Klónok az irodalom piacán — 3.

A plágium szükségszerű, mondja Lautré-amont. S Baudelaire — Jegyzet a plágiumról címmel — összeállított egy listát azoknak az íróknak a szövegeiből, akiket utánzott. Éluard mindkét költő elődjét kiegészítve azt állítja: Szükségtelen gondolkodni, beérhetjük pusztán a mondatokkal. S mintegy mellékesen hozzáteszi: időről időre aztán valami kis lökés változásra készteti ezeket.

Kis lökés a mondatoknak, nagy lökés az irodalomnak, mondhatnánk. Az irodalom művelője, az író (és az olvasó) mint a játék és a kaland megszállottja és előre kiszámíthatatlan törvényszerűségeik ismerője számol azzal a lehetőséggel is, hogy két szerző szövege többé-kevésbé megegyezik, vagy éppen refrénszerű ismétlései egymásnak. Gyakorta megesik, hogy az író éppen ezt a látszólagos azonosságot választja témája alapjául. De az azonosság valóban csak látszólagos, hiszen még ugyanaz a szerző sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, vagy ha mégis, az már nem ugyanaz a folyó és nem ugyanaz a szerző. Amiként ugyanannak a szerzőnek egy és ugyanaz könyve esetében az olvasó sem ugyanazt olvassa, ha egykori olvasmányához nyúl vissza — mert közben nyilván mást is olvasott, s ha mégsem, akkor is eltelt bizonyos idő, s minden újraolvasás különbözik az előzőektől. Végül felvethető az is, hogy az egyszer olvasott, majd a polcra visszakerülő s attól fogva örökkön ott porosodó könyv sem az már, mint amikor olvastuk.

A meggyilkolt költő című Apollinaire-könyvben, melyet szerzője kisregénynek nevez, az egyik fejezet azt ecseteli, hogy a költő Croniamantal beront a Benini madár nevű festő barátja műtermébe, s felolvassa neki legutóbbi költeményét. A festő végighallgatja, s csak ennyit mond: „Utolsó versed, szegény jó barátom, egyszerű plágium...” A huszadik századi világirodalom nagy egyéniségei közül többen eljátszadoznak az imitációnak, a plágiumnak és a másolatnak mint témának és szövegszervező elvnek a kérdésével, leggyakrabban — természetesen — kikacsintva a szövegből az olvasóra. Mintha csak azon mosolyognának: látod, kedves olvasó, ami látszatra s minden külső jel szerint ugyanaz a szöveg, az éppen benned válik ketté.

Példaként az ismertebb szövegek közül Borges hosszú című elbeszélése, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője említhető. A mű története szerint egy Pierre Ménard nevű szimbolista költő eldönti, hogy megírja a Don Quijotét. S tényleg: bizonyos részleteit (melyek szó szerint megegyeznek Cervantes halhatatlan regényének megfelelő részeivel) sikerül is megírnia, nyilván annál az egyszerű oknál fogva, mely szerint ha az ember szüntelen alkot, előbb-utóbb szükségszerűen olyasmit is létrehoz, amit már korábban mások megtettek. Ménard nemcsak hogy új művet — s az elbeszélő szavai szerint Cervantesénél mérhetetlenül gazdagabbat — alkotott, az ő Don Quijotéje révén a Cervantes-regényt sem lehet már úgy és olyannak olvasni, mint azelőtt. A fönt említett „kis lökés”, melynek Éluard a változás pozitív jegyét tulajdonítja, ebben az elbeszélésben, mely a leírtakra vonatkozóan az idő múlásának nagy jelentőséget tulajdonít, ironikusan visszhangzik: „Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne fölösleges. Egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet — ha ugyan nem csak egy bekezdés vagy egy név — a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb ez a végelavulás” — von le a Borges-elbeszélés mesélője egy további tapasztalatot.

Karel Čapek hasonló elbeszélése tíz évvel Borgesé előtt íródott. Čapek a plágium történetét jellemzően a kriminalisztika környezetébe helyezi: az író és a börtönlakó egymást szórakoztatja, s ennek keretében az előbbi, Jandera úr, elmeséli Bobeknek, a visszaeső bűnözőnek azt a szerinte páratlan esetet, amikor nem a tolvajt keresik, hanem a tolvaj keresi azt, akit meglopott. Vele ugyanis történetesen az esett meg, hogy miután egy lap leközölte az írását, belehasított a gyanú: ő ezt már valahol olvasta. Feltételezését közli is egyik barátjával, mire az legyint: persze, rögtön fölismertem, Csehovtól loptad. Jandera úr ezt követően előadja esetét egy kritikusnak: képzelje, uram, hallatlan, az ember képes úgy plagizálni, hogy ennek nincs is tudatában, velem ez megtörtént, a legutóbbi novellámról kiderült, hogy loptam. Tudom, válaszolja a kritikus, az a szöveg Maupassant-é... Mire fel Jandera úr körbelátogatja ismerőseit, s elpanaszolja nekik, hogy milyen az ember, ha egyszer rossz útra téved, meg nem áll a lejtőn. S ekkor derül ki számára, hogy milyen — minden képzeletet felülmúlóan — mélyre süllyedt: azzal az egy novellájával egy végeláthatatlan világirodalmi csarnokot fosztott ki: Gottfried Kellert, Dickenst, d’Annunziót, az Ezeregyéjszakát, Charles Louis Philippe-et, Hamsunt, Stormot, Hardyt, Andrejevet, Bandinellit, Roseggert, Reymontot... Akárha olvasta volna Lautréamont-t: szembesül azzal, hogy íróként kényszerűen tolvaj is, azazhogy a plágium szükségszerű.

Csanda Gábor