Kirekesztő Közös tér

A Közös tér című tárlat ismét igazolta, hogy a legnemesebb szándékkal készített tárlat is elbukhat, ha a témához alapvető ismeretek nélkül nyúlnak, vagy ha azt a politika szolgálatába állítják. A szlovákiai magyar olvasóban azonban – a képzőművészet területén amatőr és dilettáns szemléletet diadalra juttató honi magyar fáklyavivő tollforgatók romboló tevékenysége miatt – azonnal megfogalmazódhat a vád, hogy ebben az esetben is mindössze egy „szélsőségesen szubjektív”, sőt rosszindulatú véleményről van szó. Ám maga az Ernst Múzeum kiállítsa, az intézményigazgató Keserü Katalin Kiállítástörténet című írása a tárlat katalógusában (In: Közös tér – Common Space. 21–26. p.), a képzőművészeti eseményhez méltatlan politikai célokat szolgáló megnyitó, Duray Miklós szocialista realizmust és a gottwaldi „k lidu blíž, k lidu níž“ útmutatását visszasíró dilettáns megnyitóbeszéde (erre lapunk a közeljövőben visszatér), a szakmaiságot partvonalon túlra parancsoló május 17-i múzeumi beszélgetés és az eddig megjelent kritikák egyenlege lesújtó minősítéssel szolgál: a Nagymező utcában valódi kulturális botrány szemtanúi lehetünk. A felkészületlenség, felületesség és a tájékozatlanság mellett a legsúlyosabb hiányosságot a tárlat koncepciójában és kivitelezésében tetten érhető más véleménnyel szembeni intolerancia, a kirekesztés és a diszkrimináció ténye jelenti. Kubička Kucsera Klára műtörténész, a szlovákiai rész felkért kurátora az artportal.hu művészeti honlapon fedi fel a tárlat kizárólagos szemléletét és lemondásának okát (Közös tér – Hozzászólás az Ernst Múzeumban látható kiállításhoz. Hírek, 2006. május 28.), Ágoston Vilmos pedig a romániai A Hét hasábjain (Diszkriminatív Kiállítás az Ernst Múzeumban. 2006, 20. szám, www.ahet.ro, 2006. június 5.) elemzi kíméletlenül egyebek mellett a kiállítás romákra és nem magyarokra vonatkoztatható diszkriminatív szemléletét.

Valóban, komoly szakadék tátong a kiállítás célja és megvalósítása között, ez utóbbi indokolatlanul nemzetcentrikusra sikeredett, mert abban az esetben, ha a Kárpát-medence kulturális identitását választjuk témául, akkor nem zárkózhatunk be magyar világunkba, s nem azonosíthatjuk ezt a térséget – egy grazi fotóművészt, egy szlovák építészt, valamint a közel negyed évszázada Nyugat-Európában élő román művészt leszámítva – a magyar kultúrával és művészettel. És ugyanez vonatkozik a Kárpát-medencei nemzeti és etnikai kisebbségekre is – nem csak mi magyarok és magyarországi romák élünk a világnak ezen a táján. Ám az is kérdéses, miként lehetséges egy kiállítás keretében bemutatni két olyan egymástól távoli minőséget, mint a politológiai, demográfiai és szociológiai szempontból definiált etnikai kisebbség és az individuum, az egyén identitása. Egyáltalán, miként lehet megközelíteni az etnikai és a nemzeti kisebbség – mert a kettő nem ugyanaz, erre figyelmeztet a történész Ablonczy Balázs (Fogalomtár. In: Közös tér… 165–166. p.) is a katalógusban! – kérdését a művészetben, hogy ne csupán kuriózumról, egzotikumról, provincializmusról értekezzünk. A kiállítás felveti annak lehetőségét, hogy a vajdasági, kárpátaljai kurátorok éppen a művészeti provincializmusban vélik megtalálni a kisebbségiek művészetének sajátosságát, leválasztva azt a főáramlatokról. Ez azonban ezeknek a közösségeknek a leminősítése, ha úgy tetszik, skanzenizálása, öncsonkítása és premodern állapotba való visszataszítása.

A kérdések sora ezzel nem zárul le, hiszen ha beleolvasunk a kiállító művészek életrajzába, magától értetődően fogalmazódik meg a kétely, miként illeszthető e koncepcióba a két-három évtizede vagy éppen tíz-tizenöt éve Magyarországon élő szerbiai, erdélyi, ukrajnai származású magyar művész és a három évtizede Nyugat-Európában élő, Erdélyből távozott alkotó. Ám arra a kérdésre, hogy miben különbözik ezeknek az alkotóknak a művészetfelfogása pl. a Budapesten született vagy ott élő művészekétől, választ nem kapunk. Hacsak nem a szenvedéstörténetet tekintjük az egyedüli sajátosságnak. Lehetséges és egyben nagyon valószínű, hogy a kiállításnak van egy másik olvasata is, amire a megnyitón elhangzottak, valamint a katalógus tanulmányai ösztönöznek: az etnikai kisebbség és az identitás kérdéskörét eredetileg a „magyar glóbuszra” szabták, a Kárpát-medencei földrajzi behatárolás kényszermegoldás volt, mert a kiállítás keletkezése alatt többen is kritikával illették az Ernst Múzeum koncepcióját. ĺgy született egy olyan megoldás, amely minden irányba tett lépést, ám egyik utat sem járta végig, a végeredmény pedig egy egzaltált – koncepció nélküli – tárlat. Ezt támasztja alá a katalógus és a kiállítás egyik ellentmondása is, hiszen nem igaz, hogy „a műalkotásokat a napjaink művészetéből válogattuk” (Keserü Katalin: u. o., 26.), mert a napjainknak nehezen nevezhető ’70-es és ’80-as évek is szépen képviselve vannak. A tárlat képtelen bemutatni a Kárpát-medencei identitások művészeti vonzatait, csak belekóstol a nőművészetbe, bemutatja a Budapesten notorikusan ismert El Kazovszkij-, El-Hassan Róza-, Makovecz Anna-műveket, a határon túli magyarok művészetét pedig igencsak lebutított fájlban szolgáltatja. A Kárpát-medencei rádiusz felvállalása azért is szerencsétlen választás volt, mert ismerve a régió ilyen témába sorolható számtalan (magyar, szlovák, román, szerb, szlovén, horvát stb.) alkotását és a múzeum adottságait, egyik felvetett problémakör feldolgozása sem volt reális. Sokkal bölcsebb út is kínálkozott volna: figyelmesen meghallgatni a bírálókat, és módosítani a kiállítás szakmai szempontból ingatag koncepcióját.

Az általam fentebb említett szakmai inkompetencia mindenképpen súlyos vád, ezért szeretném a figyelmet a kiállítás koncepciójának ingatag pontjaira irányítani. A témában való járatlanság kiérezhető Keserü Katalin szavaiból, aki szerint „a magyar művészet részévé kellene válnia a határon túli magyar és a magyarországi kisebbségek művészetenek” (U. o., 25.). Ez ugyanis részben már megtörtént, említsük meg legalább a háromkötetes Kortárs Magyar Művészeti Lexikont (1999–2001), amely először nyitott kaput a határon túli magyar művészeti kataszternek, vagy A magyar művészet a 20. században című monográfiát (1999), amely beemelte a magyarországi művészeti kánonba mindazon határon túli magyar művészeket, akik rendszeresen jelen voltak a magyar művészeti életben és formálták azt. Több konferencia mellett a kiállítási intézmények is (pl. a Ludwig Múzeum, a Bartók 32 Galéria vagy a Miskolci Galéria) nemegyszer teret adtak a kortárs határon túli magyar művészetnek.

Komoly hiányosságnak számít, hogy az intézmény igazgatónője az Európai Unió alkotmányán kéri számon, „hogy a soknemzetiségű Európában mindenki élhessen az anyanyelvén, anyanyelvi kultúrában” (U. o., 21.). Ez az alkotmány ugyanis nem hatályos, ám számtalan európai jogszabály és ajánlás szabályozza a kérdést. Márpedig erre a kritikai megjegyzésre épül az egész koncepció, amit még súlyosbít az a tény, hogy Keserü elmulasztotta tisztázni a téma szempontjából alapvető fontosságú fogalmak – az etnicitás, az etnikum, a nemzeti kisebbség, a nemzet, a nemzetiség, a származás – jelentését. ĺgy történhetett meg, hogy az igazgatóasszony „magyar származású” művészeket említ (U. o., 23.), ami arra enged következtetni, hogy nem ismeri a származás fogalom értelmét: egy kolozsvári, szabadkai, kassai magyar ugyanis nem magyar származású, hanem magyar nemzetiségű! Ugyanerre a mulasztásra vezethető vissza a kiállítás első, a művészetben nehezen definiálható Kisebbség a kisebbségben alcíme, amely az etnikai kisebbség kérdését kívánta vizsgálni a magyar művészetben. Ez volt a kiállítás történetének fordulópontja, ami miatt hat szlovákiai művész és a kurátor Kubička Kucsera Klára lemondta a kiállításon való részvételt. Ilyen koncepcióban talán a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek alkotói, a más országból, kultúrából Magyarországra települt művészek jelenhetnének meg, ám esetükben is – követve pl. Janice Kulyk Keefert – inkább az etnicitás-lét művészeti megnyilvánulásaira kellene fókuszálni.

Meglepő ugyanakkor, hogy maga Keserü zárta ki a magyarországi nemzeti kisebbségeket (kivéve a romákat) a kiállításból, mert „már nem teszünk különbséget a régóta itt élő német, görög stb. származású emberek között (a művészeti életben)” (U. o., 23.). A megkülönböztethetőséghez való jog megvonása prekoncepciót sejtet, s akkor válik teljes mértékben érthetővé, amikor Keserü Katalin ugyanezt követi el a határon túli magyar művészekkel szemben is. Mindazok a művészek, akik nem vetették alá magukat Keserü kisebbségi alkotóról vallott elképzelésének, megsemmisítő erkölcsi minősítésben részesülnek: tudniillik azért nem állítanak ki, mert „vállalniuk kellett volna etnikai kisebbségi eredetüket s a természetes asszimiláció tényét, ám nem kívántak a kisebbségi kontextusba ágyazódni” (U. o., 24.). A kortárs szakirodalom ezt nevezi a kirekesztés új retorikájának, Keserü igazgatóasszony nem is tudatosítja, hogy ebben az esetben nem etnikai, hanem nemzeti kisebbséghez tartozó személyekről van szó, s azt sem, hogy ezzel az ítéletével ország-világ előtt olyan embereket nevez asszimilánsnak (a tárlatot megnyitó politikus Duray Miklós pedig a nemzeti közösség árulóinak), akik 1918 óta immár 4–5 generációban őrzik magyarságukat.

A tárlat talán egyedüli nyertesei a magyarországi romák, igaz, kizárólag a nőművészek révén, ám itt is érdemes lett volna komolyan venni Junghaus Tímea állítását, hogy „a magyarországi cigány művészet igazi hungarikum” (Kapunyitás. In: Közös tér…, 76. p.), és végre a Magyarország felirat alatt szerepeltetni őket, nem pedig gettóba zárni alkotásaikat. A közös kiállítás ugyanis további értelmezéseket tenne lehetővé. Rávilágítana a roma művészeti kutatások egyik megkerülhetetlen problémájára, hogy nem mellőzhető a minőségi kritérium. Ellenkező esetben bekövetkezik a provincializmus diadala, mint a határon túli magyar művészeti életben: ahol önmagában az a tény, hogy valaki fest vagy szobrot alkot, s ezzel a közösségét szolgálja, már művészeti csúcsteljesítménynek számít, függetlenül a minőségtől. Sajnos, a kiállításon is szembesülünk ezzel a szemlélettel, ugyanis a 2004. december 5-i népszavazás témája önmagában nem elegendő indok egy mű kiállítására. Sajnálatos, de Zsáki István, Szemán Öcsi Ferenc vagy L. Farkas Zsuzsa munkái még kompromiszszumként sem vállalhatók.

Elmondható tehát, hogy az Ernst Múzeum Közös tér c. kiállítása mélyrepülés – elsősorban a párbeszéd teljes elutasítása miatt.

(Közös tér, Budapest, Ernst Múzeum, 2006. május 11 – június 21.)