Kisvárosi globalizáció III.

Amikor az ember egy nagyobbacska kisvárosból egy valamivel kisebb városkába költözik... A lényegesebb változásokon, különbségeken kívül akad egy csomó apró, s ezek teszik igazán színessé a mindennapokat. Egy ilyen városkában például köszönnek a szomszédok. Nem csak a közvetlen szomszédok, hanem a három-négy házzal arrább lakók is. Ha kell, szinte mint falun, átkiabálnak az úton, hogy jó napot kívánok. Komolyan mondom, jólesik. Még nem is ismer, de köszön. Én is átkiáltok. Ezentúl előre, ahogyan illik. Az ember fia átmehet a szomszédba kölcsönkérni egy fázisceruzát (a villanyszerelő azóta se jött...), nem dobják ki a gyerekeit, ha már egész délután a szomszéd kislánynyal forgatják fel a szomszéd udvart, felajánlják a segítséget favágáshoz, meg ilyesmi. Van hová parkolni. Ezt a nagyobbacska kisváros paneljeiben igen ritkán tapasztalni csak.

Meg aztán nem kell arra ébrednem a házamban, hogy a fölöttem lakó éppen pisil. Rosszabb esetben ugye szarabb a helyzet... Kiengedhetem a gyerekeket a ház elé, nem találnak a bokor alatt injekciós tűt, kutyagumit a homokozóban. Olyan hangosan bőgethetem a zenét, amilyen hangosan bírom, kimehetek gatyában a postáért. Házban lakni jó. Saját kutam van, igaz, fut a szivattyú, saját fenyőfámon önként ott lakó gerlepár turbékol (ó, de romantikus – ebben egyetértünk az asszonnyal), senki nem veri le a fecskefészket akkor sem, ha a csiripelők leszarják a párkányt. Kipufogógáz helyett virágillat érkezik a kertből, a napon száradt ruha illata más... A szomszéd macska is – éljen a globális határeltörlés – otthon érzi már magát (reszkessetek, gerlék!). Gyerekeim étvágya és színe fokozódik. Házban lakni jó. Van mindenkinek külön szobája, nem kell reggel szorongva sorban állni a retyó előtt, mert az előző tulaj kettőt is beépített. Még nem pakoltam ki mindent, de talán a könyveim és hangszereim is elférnek, nem az ágyneműtartó lesz az otthonuk, mint hajdan a kétszobásban. Ha fázom, befűtök, ha melegem van, kikapcsolom a kazánt. Nem függök a távhőszolgáltatótól. Házban lakni jó.

Néha kissé elfog a félsz, hogy élek-e addig, amíg a hitelt (végre jóváhagyták tizennégy év után) törlesztem, mennyit kell vajon a nyögdíj mellett melóznom vénségemre, miből fizetem ki a fűtést, de házban lakni mégis jó. Nem Pozsonyban, nem is Pesten, még csak nem is a nagyobbacska szülő-kisvárosomban, hanem egy olcsóbb ingatlanokkal rendelkező kicsi városkában, de mégis... A hitel kamatai – hiszen globalizálódunk – az előrejelzések szerint csökkenni fognak, a fizetésem (ha megmarad az állásom) akkor az állami bértábla szerint folyamatosan nőni (harminc év alatt akár ezer koronával is), a könyvkiadómat is felfuttatom, hiszen uniós könyvárakat szabok a jövőben (de kinek?), az ilyen jegyzetekért is többet fizet majd a szerkesztőség, szóval, a kilátások szépek. A konyhaablakból egy szép zöld erdős hegyre, a bankból pedig a sziszifoszi hegyre. De én reménykedem. Nem vagyok még negyven, s amióta nem látom a híradót, mert még nem volt pénzem beköttetni a tévét, bízom ebben a globalizálódó világban. Tessék mondani, a reményt is globalizálják?