Kik érted haltak – s kik érted éltek…

Egyetlenegyszer találkoztam Vitéz Somogyvári Gyula irodalmi alkotásával, két háború közti regényeinek egyikét ajándékba kaptam. Beleolvasva döntöttem úgy, nem az én kaliberem, nem fogom hajszolni Jókai megkésett epigonját, de az ajándékkönyv egyik fejezetére máig emlékszem. A könyv az 1. világháború hős magyar katonáiról szól, akik mindig és mindenhol elsőként támadnak, életüket s vérüket áldozva hazájukért. Az egyik napon a fiatal szakaszvezető tiszt úgy döntött, fáradt katonái helyett most a cseheket küldi az első vonalba, megmentve szakaszát a biztos haláltól. Marci, az egyszerű parasztfiú megharagudott, őt nem így nevelték, s este, a tűznél nem volt hajlandó szót váltani a tiszttel. A fiatal tiszt csak ennyit mondott: -Mondd, Marci, mit kezd a haza másfélmillió döglött hőssel?

Görgeyben sem az árulót, hanem a megfontolt hadvezért láttam, aki nem vitte vágóhídra a reménytelennek látszó világosi csatában katonáit. Az a hadvezér, aki általában nyert, most emberi életeket mentett. Ugyanezt Jány Gusztáv képtelen volt megtenni, s a Harcászati Szabályzattal ellentétben a II. magyar hadsereg fáradt katonáit nem vonultatta vissza. Most ki a hős?

Emlékszem a novemberi bársonyos vezető garnitúrájára. Ján Budaj, a környezetvédő aktivista mozgósítani még tudott, de konszolidált körülmények között mindent elrontott, amihez csak nyúlt. Knažko is jobban tette volna, ha időben kiszáll, nem kellett volna Mečiarral nevetségessé válnia. A prágai forradalmárok is eltűntek, és ha Václav Havel nem államfő, hanem kormányzati politikus lett volna, idővel kinevetik. A forradalmárok más emberek. Izgágák, nonkonform egyének, ők akkor és ott kellenek, ahol mozgósítani, lázadni kell. De a mindennapok nem a lázadásról szólnak, s jobb, ha a permanens forradalom szakkifejezést Marx műveiben hagyjuk (lehetőleg békében) nyugodni.

Öt éve halt meg Agócs Béla. Sosem volt egy villásreggelire áhítozó polgár, egyetemi évei alatt igenis lázadó, szókimondó emberként ismertem meg, nem is csodálkoztam, amikor a kétnyelvű bizonyítványok kapcsán – bocsánat a kifejezésért – címlap lett belőle. Ki másból? Ő vállalt valamit, s ő csak fatálisan volt képes vállalni valamit. El kellett ismernem, jó osztályai voltak, a gyerekek is szerették, pedagógusként nem kellett szégyellnie magát. Azt meg egyenesen feltételeztem, hogy ha valami megmozdulás lesz a faluban, járásban, akkor ő az elsők közt lesz.

1998-ban az Új Szót jegyeztem főszerkesztőként, irodámban megszólalt a telefon, Nádszegről hívtak. – Főszerkesztő Úr, nagyon szépen kérjük, ne kezdjenek egy újabb sorozatot Agócs Béláról, iskola vagyunk, gyerekeket tanítunk, s nem élhetünk állandó forradalmi hangulatban – szólt egy pedagógus (nem az Agócsnak felmondó igazgató), s emiatt leutaztam az iskolába. Beszéltem a tanárokkal, az igazgatóval, és (mert ezt nagyon fontosnak tartottam) Agócs Bélával is. Noha Bélának igazat adtam sok mindenben, és tudtam, nem könnyű ember, el kellett fogadnom kollégái érveit is, s úgy dönteni, most dolgozni hagyjuk a nádszegi pedagógusokat.

Amikor meghalt, sokan legyintettek, ugyan, biztos valami lelki baja volt, de halálát, mint minden gyermekét, apáét, testvérét és kollégáét is, személyes tragédiának fogtam föl. Nem tudtam egyetérteni vele. Nekem Palach sem volt szimpatikus, mert közhely bár, de le kell írnom, hogy az elvekért néha sokkal nehezebb élni, mint meghalni. Az emberáldozat kérdésében máig bizonytalan vagyok, és azt gondolom, mindig fel kell tenni a kérdést, mi az, amiért feláldoznánk az életünket. Évek múlva jutottam arra a megállapításra, hogy a szabadság talán az az érték, amelynek nevében meg lehet halni. Ha Agócs Béla a szabadság nevében vállalta a halált, úgy megértem. Bár szerintem szeretteinek sokkal jobban hiányzik, mint annak az oktatásügynek, amelyért manapság inkább dolgozni kell és nem tüntetni.

Az ötéves évforduló igenis eszembe juttatja, hogy egy más politikai garnitúra újra visszahozhatja a magyar iskolák veszélyeztetését. De azóta már azt is tudom, a magyar iskola legnagyobb ellensége a rossz magyar iskola. A színvonal hiánya, a meghasonlottság a tantestületekben és nem utolsósorban az a médiaidiotizmus és tapló igénytelenség, amely minden nép és kisebbség legnagyobb kincsét, a műveltségét veszélyezteti.

Krázel tanító néni, akinek semmilyen évfordulós ünnepe, de még csak médiamegjelenése sem volt, családunk három generációját tanította. A monarchiában kezdte, tanított Masaryk és Horthy alatt, majd a kommunizmus éveiben. Nyomások és diktátumok, őrjöngő paprikajancsik és felkapaszkodott viceházmesterek korában tudott növendékeinek tartást, tisztességet, szeretetet és tudást nyújtani. Ha fiatalon távozott volna, akkor az én generációm lenne szegényebb. Bélát tiszteltem, és vitáink ellenére éreztem benne az értékes embert és tanárt, mégis, engedtessék meg nekem, hogy Krázel tanító néni példáját tartsam követendőnek.

Még akkor is, ha az ő története sem tankönyvi, sem forradalmi példa nem lesz soha e világon.