Klónok az irodalom piacán — 1.

Amikor közvetlen elődöm, Hizsnyai Zoltán tíz hónappal ezelőtt, tavaly augusztusban átvette elődjétől, Grendel Lajostól, a Filozopterek az irodalomban rovatnak a kitalálójától s tíz hónapon át gazdájától a stafétát, saját, megújult című (Filozopterek a klónpiacon) sorozatában szépen megindokolta, mit folytat s mit tart meg a hagyományból. Mivel elődeim sorozatainak mindegyik része továbbírható, a rovat folytatásának indoklásától eltekintek; itt és most csak utalok ezekre a jó visszhangot kiváltó szövegekre, visszalapozó olvasókban, s egyáltalán: a visszaolvasásban bízva.

Ami ezt a szintén tízrészesre tervezett új sort illeti, úgyis csak abban bízhatok, hogy sikerül az előttem járók számomra idegen és mégis ismerős tradícióját valamelyest elhajlítanom, magamra szabnom. A filozopter azt mondaná: rekontextualizálnom. James Joyce például az angol nyelvet és kultúrát mint hagyományt írta újra — jegyzi meg Szirák Péter A másolat-lét mesterkedései című tanulmányában. S persze ettől kezdve már semmi sem volt úgy és olyan az angol nyelvben és kultúrában, mint volt mondjuk az Ulysses megírása előtt.

De lássuk akkor ezt a Klónok az irodalom piacánt! Kérdés: mit csinál a téma az utcán? Hever. Legalábbis amikor én még iskolába jártam, ott hevert, mint a szundikáló kutya a napon, belepte a por. Valahányszor „szabadon választott témában” fogalmazást kellett írni, azt mondták, hogy csak le kell érte hajolni, a többi már a mi ügyességünkön múlik. S valóban, hamar kiderülhetett, hogy nincs új a nap alatt, valakik már mindent megírtak előttünk, mi, többiek már csak ismétlői, másolói, variálói, tarkítói, bolházói, megidézői lehetünk a korábban írtaknak. Lássuk be, van ebben valami szomorú. Az ember ír valami vidámat, teszem azt, egy tanítási óra történetét, s egyszer csak, hol volt, hol nem volt alapon nagyjából ugyanazt fedezi föl könyvben kinyomtatva. A nagyjából alatt nagyjából azt kell érteni, hogy az a bizonyos szerző, az a másik, mondjuk ki nyíltan: a tolvaj hamarabb és jobban írta meg ugyanazt. Tapasztalat: nem mindegy, hogyan ébresztjük fel a kutyát, hogyan poroljuk le, vagy rúgunk bele nagyot.

Vagy szépen megír az ember valami szomorút, mondjuk, meghal valaki, a legjobb, ha idősebb vagy oldalági családtag az illető, vagy ha magamat képzelem el regényhősként, tán a legcélszerűbb, ha meghalasztom magam. Az irodalomban ez szerencsére megúszható, legföljebb egy regényhőssel kevesebb. Meghalt valaki, elnézést, nem történt semmi — a legtöbb regényben, sajnos, ez szokott történni, s a versekben is. Az irodalomban a halál a leghűségesebb kutyafajta. De maga a közelgő vagy az elképzelt majdani halál képe is porlepte história, örökzöld és mérgezően ragályos, József Attila versében például fűzöld. A legtöbb iskolai szöveggyűjteményben szereplő Tiszta szívvel olyan, akár egy derűs fogadalom, rosszkedv esetén dúdolható-dalolható is: „Elfognak és felkötnek, / áldott földdel elfödnek / s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen.” Említhető Apollinaire „kötelező” verse, a Kikericsek is, mely ismét csak felveti az elmúlást, szintén dalszerűen, sanzonban, egy teljes rétnyi tehénnel és virággal („Most mérget hajt a rét...” — Radnóti Miklós fordítása); a kikericsek kékek és lilák, legalábbis a vers magyar fordításában. Tapasztalat: színe van a kutyának. (Mellesleg szaga is: egy francia illatszermárka zöld tégelyben forgalmazott parfümjének Poison, azaz méreg a neve.) A halál-előrevetítések közt maradt meg emlékezetemben az a mulatságos, mégis kedves klón (Az öregasszony és a halál meséjének meg a Hamlet sírásójelenetének klónja), mely Győry Attila korai novellájában (Az elfuserált buli) egy dark és egy pókember találkozásából született, és amelyben, bár mellékszereplőként, megjelenik az öregasszony is, de ő csak énekel. (Igaz, elég baljóslatúan: „Recece, recece, nem vagyok én kapitány, recece, recece, nem járok én paripán...”) Nos, itt a főszereplőt az töltené el boldogsággal, ha nyáron boldogulna meg, kutya melegben, s temetése közvetlen ebéd utánra esnék: „Mikor felemésztődik a bezabált kaja, a népnek meg kollektív szarhatnékja támad, miközben az elhunytról, arról az állatról kell hallgatnia a süketségeket...”

James Joyce-nál kellett volna említeni, az újraírás, a megújítás kapcsán, de megszorításaként itt, ennek a bolházásnak a végén a helye: azért nem minden újítás és felidézés bizonyul termékenynek az irodalomban. Úgy is lehetne fogalmazni, az újítás még nem minden. Egy silány mű hatása nyelvre és kultúrára közömbös, nem oszt nem szoroz. Annál inkább az utcán heverő téma. A kutya kisajátítása.

Csanda Gábor