Kiútkeresés a szlovák–magyar kapcsolatokban

NAGY ILDIKÓ

Hogy találkozóik csupán gesztusértékűek lesznek-e vagy valóban hoznak némi enyhülést a két ország meglehetősen feszült politikai viszonyában, azt most nehéz megmondani. Bár azt tudja minden gondolkodó ember, hogy számos kérdésben a döntés joga nem Ivan Gašparovičot illeti meg. És Pavol Paška is csak közvetve tudja befolyásolni a dolgok menetét.

Quo vadis, status quo?

Robert Fico az, aki megálljt parancsolhat ámokfutóként viselkedő koalíciós partnerének. Ám ennek halvány jelét sem adta a november 15-ei komáromi miniszterelnöki találkozón, sőt, a feszültségért minden felelősséget magyar partnerére hárított át. Pedig még emlékszünk hivatalba lépésekor tett kijelentésére, miszerint fenn fogja tartani a kisebbségi status quót. Ez köznyelvre lefordítva azt jelenti, hogy nem csorbítja a kisebbségi jogokat: nem írják át a tankönyveket, nem festik le a helységnévtáblákat és utcaneveket, nem kérdőjelezik meg a Kárpát-medencét, nem állítják hadrendbe a nyelvrendőrséget, nem vetik fel a mečiari nyelvtörvény gondolatát. De mivel mindezt a hatalom meg akarja tenni, sőt, már megtette, okkal érzi magát sértve a szlovákiai magyarság. Hogy egyéb, nyilvánvalóan nemzetiségi színezetű ügyről, mint például Malina Hedvig máig kivizsgálatlan esetéről ne is beszéljünk. Vagy egy komáromi polgári társulásnak a belügy által októberben elutasított bejegyzéséről: a Kárpát-medence folklórját akarják ápolni és tanítani, ám a hivatal figyelmeztetése szerint Szlovákiában csak egy nemzet él, a szlovák, s az ország területi egysége szempontjából indokolatlan a Kárpát-medence fogalmat használni! Hát ehhez az abszurditáshoz talán csak annyit, hogy a hivatalnokokat időnként nem ártana földrajzból is levizsgáztatni…

A teljes értékű együttéléséért

De lépjünk túl honi butaságainkon, és próbáljunk meg kiutat találni a jelenlegi helyzetből. Ezt javasolják a Budapesten, november 17-én tartott magyar–szlovák értelmiségi találkozó résztvevői is. Nyilatkozatukban többek között leszögezik: „Megdöbbenve figyeljük, hogy a szélsőséges és nacionalista erők egyre erősebben kezdik befolyásolni a szlovák–magyar államközi kapcsolatokat. Határozottan NEM óhajtjuk, hogy ezek beszivárogjanak az emberek közötti kapcsolatokba is, a két nemzet képviselői közé... Tudatosítjuk, hogy a kapcsolatok romlása azért következett be, mert a nyilvánosságban mind a mai napig sztereotípiák, történelmi mítoszok élnek, és igen gyér közös történelmünk ismerete. (...) Ebben a bonyolult helyzetben szükségesnek tartjuk kialakítani a lehetőségét a szlovák–magyar viszony rendszeres és elmélyült elemzésének... A szlovák és a magyar polgári társadalom, a civil szféra és a tudományos élet képviselőihez, az értelmiséghez és a független sajtóhoz fordulunk: tevékenységükkel segítsék a két állam és a két nemzet párbeszédét, a többség és a kisebbség teljes értékű együttélését mind Magyarországon, mind Szlovákiában. Felhívjuk mindkét ország politikusait, hogy a nemzeti kisebbségek joggyakorlatában tartsák be a meglévő jogi normákat. Tartózkodjanak minden olyan lépéstől, amely csökkentené a mai gyakorlat szintjét. Folytatni fogjuk a feszültség csökkentésére, a bizalmatlanság és az ellenségeskedés elhárítására irányuló tevékenységünket. Egyben a modern Európához való tartozás tudatát is erősíteni akarjuk nemzeteinkben...”

Aszimmetrikus konfliktus, aszimmetrikus párbeszéd

Ám hogy mindez ne maradjon csupán írott malaszt, és a kezdeményezés ne jusson a hasonló, csendben elhalók sorsára, januárban Pozsonyban folytatják a megkezdett beszélgetést. Addig mindkét fél összeállítja a legsürgősebben megvitatandó problémák jegyzékét, amely valószínűleg hosszú lesz. Hiszen, amint azt a budapesti tanácskozás megnyitó előadásán Tamás Pál, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója kifejtette: Szlovákia és Magyarország között ún. aszimmetrikus konfliktus van. Ennek oka nem az eltérő biztonsági vagy gazdasági érdek, hanem az identitások meghatározása. Például az önálló Szlovákia rendkívül értékes a szlovákok számára, miközben a magyarok ennek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. De eltérő a két kormány erőtere is: Fico népszerű, erős, Gyurcsány legitimitását folyamatosan megkérdőjelezi az ország egyik fele. Aszimmetrikus a politikusok párbeszéde is: a magyar oldal a szlovákoktól pozitív kisebbségpolitikát vár el, ez technikailag megoldható. A szlovák kérés a magyar szélsőjobb korlátozására irányul, ami Gyurcsány számára nehéz, szinte teljesíthetetlen feladat. Úgy tűnik tehát, nem a politikusoktól kell a megoldást várni, azt máshol kell keresni. Az akadémiai gyakorlatból kiindulva kell a továbblépés lehetőségét megtalálni egy közös helyzetkép és egy konfliktuskezelő program kidolgozásával.

Kétoldali hitelrontás

Kérdésemre, hogy miért tartották szükségesnek ezt szlovák kollégákkal is megvitatni, Tamás Pál a következőképpen válaszolt: „Azt szerettük volna, hogy hallassa hangját egy olyan szakmai-értelmiségi közeg, amelyben az emberek megpróbálnak egymásra figyelni. Hogy szólaljon meg a nem konfrontatív hang is. A másik célunk megmutatni, hogy ezt a konfliktust technikákkal kezelni lehet. A kormányok ezt számos okból nem teszik, az egymásnak tett ígéretek csak töredékes kísérletek. Ám ez a történet sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek a két kormányfő hiszi. A média, különösképpen a külföldi ebben egy latin-amerikai típusú futballháborút lát, kb. mint Honduras és San Salvador között. Két kis ország – 5 és 10 millió lakossal – a világgazdaság perifériáján nem tud egymással kijönni! Nyilatkoztam a BBC-nek, és hallottam, mit mondott az angol újságíró, hát kb. ezt. Fel kell ismernünk: miközben verjük a mellünket ezeréves kultúránkkal, ezekkel az akciókkal hihetetlenül lerontja a hitelét mindkét oldal. Ezt az egymással kakaskodást, a »majd én elmegyek Strasbourgba és megmutatom neked«-et úriemberek nem csinálják. Mi azt akarjuk, hogy hangozzék el a médiában: uraim, ezt a balkáni, dél-amerikai stílust talán mégse! Azt gondoljuk, ez a konfliktus simán kezelhető. Nem oldható meg egyik napról a másikra, pláne nem egy politikai nyilatkozattal, mert az egymásról alkotott történelemképünk csak fokozatosan változtatható meg. A magyar társadalom jelentős része számára a szlovák még mindig a »buta tót«. A szlovákok számára pedig a magyar bizonytalan biztonsági tényező: a cseh testvérek a szudétanémeteket kivágták, nekünk a magyarokat nem sikerült – ezt nem kevés ember ma is így gondolja Szlovákiában. Sőt, ki is mondja. Fel- és el kell ismernünk, ez mindkét oldalon megvan. És januárig, következő ülésünkig nem tudjuk lebontani. De az sem megoldás, ha nem beszélünk róla. Nekem Slota úr a politikai ellenfelem mindenfajta módon. De nagyon örülök, hogy kiborította a bilit. Hogy végre elkezdünk arról beszélni, ami mindkét oldalon fáj. Megnyitottuk a sebet, hogy kifolyjon, ami benne van. Nem hisszük azt, hogy kétszer tizenkét liberális értelmiségi képviseli a két nemzetet, ez a dolog ennél sokkal bonyolultabb. De ha erről nem beszélünk nyíltan, hanem borozgatunk itt és sörözgetünk ott, akkor ebből semmi nem lesz. Önmagunkat és saját nemzetünket is átverjük. Ilyen értelemben látom ennek a »biliöntésnek« a pragmatikusan pozitív üzenetét.”

Az Európai Unió

a nagyokat preferálja

A tanácskozáson részt vevő politológusok, gazdasági szakértők – Lengyel László, Gombár Csaba, Martin Bútora – azt hangsúlyozták, hogy félre kell tenni a politikai ellentéteket, és a közös gazdasági érdekekre kell összpontosítani. Az Európai Unió ugyanis a nagyokat preferálja, a mi térségünkből például Lengyelországot, és a kis országok akkor járnak jól, ha együtt lépnek fel. A külön út nem lesz sikeres, fel kellene újítani a visegrádi együttműködést, egyébként könnyen prédájává válhatunk Oroszország nagyhatalmi törekvéseinek – mondta Bútora. Lengyel a veszélyt a romló gazdasági helyzetben látja, amelyben könnyen egymás ellen lehet hangolni a nemzeteket, volt már rá példa a világtörténelemben. A szlovák történészek, politológusok – Milan Zemko, Štefan Šutaj, Grigorij Mesežnikov – az empátia és a normális párbeszéd hiányát emelték ki mint hátráltató tényezőt. Öllös László szerint a konfliktus forrása az értékrendi kérdés, és csak az vinné a megoldás felé a feleket, ha nyilvánosan, hosszan és elszántan vitatkoznának a fennálló problémákról. Természetesen a megoldáskeresés szándékával. Hunčík Péter neves hazai pszichiáter leszögezte: a konfliktuskezelés klasszikus szabályai szerint haladnak az első stádium felé, ez az információcsere. Majd következik a megoldások felmutatása, végül ezek elfogadása. Bár ettől még messze vagyunk. Hiszen amint azt Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója, a találkozó egyik szervezője kifejtette: mind a magyar, mind a szlovák nemzetnél az iránykeresés zajlik. Európai dimenzióját keresi a két nép, egyik a nemzetállam létrehozásával (szlovák), másik a nemzetrészek egyesítésével (magyar). De amíg a versengés és nem egymás elfogadása, elismerése lesz a cél (Miroslav Kusý), addig sokszor kell még a kerek asztal mellé ülniük az értelmiségieknek.