét laposra és zsírosan simára. Édesapám érthetetlenül kényes volt a tisztaságra, most már valószínűnek tartom, hogy különös, géppel nyírott fejet is azért viselt. Én viszont mindig a hosszú haj varázslatában éltem, s már Csécsén sírás- és veréssel járt a nyiratkozás. Nem akartam engedni, hogy levágják a hajamat. Lehet, hogy ezt is valahogy glóriának tartottam.

Mert itt minden erre ment ki. Egész csécsi életem egy dicsőségmámor volt. Mintha az élet végén lettem volna, s nekem jutott volna ki az eredmények szürcsölése és az aratás bezsebelése. Nem tudok olyan mozzanatra visszaemlékezni, ami ne a „boldogság” habzsolása lett volna. Folyton csak azt látom, ahogy mindenkinek az a kötelessége, hogy reggeltől estig engem dicsérjen. S már dühös voltam, ha ezt a dicséretet abbahagyták. Úgy utáltam azokat a néniket, akik jöttek ismeretlen világból, s beléptek hozzánk, s pár szóval elintézték ezt a köteles adófizetést, s mingyárt volt maguknak való beszédjük. Ilyenkor szakadatlanul mesterkedtem, hogy a figyelmet újra s újra magamra vonjam. Odavittem nekik a játékaimat, s azt is megdicsértettem, az anyám új kendőjét, azt is meg kellett dicsérni. Sőt odavittem a kisebb testvéreimet, akik ebben a pillanatban nem voltak versenytársak, hanem eszközök az öndics munkájában, meg kellett dicsérni azt is, hogy én olyan hihetetlen erős voltam, hogy fel bírtam emelni őket a földről.

— Ne alkalmatlankodj már. Nézd csak — kiáltott rám nagyanyám, s édesanyám édesen selymes hangon simogatott meg:

— Ugyan tessék hagyni, gyerek.

Pedig én nem voltam gyerek, semmi jogom nem volt, hogy ezt a rút hiúságot és követelő szereplési vágyat a gyerekség rovására írják: én magam mindenestül tele voltam vággyal, hogy mindenkinél többre tartsanak s ezt folyton meg is mondják. Mert ez a legjobb érzés a világon, egyértékű az anyatejjel, s én ebből nem engedtem, csak vesszővel kergethettek el.

De a vessző csak mutogatás volt. Nem tudok róla, hogy engem valaha valaki megütött volna Csécsén. Talán meghaltam volna. De édesanyám még hamarabb, ha „azt a gyenge gyereket” az apja vagy a nagyanyja igazán megcsapja. Hihetetlen segítségemre volt az öngyöngeségem. Én tudom, hogy már beteg voltam tőle, ha egy kicsit javult az állapotom s nem beszéltek róla. Kitaláltam betegségeket, csak hogy tüntethessek vele. Olyan dolgokat, ami soha nem volt, azt állítottam a végén, hogy fáj a ruhám. S mikor ezen nevettek, toporzékoltam és földhöz vertem magam, és megmaradt az emléke, hogy oly beteg voltam gyerekkoromban, hogy még a ruhám is fájt. A ruha abban az időben még nem volt részekre osztva, úgy hívták, hogy kantus, és egybe volt szabva; azt hiszem, a törökkor kaftánjainak a késői gyerekruha-maradványa volt. Még az iskolába is ebben az egy szál ruhában vittek el, de ezen külön senki sem csodálkozott, mert ott mindenki ebben járt. Már csak ha nagyobbra nőttek a gyerekek, akkor kapták meg a felnőtt ruhát, fiúknál az inget-gatyát, lánykák, akik inkább csak egy szál ingben jártak, nehéz, anyjuk szőtte vászoningben, erre kaptak egy kis szoknyát, azt már valami kis színes kartonból.

Voltunk az iskolában néhányan, számszerű-ne ketten, Ottlik-rajongók. Rajongásunk tárgyát az Iskola a határon képezte, aztán minden további, általunk, rajongók által fellelt Ottlik-kötet, cím szerint a Próza és A Valencia-rejtély. Nem mintha a gimnáziumban Ottlikról szó esett volna, igaz, neve az egyetemen se vetődött föl. Magunktól lettünk Ottlik-rajongók, s ez csak fokozta a dolog titokzatosságát, jó volt arra gondolni, hogy a többiek erre nem jöhetnek rá, vagy legalábbis kevés valószínűséggel. Kétszemélyes titkos páholy voltunk, az „Ereklye?” hívószóra „Piff!” volt a válasz. Nem bántuk, hogy más nem érti, Apor sem értette a regényben.

Ennek fényében talán érthető, mekkora volt felháborodásunk, amikor valakik mégis megtudhattak valamit a mi hermetikus titkunkról, s ezt menten azzal a képtelen, de még hallani is rossz információval adták a tudtunkra, hogy az Iskola talántán a Törless iskolaéveinek az utánzata volna. Magánügyünk ekkora megsértése oly váratlanul ért bennünket, hogy hirtelen nem szerettük Musilt sem. Ki szavatol az olvasó biztonságáért? (Miért nem hagyja azt a szegény Musilt békén?!) Megtettük a szükséges lépéseket, anyaggyűjtést folytattunk, érveket sorakoztattunk.

A Próza épp akkortájt jelent meg, benne Hornyik Miklós ragyogó interjújával s az információ cáfolatával. Ottlik eszerint nem ismerte Musilt, csak hallomásból, Szerb Antaltól hallotta, de a Törlesst Szerb Antal sem ismerte, nem tudott, nem is hallott róla... Valami tehát helyrebillent bennünk a szent művel és szent szerzőjével kapcsolatban. Ugyanakkor felmerült a megalapozottnak tűnő gyanú, hogy valószínűleg (ezzel már egyszer befürödtünk, tudom) más titkos páholyok is lehetnek, Musil-rajongók például. Nem mintha Musil vagy a Törless tárgyát képezte volna az iskolai oktatásnak, még csak a kiegészítő olvasmányok közt sem szerepelt.

Volt ennek a szembesítésnek néhány, nevezzük így, következménye. Kettőre határozottan emlékszem. Persze, elolvastuk a Törlesst. Aztán, nehezebben, de hozzájutottunk Balla Borisz Niczky növendék című regényéhez, melyről a Hornyik-interjúban Ottlik azt mondja, hogy Örley talán olvasta. (Örley az interjúban Bébé tulajdonságainak kölcsönzőjeként kerül szóba.) A Niczky növendék a Magyar katolikus írók könyvei sorozat darabjaként jelent meg, önmagát alcímében valóban regényként meghatározva. Szövegét, finoman fogalmazva, nem szentesítettük. Az első fejezet mottóját kivéve, mely a következő: „nec dabis sanctum tuum videre corruptionem — nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson”. Mely szöveg mégiscsak odaíratta a könyvet a pluszok oldalára, hiszen hősies végvári harcunk igazolása visszhangzott benne, azonfelül valahogy még az Iskola felé is mutatott. Ottlik-rajongásunk nem ismert határt.

Csanda Gábor