Kitartott autizmusa mellett

1951–2002 Dusza István nem fogalmazta meg, mégis tudta, hogy a tulajdont mint vagyont nem téveszthetjük össze a szabadsággal mint alapvető emberi tulajdonnal. Nemegyszer ütközött azokkal, akikkel képtelen volt elfogadtatni, hogy az ember önmaga fölött gyakorolt tulajdonjogát senki nem sértheti meg és senki nem bitorolhatja. Az ugyanis magasabb rendű a szűkebb értelemben vett tulajdonhoz, a tulajdonhoz mint vagyonhoz képest. A szabadságnak a tulajdonnal szembeni felsőbbrendűsége emberemlékezet óta forradalmi gondolatnak számít. Szinte minden valamirevaló utópia forrása ebből a gondolatból fakadt.

Dusza István mégsem vált utópistává, mert átlátta a három alapvető tulajdonjog, az élethez, a szabadsághoz és a vagyonhoz való jog közti benső összefüggést. ĺrásai egyértelműen sugalmazzák, az emberek azért lépnek társult viszonyba, hogy kölcsönösen megóvják életüket, szabadságukat és vagyonukat. Ha elfogadjuk Mészöly Miklós állítását, miszerint a realizmus a szabadság luxusa, akkor Dusza István realista volt. Realistaként átlátott az emberek viszonyrendszerén, de önsorsrontó módon képtelen volt megbékélni annak ballasztjaival. A legvalósabb valóságot élte. Tudta, hogy Európa posztkommunista térségeiben nem az individuum, hanem a kollektivizmus uralkodik, ő mégis kitartott autizmusa mellett.

Közíróként tartósan büszke volt saját elbeszélői pozíciójára, mert hitte, hogy a szabad, gondolkodó ember posztja az övé. Az 1989-es együvé tartozás mámorától sem igazán ujjongott, triviális erejű énjét nem tudni hol és mikor ojtotta be a sors a kétely vírusával. Talán a szűkebb pátria, Gömör szociális arculata, talán a színház, talán a Nő, később az Új Szó szerkesztősége garantálta öntudat, vagy talán maga az írás, az igazság rögzítésének aktusa zárta őt véglegesen a kételkedés vértjébe. Kegyetlen ember volt, csak magában hitt. S alkalomadtán a gyermekekben, s néhány éve, újból intenzíven, az Istenben is. Azt viszont 1989-et követően nem hihette sokáig, hogy a szabad, gondolkodó embernek, az elkötelezetlen értelmiségi attitűdnek magas az árfolyama. Hogy az etikus publicisztikát nem fojthatja meg a posztkommunista újkapitalizmusra jellemző egyneműsítő bekebelezés. Az utóbbi években személyesen megtapasztalhatta, hogy megfojthatja, s nemcsak a publicisztikát.

Ő, aki tudta magáról, hogy nagy kincset hordoz, a szellem autonómiára való törekvését, személyes rettenetként élte meg a szellemi autonómia leértékelődését. Ennek ellenére sem lettek erőszakosak, önzők, mocskolódóak a mondatai. Megvetette a hatásvadász újságírókat. Tudta, hogy objektív helyzetismeret, tények halmaza, következetes utánajárás nélkül nem szabad még csak kommentárt sem írni. Kivált nem belpolitikait. Undorodott némely pletykaszintű újságíró kollégája romboló emóciókat mozgósító, úgymond szókimondó hangnemétől. Publicisztikájának ő is adhatott volna populista jelleget, de az írásaiban ő sosem akart acsarkodni. Vallotta, hogy őt az az igazság érdekli, amelyhez tények révén jut el, és rémülettel tölti, hogy manapság könnyűszerrel megjelenhetnek hipotézisekre alapozó intoleráns féligazságok. A féligazság közlése rombolás, mert a szókimondás szónokias színlelése, az emberélet legsúlyosabb testi fogyatékosságával sújthatja az olvasót: vaksággal. Többször fölhívott, amikor ilyennel találkozott lapjában, az Új Szóban. S talán megbocsátja, ha elárulom, egyszer elsírta magát, amiért lapkiadója külsőssé degradálta őt.

Az a létezési kényelmetlenség, amelyben utolsó éveit töltötte, számomra azt sugallja, hogy a szlovákiai magyar újságíró élete nem lehet más, mint végleges vázlatosság. Folytonos önterápiát igénylő feltételes bizonyosság. Materializmus és idealizmus. Indulatos fölkészületlenség, amely valami strukturálhatót akar közölni egy olyan létről, a kisebbségiről, amely feltehetően sosem lesz teljessé strukturálható. Az egyik legutolsó beszélgetésünkkor azt fejtegette, statisztikai törvényszerűség, hogy mindaddig, amíg kisebbségi társadalomnak mondják és érzik magukat a Szlovákiában élő magyarok, érvényesülni fog a dilettánsok heroizmusának túlsúlya. Ezzel is magyarázható a jó tollú újságírók és az igényesség hiánya a szlovákiai magyar nyomtatott és sugárzott médiákban.

Ekkor kért arra is, hogy ajánljak neki valami könyvújdonságot. Iljics Iván halála, már nem is tudom, hányadszor olvastam újra a minap. Rám hökkentett: Tolsztojt? Igen, feleltem, a megítélés és a megbocsátás gesztusa előtt nyit utat, ráadásul megbotránkoztatóan mai az érzékenysége. És az is megbotránkoztató, hogy az ember még mindig szörnyeteg. S az is marad mindaddig, amíg e borzalom felismerése és tudatosítása metafizikai kiegyensúlyozottsággal ajándékozza meg a lelkét. Az enyémet már nem, mondta valakinek, de félreérthetetlen volt, hogy nem nekem. S mivel nem volt ott senki harmadik, az egyértelművé tette, hogy Dusza István a halállal társalog.

Sokáig ült ott roskadtan, mint a nyugati kereszténység emberi tapasztalatának ősképe, a sorsába törődött Jób. A nyugati civilizáció számára évszázadokon keresztül Jób magatartása sugallta a tisztességesen küzdő ember, a hős mintaképét. Elavult habitus, gondoltam szánakozón, de rögvest elszégyelltem magam, hiszen az én szívemnek sem kedves napjaink hősi figurája, az ügyesen gyilkoló Rambó, aki Jóbbal ellentétben szemrebbenés nélkül viseli el a fájdalmat, és szemrebbenés nélkül öl. Ez a kultúra a halál színházaként ömleszti a kínzásokat, s a keménység próbatételének kultuszával elértékteleníti a halált. Mindnyájunk halálát. Tudnillik nagyon valószínű, hogy többségünk egzisztenciális tragédiája éppen az lesz, ami Dusza Istváné is volt, tételesen, hogy Jób elnyújtott szenvedése a tömegkultúra manager világában unalmas nyavalygás. Talán nem túlzás ontológiai botránynak minősíteni, ahogy e kultúra egyneműsítő, pénzkóros felszínessége bagatellizálja a Dusza István típusú közírók fájdalmát és érzékenységét, habitusát és szabadságérzetét. És emberi gyengéit, esendőségét. És szégyellem magam emiatt, így, kollektíve, azaz tehetetlenül. De még ez a bennem tomboló kollektív szégyenérzet sem tesz illetékessé arra, hogy többes számban fogalmazzak. Csak a saját nevemben ismerhetem be, hogy a jégzajlás morajával torlódik rám Dusza István halála.

Ezen a helyen nem lenne hiteles, ha azt mondanám, Isten veled, mert ellentétben Dusza Istvánnal, én képtelen vagyok hinni Istenben. Ám annak ellenére, hogy nekem „üres az égbolt”, valamiféle világi teológia mégis arra ösztönöz, hogy úgy szólítsam meg azt, aki már nincsen, mintha élne a lelke:

Pista, ne aggódj. Az embert semmilyen erő nem képes megfosztani attól, hogy ne legyen saját személyének tulajdonosa. Higgyél ebben, ahol vagy, s ha vagy még egyáltalán, Pista, nyugodj meg már végre.

Nyugodj meg. Nyugodj…

Szigeti László, az Új Szó szerkesztőbizottságának elnöke, a Kalligram Könyvkiadó igazgatója