Ki a szlovákiai magyar, és mit akar?

Meggyőződésem és hitem szerint a népek sorsa Isten emberek előtt rejtett rendelése szerint alakul. Nagy általánosságban a népek feladata összevethető az embereknek adott parancsolatával: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat” [Mt 22,37–40]. Isten tervét nem ismerjük, de tudjuk, hogy Fia által fiai lettünk, Fia által úgy fordulhatunk hozzá, mint szerető apánkhoz – Atyánkhoz. Hogy mennyire vagyunk hűek Isten rendeléséhez, sorsunkban tükröződik. Ez tükröződik népünk sorsában is.

Az alapkérdés az, hogy ki a magyar
Az első – tán objektívnak is mondható, a hivatalos, nyilvános és védett, de visszakereshető, nyilvántartott alapján való besorolás. Ebben az esetben sem a tudatnak, sem az érzelemnek nincs meghatározó szerepe.
A második, véleményem szerint a magyarság fennmaradása és szaporodása szempontjából döntő fontosságú, az egyes emberben meglévő, magyarsághoz tartozás – a magyar identitás szubjektív (mérhetetlen, illetve nehezen mérhető) összetevőinek sokasága.
Az identitás az egyénben alapvetően meglévő modellekre épül, mondhatni tanulással, utánzással alakul ki, erősödik meg, s válik az ember erkölcsének, (maga)tartásának meghatározó fontosságú összetevőjévé. „Az identitástudat legjellemzőbb rétegspecifikus vonása, hogy az iskolázottabb, műveltebb rétegek körében találkozunk a legtudatosabb és legpozitívabb (de nem csupán érzelmi alapozású) nemzettudattal, a legderűlátóbb jövőképpel, valamint a legreálisabb és legkiegyensúlyozottabb nemzeti önképpel és történelmi tudattal.” (Gereben Ferenc: Identitás, kultúra, kisebbség, 1999)

A magyar identitás és a szlovákiai magyarok
A szlovákiai magyarság művi úton született meg a magyar nemzettest huszadik századi feldarabolásával a megalakuló csehszlovák államnak juttatott magyar területeken élő, néprajzilag heterogén elemekből. Ez a szintetikus nemzetrész az összmagyarsághoz tartozás tudatán kívül nem rendelkezett semmilyen, az erdélyihez hasonló helyi együvétartozás-tudattal. A megmaradás és az irányadás az értelmiségre hárult: „A mi középosztályunk nagyon számít, … mert egyrészt aránytalanul nagy, másrészt a legrosszabb helyzetben van és a legnagyobb veszedelmek fenyegetik, harmadrészt a nemzet kollektívumának megőrzése szempontjából erős és egészséges középosztály kell…” (Szvatkó Pál: A változás élménye, 1932).
Az öntudat ismereteken alapszik. Hogy a magyarsághoz való tartozás értéket jelentsen, ismerni kell a magyar kultúrát, irodalmat, magyar forrásból kell megismerni a magyar történelmet – művelődni pedig magyarul, magyar szellemben kell. Ismerni kell a magyar nép küldetését, hogy a Mindenható ezt a népet miért épp ide, a Kárpát-medencébe helyezte.

A szlovákiai magyar nemzetrész – a háború utáni soviniszta, kollektív bűnösség elvét érvényesítő megnyomorítása következtében – jóformán nyomtalanul elveszítette történelmi középosztályát, vezetőit, papjait, értelmiségét. A nyáj pásztor nélkül maradt, kiszolgáltatva a hatalom birtokosai kénye-kedvének: „…az asszimiláció első, lassú lépése, mert a vezetőktől megfosztott tömeg nemzeti szempontból védtelen, s lassan-lassan eltűnik.” (Szvatkó Pál: A változás élménye, 1932)

A szlovákiai magyarság sokkal inkább ki volt téve az egész társadalmat tönkretevő kommunista hatalmi önkénynek. A múlt század negyvenes éveinek végén, az ötvenes években, mikor már magyar nemzetiségűek is tanulhattak, főiskolára, egyetemre jelentkezhettek, Szlovákiában nyomokban sem létezett az egykori magyar középosztály, az értelmiség. Az új, javarészt falusi fiatalokból kikerült első generációs fiatal magyar értelmiségi előtt nem volt ott a több száz éves magyar értelmiségi magatartási hagyomány, modell. Példaképül szlovák vagy cseh tanárai szolgáltak. Ez pedig nem a magyarságukat erősítette.
Tudat alatt ez lett a felvidéki magyar értelmiségi modell. Ritka kivételektől eltekintve „nemzetünk elvadult néppé változott, mely vakon bukik oda, ahová lökik” (Szvatkó Pál: A változás élménye, 1932). Hiányzik a közmegbecsülésnek örvendő, erkölcsös, a magyarsághoz állhatatosan hű, tartással bíró szlovákiai magyar képviselet. Sok mai szlovákiai kisebbségi magyar eszementnek nézi azt, aki a szlovákiai magyar volttal járó pluszterhek viselésére hajlandó: aki felvállalja a nemegyszer gúnyolt, megalázott, hivatalosan meghamisított történelmű, kifosztott magyar kisebbség szolgálatát. Azt, aki önérdekével szemben is következetesen cipeli a hátára került, mozgását hátráltató „batyut” – magyarságát: büszkeségét, küldetését.

A szlovákiai magyarság és az asszimiláció
„Az asszimiláció vagy beolvadás etnikai szempontból az a jelenség, amikor egy etnikum (népcsoport, nemzet, nemzetiség) vagy annak tagja nem képes saját értékeinek megtartására, és a többségi vagy más etnikum részévé válik. Az asszimiláción belül megkülönböztethető négy dimenzió: akkulturáció, strukturális asszimiláció (integráció), vegyes házasodás, integrációs asszimiláció. (wikipedia)
Az asszimiláció halálosan fenyegeti egy etnikum azonosságát, fejlődését, küldetését és megmaradását – eltekintve az akkulturáció néhány vonzatától (akkulturáció – akaratlagos vagy nem akaratlagos asszimilálódás, egy másik társadalom vagy csoport bizonyos sajátosságaihoz – wikipedia) Ez a tény magyarázza az Ószövetség szövegének szigorát: „Ne házasodj össze velük, ne add lányaidat az ő fiaikhoz, és ne végy fiaidnak feleséget az ő lányaik közül. *Mert eltérítik fiaidat tőlem, és más isteneknek fognak szolgálni. Akkor pedig haragra gerjed ellenetek az Úr, és hamar kipusztít benneteket.” [5 Móz 7,3–4]
Az asszimiláció döntés. Tudatos döntés, hogy a felnőtt, magyarnak született ember állhatatosan megmarad-e magyarnak. Szülői döntés kérdése az is, hogy a vegyes (magyar–szlovák) házasságokból születő szlovák állampolgár magyar vagy szlovák nemzetiségű lesz-e. A népszámlálás szerint az ilyen gyerekek 80 százaléka szlovák nemzetiségű lesz. Az asszimilálódó ember kötődése anyanemzetéhez halványodik. Mert az ilyen ember valójában sehová sem tartozik: ide, a megcélzott közösséghez még nem, oda meg már nem.

Az asszimilációt elősegíti, ha a közösség hangadói, a példaképek az asszimilációt teljesen természetes és elfogadható magatartásnak tartják, esetleg maguk is ilyen köztes – anyanemzet és befogadó nemzet közötti, átmeneti, „kettős kötődésű” – helyzetben vannak. Úgy viszonyulnak hozzá, mint ami az egyén akaratától függetlenül, mintegy természeti erő hatására történik. Már elfelejtették, hogy az asszimilációt maguk választották. Az ilyen vezetők útmutatása a közösséget halálba viszi.

Nézetem szerint az asszimilációt, illetve annak valamelyik mozzanatát életébe engedő ember magyarsága legalábbis megingott, s megkezdte feladni nemzeti hovatartozását. Az az ember, aki asszimilálódik, a maga és utódai túlélési esélyeit igyekszik megnövelni. Ez teljes összhangban áll a liberális, mechanikus, tisztán ösztönvezérelt élőlények feltételezett magatartásával. De nincs összhangban az Isten hasonlatosságra teremtett ember, az erkölcsi lény küldetésével, feladatvállalásával.
Az emberek között vannak a vezetők, és vannak vezetettek. A vezetők felelőssége hatványozott: ők a példaképek, ők felelnek az általuk nem formálisan vezetett emberekért.

Mit akar a szlovákiai magyar?
Először foglalkozzunk az asszimilációnkat munkálókkal. Ebbe a csoportba sorolom azokat, akik a nyilvánosságnak a magyarság visszaszorulását munkáló eseteket követendő példaként mutatják be. Ilyenek mindazok a közszereplők, politikusok, lelkészek, önkormányzati képviselők, polgármesterek, tanárok, újságírók, írók, akik magatartásukkal bizonyítják, ők már nem a felvidéki magyarság érdekeit, fejlődését, megmaradását szolgálják. Akik, bár jogukban áll és tehetnének népünkért, de közönyből vagy önérdekből nem tesznek. Ide sorolhatók azok a magyar erkölcsrontók, akik rávilágítanak, hogy az okos döntéssel, értsd hasonulással – beolvadással, a többség gyakran meg sem fogalmazott elvárásainak teljesítésével –, politikai prostitúcióval mindent (pénzt, pozíciót) el lehet érni. Az ilyen ember azonban egy erkölcsi hulla, kiszolgáltatott, becstelen szolga.

Véleményem szerint ténylegesen az az ember mondható felvidéki – szlovákiai magyarnak, aki tudatosan, fenntartás nélkül és büszkén vallja magát a magyar nemzet tagjának. Mindig szem előtt tartja a magyarság fejlődésének, növekedésének, megmaradásának és védelmének munkálását, illetve jogai gyakorlását. Aki gyerekeit magyarnak neveli, támogatja a szlovákiai magyar oktatást, közössége érdekében vesz részt a közéletben. Nemzetrészünk asszimilációját: felszámolását, eltűnését – halálát gátolja. Aki mindezt Isten előtti felelősséggel, neki tetszően gyakorolja.

Felvidéki magyarságunk nem rendelkezik olyan vezetőkkel, akiket egész közösségünk elfogadna. A csehszlovákiai magyarság materiális és szellemi megnyomorítása meghozta gyümölcsét: a szlovákiai magyarokban megrendült a magyarságba, a szlovákiai magyar jövőbe vetett hit.
Nemzetrészünk rendszerváltás utáni, önerőre támaszkodó, felépülést, közösségi fejlődést, öntudatot, nemzeti büszkeséget szolgáló törekvése nem bír megtartó erővel. Ezt bizonyítja a 2011. évi népszámlálás – szlovákiai magyarságunk katasztrofális fogyása. Minden jel arra vall, hogy helyzetünkön önmagunk, saját erőből nem tudunk segíteni!

Önvizsgálat, belső megtisztulás, tiszta beszéd, becsület – ezek jövőnk kulcsszavai. Nem engedhetjük meg, hogy megtévesszenek, hogy ne nevén nevezzük a dolgokat. Őszinte alázatra, kendőzetlen bűnvallásra van szükségünk.

Meggyőződésem, hogy közösségünknek, nemzetrészünknek nyomorúságában Istenhez kell fordulni. Egyedül nála van a mi reménységünk, onnan jöhet a mi segítségünk!

…és mit akarjon hát a felvidéki magyar?
Akarjon Isten tetszésére élni, méltóságban és megbecsülésben fejlődni, gyarapodni elei földjén. Akarja használni nyelvét, ismerni meg nem hamisított történelmét, a magyar nemzethez tartozó emberként akarja megtartani magyarságát. Akarja megtanulni elkerülni a létét fenyegető báránybőrbe bújtatott ordas szándékokat. Akarja közösségéből kivetni a közötte élő szolgalelkű vezetőket, népünk árulóit. Mindnyájunk javára akarjon tenni.

Miként érhetjük el célunkat? Úgy, hogy bűnbánatunkkal könyörögve fordulunk Istenhez. „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. *Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” [1Jn 1,8–9]
Hogy imáinkkal elé tárjuk helyzetünket, hogy kegyelmét kérjük: tegyünk Jóel próféta útmutatása szerint: „Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is. *Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? Hozzatok étel- és italáldozatot Isteneteknek, az Úrnak!” [Jóel 2,13–14]
Az Úr segítette népünket korokon át – bízzunk Benne: hű Ő – megsegít!

BATTA  ISTVÁN