Klasszikus és kortárs – a zene ünnepe(i) 2009 nyarán

HIZSNYAN GÉZA

Szívesebben néz és hallgat meg népszerű (tudván, hogy az igazán nagy alkotásokat nem lehet megunni, mégis megkockáztatom, hogy helyenként már az unalomig ismert) műveket akár kevésbé színvonalas előadásban is, mint kevésbé ismert, de sok esetben nem kevésbé kiváló, s a művészi élményhez ráadásul a felfedezés örömét is kínáló műalkotásokat. Közismert színházainknak a kortárs drámák bemutatásával kapcsolatos állandó dilemmája és félelme. Talán kevésbé közismert, hogy Magyarországon az elmúlt két évtizedben e téren fontos változások történtek: szinte minden jelentős színház rendszeresen mutat be kortárs darabokat, s ezzel nem riasztotta el a közönséget. Nálunk (s itt hangsúlyosan az egész szlovákiai színházi életre gondolok) jelenleg még rosszabb a helyzet, de azért történnek próbálkozások.

Jelen írásra nem is színházi, hanem koncerttapasztalataim késztettek. Véletlenek szerencsés összjátéka folytán az idei nyár nekem a zene jegyében telt, a kortárs és klasszikus zene csodálatos találkozásai nyújtottak maradandó, meghatározó élményeket, amelyeket legalább ilyen formában szeretnék megosztani az olvasókkal.

Ha valaki azt mondja, hogy egy minden nagyvárostól távol eső piciny falucska réges-régi (nem felújított, nem nyaralóvá „komfortizált”!) parasztházának vályogból épült pajtájában Kurtág György műveiből koncertet készül szervezni, még a legnyitottabb, legtoleránsabb „kultúremberekből” is sokan azonnal elmeorvosért kiáltanának. A Pajtás Kurtág-napok szervezői szerencsére nem sokat mondogatták szándékukat, inkább cselekedtek. Az eredmény pedig lenyűgöző volt! A fenomenális zongoraművész Csalog Gábor és tanítványai az isten háta mögötti pajtában a hallgatóság „pajtásává” tették a magyar zeneszerzés nagy öregének, Kurtág Györgynek a zenéjét! A „Jelek, játékok, üzenetek” apró ékkövei mint a legtisztább, legszebben csiszolt apró gyémántok ragyogtak föl a porló vályog és korhadó deszkák között, a 12 Mikrolúdium, az Hommage a Schumann, a közös zenélés, a fiataloknak a zene, Kurtág művészete, de nem utolsósorban tanáruk iránti szeretetének és tiszteletének őszinte kisugárzásával melengette a hallgatók szívét, érintette meg mindnyájunk lelkét. Ha valaki a klasszikus és modern összhangját, egymás mellett élésének lehetőségeit kereste, annak két Schumann-mű műsorba iktatása igazolta, hogy a kettő között szépséges harmónia alakulhat ki. Csalog Gábor úgy vett részt a közös zenélésben, hogy többnyire szerényen a háttérben maradt, „belépéseivel” úgy nyújtott élményt a közönségnek, hogy közben egy pillanatra sem tolakodott az előtérbe, virtuóz játéka úgy koronázta meg a koncertet, hogy azt az egész szerves részének, természetes „csúcsának” érezhettük. Így nem csupán művészi, de emberi, pedagógia nagyságát is megcsodálhattuk. Úgy vélem, ilyen koncertekkel lehetne a zene, s ezen belül a kortárs zene befogadására nevelni a közönséget!

A pannonhalmi apátságban immár hatodik alkalommal megrendezett Arcus Temporum fesztivál célja kifejezetten a múlt és jelen közötti összefonódás, kapcsolat (arcus = ív, híd, tempus = idő, kor) megteremtése, fölmutatása. Ehhez minden évben egy klasszikus és egy ma élő zeneszerző munkásságát választják. Az idén Johann Sebastian Bachra és a grúz Giya Kanchelire esett a választás. A háromnapos fesztiválnak sajnos csupán egyetlen napján vehettem részt, s különben sem lehet célom az ott elhangzottak (s a szerzett élmények) részletes ismertetése. Aki hallhatta délelőtt egy koncert keretében a Wohltemperiertes Klavier néhány gyöngyszemét (Csalog Gábor) és Kancheli Éjjeli imádságát (Night Prayers – többek között a szlovák csellista Jozef Lupták), vagy délután Exil c. művét vonósnégyesre, fuvolára és szopránhangra, este pedig Bach versenyműveit két zongorán (Ránki Dezső és Klukon Edit, valamint a Végh zenekar), h-moll szvitjét, s hozzá Kancheli Valse Bostonját a világ egyik legnagyobb hegedűművészének, Kancheli művei hivatott tolmácsolójának, Gidon Kremernek a közreműködésével, az arra a meggyőződésre juthatott, hogy a klasszikus és a modern nem csupán egyaránt lehet szép, de együtt még erősíthetik is egymás hatását, illetve új, más jellegű és minőségű művészi élményt nyújthatnak.

Ha a zene jegyében eltelt nyarat említettem, akor a fenti két egynapos élményt egy egész nyáron át tartó rendezvény eseményei keretezték. Kassán a Hevhetia Nyári Zenei Fesztivál július 9-től augusztus 27-ig hetente kínált változatos, klasszikust és modernt, hagyományosat és újat, ismertet és szinte teljesen ismeretlent ötvöző programot. A sorozat két pillérét egy nagyon ismert klasszikus mű (Bach: Goldberg-variációk) és egy nálunk kevéssé ismert huszadik századi zene (Olivier Messiaen: Húsz pillantás a gyermek Jézusra c. zongoradarabja) alkotta. A két monumentális zongoraművet két kiemelkedő művész, Skuta Miklós (Goldberg-variációk) és Nora Skuta előadásában hallhattuk. A látszatát is gondosan kerülve annak, hogy valamiféle zenekritika írására vetemednék, csupán mint lelkes, zenei szakismeretekkel nem rendelkező zenekedvelő, hallgató szubjektív véleményem, egyéni ízlésem alapján írom: Skuta Miki Bach-interpretációja számomra az elképzelt ideált közelíti meg! Én így képzelem, ilyennek érzem a Goldberg-variációkat! Ha valakinek kétségei lettek volna afelől, hogy a közelmúltban is születtek monumentális, hangzásukban és gondolatiságukban egyaránt lenyűgöző zongoradarabok, az hallgassa meg Messiaen művét. Lehetőleg Nora Skuta tolmácsolásában! A kassai nyári koncertsorozat szervezői tehát két egészen kiemelkedő pillérre építettek. De a többi koncert is minden igényt kielégítő volt. Hallhattunk régi, de alig ismert zeneszerző (a Csehországban született, Bécsben és Pozsonyban élő, majd Budán dolgozó és ott nyugvó Georg Druschetzky) mára már ismeretlen hangszerre (basset-kürt) írt, a mai fülnek is kellemes, igencsak „élvezhető” műveit (a Lotz trió előadásában), ismert és kevésbé ismert reneszánsz és barokk zenét a világhírű és hírnevéhez méltóan nagyszerűen muzsikáló Vittorio Ghielmi, az Il Suonar Parlante s a Viola da Gamba együttes, valamint a velük vendégként föllépő, tüneményes hangú Graciela Gibelli előadásában. A sorozat legkülönösebb, leginkább egyedi, megismételhetetlen élményét Skuta Miklós és Bertl Mütter 10 initial epilogues c. improvizáció-estje nyújtotta. Két, általam nem hallott koncerten Sosztakovics Bach nyomán és emlékére írott Prelúdium és fúgáit Peter Katina tangóharmonikán játszotta, P. J. Ryba és „csapata”, a The Fish Men pedig nagy sikerű dzsesszkoncertet adtak.

Nap mint nap tapasztalva a kortárs zene iránti érdektelenséget, s hallva, milyen nagyszerűen megfér együtt, sőt erősíti egymást a kortárs és a klasszikus zene, fölmerül a zeneoktatás felelőssége, de a kultúrpolitika, a hangversenyszervezők felelőssége is. Mindez talán megérne egy nyilvános vitát, a nézetek és tapasztalatok összevetését is, mert a kortárs zene jelenlegi elhanyagolása a „kulturális szolgáltatásokon” belül nagyon szomorú, és a jövőben is messzire ható áldatlan állapot.